Jelige: Bakony – Bravúros nyúlfogás

Jelige: Bakony

Bravúros nyúlfogás

– Bácsi! Maga nem Takácsi? Pápán és környékén, nem valószínű, hogy akadna olyan ember, aki ezt a mondást ne ismerné. A községbe viszont egyetlen lakos sem akad, aki a barátom, Benedek Sándor nevét még sohasem halotta volna… Takácsiban, a faluvégen csörgedező patak az ifjúság legfontosabb találkozóhelyéül szolgál. Évszázadok óta a Bakony szívesen látogatott völgyének névadója, a Gerence-patak, e helyütt kanyarodik ki a Kis-alföld szegélyére, majd hamarosan beletorkollik a Marcal-folyóba. A tavasz meg a nyár, Takácsiban is elvitathatatlan elsőbbségekkel rendelkezett ugyan, de már az ősz évszakához mondókák fonódtak. – Itt, már emberes hónapok következtek! Szeptember, az még fiatalember, október, elkél a pulóver, a november, az mindig deres, december, megérkezhet a hóember! Így emlegették az ősz hónapjait a felnőttek, és ugyanígy a falu központjában lakó Benedek Sanyi is.

Akiről az a hír járta, hogy szívesen belehallgat az idősebbek kimondott gondolataiba… Pedig, olykor ennek ára volt ám!  – Fiam, már megint feleslegesen tátottad a szádat! –Ejnye! Ejnye! Mindig azonos volt a folytatás. –Licslocs!

Sanyi, két nyaklevessel általában megúszta a rendkívülinek mondható helyzeteit. Amelyeket viszont nem, azokról e helyütt nem beszélünk.

A Gerencénél megesett kisebb-nagyobb kalandok – ugye – férfivá érlelik a gyerekembert! Ebben az egyetlen dologban tökéletes egyetértést tanúsított a falu ifjúsága, amelynek vezér-alakjává vált a Benedekék Sanyi fia. Aki ebben az évben hagyta maga mögött a tízen túliak valahányadik esztendejét. Mondhatnánk, úgy nőtt, mint a gomba! De, ez nem lett volna igaz! Az ifjú, remek izmokat rakott magára, s újonnan kapott téli kabátjában grasszált a faluban.  Hosszú és hideg telek jártak akkoriban, hegyeket képző havakkal, s a pufajkát idéző félkabát valóságos kályhaként fűtötte a testét. Hogy a lelkét is, azt nem igen vette észre senki.  Ezért azután akár naponta is el-eltünedezett otthonról, egy-egy nagyobb hóesésben.   Mire hiányozni kezdett, húzták már a déli harangszót. Sanyi, erre a helyzetre előre felkészült.   A térdig érő hóban nyomvonalat taposott a bakancsaival. Ilyenkor csak meg kellett fordulnia, s azonnal versenyezni kezdhetett az idővel, meg a lezúduló hóförgeteggel.  Saját lábnyomai midig hazavezették. A pajtánál pillanatokra elidőzött, lekapta a sapkáját, levertre róla a havat, megtapogatta a füleit, s mivel azok is a helyükön voltak, nyugodt lelkiismerettel lépett be a lakásba.  Nagyapjától érkezett hozzá az egyetlen kérdés: – Sanyikám! – hízik-e a jég a Gerencén?

–Nem látszik most abból semmi! Vastag hó dunna takar mindent a határban – felelte illedelmesen.

Ekkora telet jó néhány éve nem lehetett látni! A család már az ételt kanalazta, a nagyapára viszont nem szólhatott rá senki. Az ebéd, szertartásossá mímelve került le a Sanyi gyomrába. Váljék mindenkinek az egészségére! – ezt már az édesanya visszatérő mondata volt.  Télen, korán sötétedik, megint támad a viharos szél, mely ellen nem lehet érdemlegesen védekezni.  Ehhez még, azt kell tudnunk, hogy a Benedek Sanyinak alaposan fel volt húzva a biológiai órája. Úgy ám bizony! Az órája. A biológiai. Ezt a dolgot már hallotta valahol.

Vadászatra készült. – Micsoda! Miféle vadászatra?

Takácsiban egyetlen gyerkőc sem kaphatott a kezébe puskát! Hiába számítottak a csúzlizás mestereinek, nem juthattak vadászminősítéshez. Egy-egy fácánt leparancsolhatott ugyan a csúzli, az nagyon valószínű, de az, szándékolt feledtetésbe sorolódott. Pedig apróvad, különösen fácán és fogoly – jókora csapatokban járta a térséget. A rohamosan vastagodó hóban a fácánok felgallyaztak a fákra, a foglyok egymástól remélték az átmelengetést. Gyakran –mindhiába. A mezei nyulak is láthatóan komoly bajban voltak.  A dühödt szél egyik hajnalra már belefáradt az erőlködésébe, mert nem bírta felkapni, megemelni, s továbbszállítani a horizontról leérő hópelyheket, melyeket a jégtöltények jókora halmokba ragasztottak össze.  A Gerince-partján a több helyütt méternyire felmagasodó hódombokat, a mind mélyebbre süllyedt fagy vette kezelésbe.  Jeges páncélsisakot rakott a csúcsukra, melyeket hűvös, különleges kékségű kristályok díszítettek.  A csülkös vad, őz, szarvas ugyanúgy szenvedett ezen a télen, mint a mezei nyulak. Takácsi tehenei a jó meleg istállóban teleltek, s amikor eljött az ideje – ráérősen kérődztek. A nyulak viszont egyre közelebb karültek a faluhoz. Kutyák ide, meg oda szimatolgattak, de valójában nem mentek sehova, mert nehézkesen tudták teljesíteni a gazditól kapott napiparancsot. Ilyen ítéletidőben, még a kutyát sem verték ki a házból! A macskák jóval találékonyabbak bizonyultak. Felkucorogtak a kerítésoszlopok tetejére, ahol addig maradhattak, míg le nem verte onnan őket a megújuló hófúvás. Aztán iszkoltak a pajtában összekészített szénaboglyába, vagy az istállóba, ahol a Dolly meg a lánya, a Csillag múlatta nagy csendesen a telet.

