Jelige: Bakony – Csókák és kémények

Jelige: Bakony

Csókák és kémények

Akkor már erősen tavaszodott.  Reggel hat óra tájékán meglehetősen világosodott. Néhány automobil és lovas-kocsi egyaránt áthaladt a belvároson.  A pápai Fő-téren álló Nagy-templom tornyiból kirepültek a vadászni szándékozó vörös-vércsék, akik szétrebbentették a még szunyókálni szándékozó parlagi galambokat. Akadt ám azok között fajtatiszta is, versenyben elakadtak, otthonukat vesztett pörklik, de álmukból felébresztett baglyok is. Ne felejtkezzünk el a csókákról sem, akik valósággal bandáztak a magasra felnyúló, két toronyban. A varjúfélék rokonságába tartozó madarak társasan éltek itt, rikoltozva csengő „csek-csak” szavuk majdhogy nem kiáltozás-minősítésbe csúszott át. Néha egész napon át rövideket visítoztak. 

A Természet, a következő tollruhába öltöztette a csókákat: fejtetőjük meg a hátuk fekete, tarkójuk és fejoldaluk hamuszürke, testaljuk pedig sötétszürkés. Az öregedő csókák szeme fehéres a fiataloké világoskék…

Most éppen felszálltak néhány körre, miközben a reggeli énekes mondókájuk szolgál ébresztőül.  Üres beggyel még ez is nehezen megy. Gyors szárnycsapásokkal fordulnak néhányat a Nagy-templom tornyai körül. Amikor ezek a percek elérkeztek, még valami egészen nyilvánvalóan nyitva volt: a Korvin utca sarkán álldogáló – „Krisztus-kocsma”! Az maga lett egy fehér holló. Csóka-rokon. Azon kevesek egyike, aki a kocsmapultnak soha nem könyökölt. A pápai csókák viszont népes társasággá sokasodtak. Olyannyira, hogy fészkeltek is a pápai bálvárosban. Elsősorban a kéményekben.

Mikor is kezdődhetett ez az állapot? A múlt század ötvenes éveinek a vége felé.

Az Illés együttessel szólva: amikor én, még kissrác voltam.

Ide, a „Krisztusba” azok gyülekeztek, akik a leges-legtöbbet tudhatták a pápai reggelekről, s kis túlzással, a hajnalokról. Közéjük taroztak az ácsok, tetőfedők, kőművesek, a kéményseprők és az utcákkal bajlódók.

– A tényeket érdemes nézni! – hangoztatta mindenkor a Sanyi bácsi, aki ezen a korai reggelen is az elhíresült Szakasz-motorkerékpárjára pattant fel. Ami oly könnyedén pöffent be, mint egy héliummal töltött lufi, Alig kellett egyet tekerni a biciklipedálra emlékeztető részletein, s máris a kettes sebességet illett kapcsolni.  Bő tíz perc elegendőnek bizonyult, hogy a Fő-térre érjen. A Szaksz, nem illett a kocsma falának támasztott biciklik közé, Sanyi bácsi mégis mindig megtalálta a motorkerékpárjának a helyét.

 – A kerékpároknak akkor még adva volt egy különleges bukéja. A drót-szamarak mindegyikén, az elülső kerék villájához csavarozottan, ott díszelgett ugyanis a tulaj névtáblája. Ha lett volna olyan idétlen ember, aki netán ezt az egyetlen feladatot nem bírta volna egyénileg kivitelezni, az nyugodtan a Deák Ferenc utcában működő „Gerő Kerékpárszerelő”-höz fordulhatott.  

A brigádtagok hiánytalanul ajtón belül voltak. Ahhoz, hogy naplót kezdjenek el írni, még korai volt az idő.

Lassan azért kiválasztódtak  A tetőfedők csapatát Kálmán meg a Sándor alkották.   A sétálóutcát alkotó házak tömbjeit kellett sorra venniük.

 – Se javító kőműves, sem kéményseprő ezeket nem látta– így vélekedtek a szakik, akik teljes létszámban együtt ültek a kijelölt ház padlásterében.

A tetőfedő-brigád összetétele gyakorta változott. A reggelente szétosztott munkalapok mindezt írásban is rögzítették.

– Húzzunk bele, komám! – adták ki egymásnak a reggeli jelszót. Közben, odakünn, a cserepek külső felszínén esőcseppek kezdtek el játszadozni. Az április nem hagyta magát eltávolítani a hónapos szolgálatból – dolga végezetlenül.  Néhány órát kacérkodott a Nappal, akkor, verőfényben fürdött a város. Háromszor-négyszer záport adó felhőket rendelt a Fő-tér fölé. Akkor aztán bújt mindenki. Főleg a tetőn dolgozók.  A szokatlanul beállt csend adta a legelső gyanút.

