Ugrás a tartalomra

 

Képzelt séta peremvidéken

Verhovina imaginárius hely, ahogy a szokatlan hangzású, Bodor Ádám prózapoétikájában mégis otthonosan csengő nevek viselői – Antol Korkodus, Daniel Vangyeluk, Delfine, Dragila, Roswitha, Nika Karanika, Edmund Pochoriles – is a fantázia szüleményei.

A helyszín és a szereplők az ihletettség állapotában formálódott irodalmi remekek, a fantázia termékei, Verhovina mégis mintha valóságos lenne, s a hősök akár a szomszédunkban is lakhatnának. Bodor művében mindenki felfedezheti magának a saját kis kelet-európai regényszínterét, mert kétségtelen, hogy ilyen rideg táj csak errefele létezik, esetleg a jég- és hóborította Északon lelni még hasonlóra.

A hőforrásairól híres, kietlen táj, a Két Cefréhez címzett fogadó a magyar puszta bármelyik elhagyatottabb településének megfelelne, ha a jelenben keresnénk kapaszkodókat. Ám a könyv alcíme, a Változatok  végnapokra más irányba tereli az értelmezést, baljós, apokaliptikus üzenete van, nem a jelenhez, a jövőhöz kötődik.

A regény cselekményének helyszínét ennek okán sem lehet létező tájban keresni. Verhovina a jelen és a jövő közötti árnyéksáv. A peremvidék. A periféria. A semmi határán lebegő, hideg kékség. A külvárosok szürke szeme. A hegyi folyók márciusi, jeges érintése.

A leírások, a szagok, az ízek, az illatok olyannyira érzékletesek, mintha szinesztéziával tele versbe lépnénk. Bár Bodor Ádám állítja, hogy nem költői alkat, sosem írt verseket, prózája számomra mégis a lírai hangolás miatt szerethető (ez már csak az én hóbortom, hogy minden prózában a verset akarom meglelni).

Eme jellegzetes illatok, ízek, szagok, tájleírások fogva tartják a gondolatainkat, az elsőre idegenül hangzó nevek beivódnak  a tudatunkba, úgy kezdenek működni, mint valami különös, fülbemászó dallamfoszlány, amelyet a rádióban hallottunk, és automatikusan dúdolásra késztet.

A Verhovina olvasása közben irodalmi útvesztőbe kerülünk, mégsem tudjuk letenni a könyvet. Folyton ki akarunk belőle keveredni, mert ebben a tájban barangolni kétségtelenül élvezetes, de ha túl sokáig tart, megerőltető, szellemileg fárasztó, és letargiába taszít. Hasonló érzésem volt Thomas Mann Varázshegye kapcsán is, ami a táj kietlenségét és a labirintust illeti. Vannak rokon hangulatú irodalmi művek, olvasásukkor hasonló érzések kerítik hatalmába az embert, működésbe lép az irodalmi tudattalan.

Lehunyjuk a szemünk, elképzeljük,  hogy az emberiség végnapjait éli, valahol  a semmi közepén, a letarolt fenyőredők helyén, ahol már csak néhány korhadt csutak jelzi a  természet egykori bujaságát, a zöld lombokat. Szél fúj. Orrfacsaró bűz terjeng. Valahol a föld mélyén forró, dübörgő élet lakik. Mint lassított film, melynek szereplői árnyéklények. Az idő ráérősen csordogál a hőforrásokkal együtt, a napi rítusok óraműpontossággal jelzik a mulandóságot, a öröklétet, a körforgást.  Az árnyemberek nem sietnek sehová, néha betérnek  a fogadóba, s hogy isznak és beszélgetnek, mintha csak visszhang lenne, illúziója a létezésnek, hiszen az ízek érzékelésén túli világban ennek semmi jelentősége.

Verhovina tájain nem jó sétálni. Peremvidék. A mindenség széle. Kísérteties csönd csöpög. Megőrjíti azt, aki nem szívesen társalog önmagával. A gondolatok felhangosodnak. Belénk hasítanak. Menekülnénk. Szaladnánk. De nem lehet. Láthatalan mocsárba süppedünk. Kénytelenek vagyunk végighallgatni a csöndszimfóniát.

„A tartós csendnek, amikor egyre csak nyúlik, nyúlik, egyszer csak hangja lesz. Úgy kezdi, halkan sóhajtozva, mint egy távoli vízesés, majd sisteregni kezd, aztán amikor már harsog, tombol kibírhatatlanul, hirtelen, mintha beléd spriccelnének, az egész világ jegesen becsorog a füleden” – ezt érezzük, ezt  a kellemetlen csendet.

A könyv vége felé már nem is annyira zavaró, mondhatni kellemessé válik. Belénk ivódik. Hozzánk nő. Képzeljük csak el, milyen lenne, ha elszakadnánk örökre az urbánus létformától. Képzeljük el magunkat egy sűrű fenyőerdő közepén, ahol saját csendünk duruzsol a fülünkbe, mint valami idegesítő dallam,  amikor a belső világunk beszélni kezd, szembenézünk jegesen önmagunkkal, egészen őszintén. Ez a szembenézés kezdetben ijesztő, majd egyre inkább a megnyugvás ösvényeire visz minket. És ezt csak egy olyan tájon tehetjük meg, mint Verhovina.

„A boldogság adottság, kevesek kiváltsága. A boldogság és a szabadság érzete odabenn a bordák alatt lakozik, így történhet, hogy nagyon sanyarú körülmények között is boldognak, vagy akár szabadnak érezheti magát az ember. Elképzelhetően Verhovinán is” – mondta nekem Bodor Ádám néhány évvel ezelőtt egy árkosi írótáborban készült interjúban. Akkor nem sejtettem, hogy ennek megértéséhez a Verhovina madarait kétszer is el kell olvasnom. Néhány napja elkezdtem építeni saját kis, képzelt Verhovinámat, hőforrásokkal, fákkal, rozsdafarkúakkal, kiknek a szárnyaiból nyugalom árad, s fészküket gondolatokból rakják össze.

A boldogság önmagunk peremvidékével kezdődik.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.