Sanyi azonban valamire készült.  Rá ment már eddig is néhány délelőttje.  Ha valaki a nyomába lépkedett volna, a felül metszőkés-élű, ám alul puha, vaskos hóban, az a Gerence-patak partjánál találta volna magát. Itt vágott néhány kisebb nyaláb nádat. Emlékezett a mondásra: hajlik, mint a nád!  Jelentősebb szelek a víztükörig hajlítják meg a nádasokat, de úgy, hogy mindeközben egyetlen száluk sem roppan meg, törik el.

Úgy okoskodott: ha hosszában kettévágja, akkor a nádszál hajlik is, törik is! Tovább tervei közt szerepelt: egy első világháborút megjárt, s a nagypapától megörökölt gyalogsági ásó, néhány káposzta-levél és sárgarépa.

Mit akar ez a Benedek Sanyi elkövetni? Nyulat akar fogni. Kézzel! No, ne már? De, igen! Kifigyelte ugyanis, hogy annyira elgyötörte a nyulakat a tél, hogy a falu körül már mindent megrágtak, s a házakhoz közeli kertek következtek a sorban. Egy „baknyúl” rendszeresen felbukkant a közelükben.  Sanyi barátunk a következő képpen okoskodott; Olyan helyen ás gödröt, ahol a legmélyebb a hó. Ennek három falát merőlegesre szabja, a negyedik oldalát hosszas lejtővel vezeti le a hó csapda aljáig, ahova maga csusszan le. A gödör tetejét félbevágott nádszálak képezték, az odavezető utat csalétkekkel rakta ki. Egy káposztalevél után, egy sárgarépa következett.  Legvégül a Sanyi barátunk csusszant be a „nyúlcsapdába”.Várakozott. Már időtlen idők óta. Ő, így gondolta. A tökéletes igazság persze egészen másnak mutatkozott. Néhány perc eltelte után, Sanyi barátunk már alaposan hideget–meleget érezve, szusszanni is alig merve várakozott egy éhes és meggondolatlan nyúlra.

És lássatok csodát! A jeges hóban kiképzett gödörre a közelgő nyúl sötétlő árnya vetült, majd még ugyanabban a pillanatban megroppantak a súlya alatti nádszálak. Azt aligha tudja bárki is, mit morog a nyúl, amikor megnyílik alatta a föld – akarom mondani a hó – de most, ne is azzal törődjünk. Harc következett. Háború a gödörben. A nyúl összes karmát barátunk kabátjába, karjába, arcába vájta. Sanyi azonban férfias küzdött: s egy idő után, a „baknyúl” felsírt. Jelét adta, tudja a tényt: vesztett.

Barátunk a kertek alatt kitaposott útján vitte hazáig a zsákmányt. Vadászott, kézzel és erővel. És győzött! Nem volt ő soha sem rossz gyerek –az bizonyos. Az időnkénti atyai pofonok, azonban feltétlenül még jobbá tették. A nyúlvadászatnak ugyanis akadt – illetőleg szakadt még – egy további áldozata: az új nagykabát. Értik ugye a dolgot?

A gyermekkor mesebeli világa akkor tájt kezdte a végét járni. A Pápa városához közeli Takácsiban is mind gyakrabban emlegették Nagyapót, Bem apót, Elek apót és Mátyás királyt – mint az igazság örökös, mesebeli bajnokait. A simafejű Rákosi Matyi apóról, végül a Gyegy Marózról már sokan nem hallottak. Mások, meg nem akartak.

Sokan vallják: a legszebb s legigazibb meséket Benedek Elek szerezte, akiről mára közismertté lehetett, nagyon szerette a gyermekeket. Nagy kár, hogy nem ismerhette a Takácsiban élő Sanyi gyerek mesés vadászatát, s annak tökéletes igazságát! – Ni, csak! Fénycsík szalad át a horizonton.! Aki figyel, az láthatja is! Villám cikázik a fejünk felett. Aki nem tudja, annak eláruljuk: Elek apó üzent ily módon a Benedek Sanyinak:– Druszám, a legközelebbi hófelhőn ülve mindent láttam, s együtt örülök veled! A bravúros nyúlfogáshoz magam is gratulálok!