– Kámán komám –, a legmagasabb kéményekben lehet valami? Talán parlagi galambok, vagy csókák fészkei? Megvárták a legújabb zivatar végét, majd belenéztek a legmagasabb kéménybe. Három csóka-fióka lapult benne. Tollasan pislogtak valamennyien. Nem szokta őket senki alulról megfigyelni! Veszedelmet sejtettek.  A folytatásban pedig különös menekülésre fogták a dolgot. Leejtették magukat a megnyitott tetőn át – a padlásra.

Így lett a Kálmán és Sándor  – három kis-csóka tulajdonosa. Hagyták, amíg a csóka fiak megfelelően elfáradtak, s miután leültek a padlás porába, akkor fogták kézbe őket.

– Komám! Ezek még beszélni is megtaníthatók! Olyan szelídekké tehetők, hogy mindenüvé jönnek majd utánunk! Kezdetben így is történt a dolog. A folytatásba azért belekavart némi zavar.  Egyik reggel a legfürgébb madár éleset kiáltott, s vissza sem köszönve – elrepült. Kevéssel később, már a Nagy-templom tornyainak csapatában járó csókák kezdtek el körözni hangos vidámsággal: megkerült az egyik elveszettnek hitt fióka! Akiről az vallotta a két mester, hogy vissza-visszanéz hozzájuk, néhány csippentéssel köszön, s csak ez után távozik. –A csókák, roppant értelmes madarak!

Ez nem ám a Nobel-díjas etológus – magatartás-kutató biológus –, Konrád Lorenz – vélekedése volt, hanem a Kálmáné. Elvégre nekik is voltak madaraik. És a környék kéményeiben még jó-néhány csóka-család lakott.

A megmaradt csóka-ifjak külön-külön táskában utaztak haza, s reggel vissza – a munkahelyre; Következtek a kiköltöztetések. Egyetlen egy sem ment néma csendben. Minden madárpár karom szakadtig ragaszkodott a maga saját komfortos lakhelyéhez, ahol telente langyos füst szolgáltatta a meleget, a magasság a biztonságot, a régiség pedig a madár-dinasztiák sorát. Elérkezett a kémények fészekanyagok eltávolításának a pillanata. Néhány madár-pár  a Várkert idős platánjaira költözött át.  

A két tetőfedő-mester madarai május végére duzzadtak az erőtől. Csóka I. és Csóka II. egyformán szemtelen madárrá nőtték ki magukat. Nincs találóbb szó arra, hogy miként szereztek ennivalót –loptak.

– Szárnyakon repülő, csőrös tolvajok mind a ketten! – jelentette ki az tetőfedők.

Szalonnabőrkét, tepertőt, főzőkolbászt-darabkát, kenyeret, kiflit, zsemlét, bármilyen gyümölcsöt – megszereztek.  Majd a padlástér távolabbi zugához szárnyaltak.  Ahol nyugodtan lakmároztak – a megszerzett javakból.  Amikor jól laktak, gazdijuk vállára telepedtek, s lelökve a kalapjukat, a hajukban kezdtek el turkálni.

– Te, Sándor! Csak nehogy találjanak valami ennivalót a kobakunkon is!  –Az lenne ám jókora szégyen! –A karikás frászt hozza rám ez a madár! – csapott az izzadtságától megkeményedett szélű kalapjával a csókája felé az idősebbik mester, a Kálmán.  Vigyázva, hogy ne találja el a madarát.

Csóka I. azonban éppen elemében kutakodott. Az aktatáskájából bújt elő, a lopott/szerzett ennivalóval, amikor a több évtizedet megélt tetőfedőnél éppen elszakadt a cérna.  És lecsapott a kalapjával. Erre a csóka nem számított. Ijedtében ugrott volna félre, de elkésett.  Úgy fejbe kólintotta a megkeményedett kalap, hogy a padlás porában el fekve, kezdett rúgkapálni. Csupán néhányat. S többet nem mozdult.  

– Láthatóan nem esett jól a csókácskának!

Ez a hang, Kálmántól merőben szokatlanul szólt. Láthatóan megrendült. Csak nem vetett véget az ő madárkája életének?A mozdulatlan – és elszemtelenedett csókácskát – fölkapta, s az inge aládugta! – No, jól van kis madárkám! Ne haragudj rám! Tudod, hirtelen haragú ember vagyok! –Te, meg szemtelen! És lopkodó! – Igy aztán, kvittek is lehetnénk! – Nem gondolod? – Rám-csaptál a kalapoddal! – Szégyenkezzél!   Ébredt tudatára a kis csókácska annak, mekkora bajba is keveredett. Mozdulatlanul várt még egy-két percet. Erőt gyűjtött, majd megrázta a tollruháját, aztán, huss!  Pápán járva, más is felmerülhet valakikben, vajon miért mondja még manapság is néhány autóbuszsofőr a következőket?   – Csak a „Csókánál” állunk meg, – kérem szépen!