Maszkban vagy mezítelenül?

Maszk mögé bújik-e az író, ha önmagából gyúrja hősét? Lehet-e személyesség nélkül írni? Ki lakik az álnév mögött? Ilyen, és hasonló kérdéseket jártak körül a résztvevők a Szépírók Társasága „Maszk és önéletrajz” című fesztiválján, ahol Bartis Attila, Csuhai István, Forgách András, Ungváry Rudolf beszélgetését, valamint Rakovszky Zsuzsa és Mészáros Sándor eszmecseréjét hallgattuk meg.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett fesztivál sokéves hagyomány, idén az önéletrajz témáját állították középpontba a szervezők. Szó esett többek között hagyományos és modern publikációs formákról; M. Horváth Judit kommentálta „Privát életek” című kiállítását, Forgách Péter önéletrajzi vonatkozású filmjét vetítette le; Ferencz Győző, Havasréti József és Szilágyi Zsófia megvitatták a naplók szerepét, Oravecz Imrét Szilágyi Zsófia faggatta önéletrajziságról; Angyalosi Gergely, M. Nagy Miklós és Szilasi László nem magyar nyelvű autobiográfiák hatását járta körbe.

„Hogyan lesz az énből ő?”

A szombat délutáni szekció két záróbeszélgetése egészen új aspektusokat is felvetett a téma megközelítésében. Csuhai István a „hogyan lesz az énből ő?” műhelytitkait firtatta Bartis Attilánál, Forgách Andrásnál, Ungváry Rudolfnál. A kérdést épp Ungváry egy régi novellája ihlette, amely még a JAK Füzetek sorozat Lélegzet-antológiájában jelent meg, s ennek első szava az „ő”, utolsó az „én”, vagyis fordított a helyzet. „Nem tudom kiiktatni az önéletrajziságot – felelte Ungváry Csuhay kérdésére –, sorsot csak ezen keresztül tudok bemutatni. Mindig csodálattal néztem azokat, akik fikcióvá tudják maszkírozni. Engem sosem az ábrázolás módja foglalkoztatott, mindig a tartalom.” Az író kitért a hős és az élet viszonyára, a különböző korok hőstípusaira, és Nádas Péter frappáns megfogalmazását idézte: „Csak ember kell hozzá, aki bírja. De az az emberibb, aki nem bírja.” „Jaj annak, aki a sorsát teljesen uralni akarja – tette még hozzá saját szavaival Ungváry –, és jaj annak, aki nem tudja uralni.”

(Balról jobbra) Csuhai István, Ungváry Rudolf, Bartis Attila, Forgách András

Forgách András pályája elején a maszk, a szerepjáték elkerülhetetlen volt, hiszen 1976-ban színházban kezdett dolgozni, és ez az irány azóta is meghatározó az életében. Első műve, melyből Radnóti Zsuzsa jóvoltából lett színpadi mű – Forgách is felemlegette Nádas Pétert, mert ő is lelkes támogatója volt ennek az írásnak – a Katona József Színházban „bukott meg, de sikeres bukás volt”, mesélte az író, akinek ebben a nagyon sokszereplős drámában a szerepjátszó attitűd volt a leghangsúlyosabb. A később, 1999-ben megjelent Aki nincs valójában egy vidéki dramaturg életrajza kínai tantörténetekbe bújtatva. „Szembejött velem egy zentörténet, és én beleálltam, mint egy ál-Buddha” – fogalmazott szellemesen az író. Aztán egyre szorult az „én” körül a hurok: a Zehuze című nagyregény írásának idején „a bátyám azt mondta, hogy a nagyanyám én vagyok” – vallotta meg Forgách a levélregény központi alakjáról. 

Forgách Andráshoz közel állnak az írói szerepjátékok

Bartis Attila eleddig nem gondolkodott el a „hogyan lesz az énből ő” problémáján, de gyorsan különbséget tett az önéletrajziság és a személyesség fogalma között. „Ember legyen a talpán, aki például az én önéletrajzomat összerakja a szövegeimből” – érzékeltette rögtön a különbséget. Személyesség annál több van bennük – a Séta például a legszemélyesebb helyzetből, egy álomból született. „Munka közben olyan mértékben próbáltam eltávolítani magamtól, hogy az már bűn” – fogalmazott Bartis. A Kéklő pára novelláiban aztán már nyíltan felvállalta a személyességet: „a Séta védőbástyái, és azok kudarca után fejjel mentem a falnak”. Innentől nem érdekelte a tudatos mérlegelése, mennyire távolítsa el magától, ami mélyen belőle fakad, a sors azonban annál erősebben beleszólt: amikor egy Bodor Ádám-parafrázison dolgozott több mint tíz évvel ezelőtt, a másik szobában haldoklott az édesapja. „Ebben a helyzetben képtelen voltam másról írni” – vallotta meg Bartis, akinek aztán az apaélmény még sokkal drámaibb fordulatot is tartogatott életében. 

Bartis Attilának már élete fordulatai is "kész regények"

Nemkülönben Forgách Andrásnak, akinek szembesülnie kellett szülei ügynöki múltjával – az Élő kötet nem marad című, tavaly megjelent novelláskötetében a családtörténetnek ezt a megrázó fejezetét dolgozta fel, elsősorban az anyával a középpontban. Egyébként egy korábbi pódiumbeszélgetés szereplője volt bátyja, Forgách Péter, aki a Robert Capa Központban nyílt, Esterházy Marcellel közös „Jelentés” című kiállításáról beszélt, amely ezt a témát járja körbe. A könnyedebb téma a „maszkos” játékok folytatása volt, ami Forgách András esetében a női álnéven írt novellákat jelenti (a 12 nő voltam című kötetbe gyűjtötte össze őket), és mint elmesélte, hihetetlenül felszabadítóan hatott rá ez a „nemváltó” játék.

Bartis Attila a sors különös, nem racionális síkon zajló történései egyikeként mesélte el, hogy már öt éve dolgozott a Kéklő párán, de nem érezte, hogy a főhőse férfi vagy nő, s egyszer csak arra ébredt, hogy elbeszélője egyértelműen egy lány. Ezután tudta meg a vakvéletlennek köszönhetően anyai nagybátyjától, hogy volt egykor egy Judit nevű féltestvére, és az anyja nyakában lógó medál kisgyerek-fotója nem őt ábrázolja, hanem Juditot.

Hogy mennyire mások vagyunk, azt Ungváry Rudolf a maga ellenpéldájával érzékeltette Forgách András álneves, női novelláira reagálva: „én lehánynám magam, ha álnéven kéne írnom” – fogalmazott keresetlenül Ungváry. Később megnyugtatta Andrást, ezt kizárólag önmagára vonatkoztatva érti: csak önmagát tudja adni hitelesen. A „hitelesség” egyébként a legfontosabb mutató Ungvárynak a szépirodalomban, és számára tökéletes példája ennek Radnóti Fanni naplója, ahol a szerző megírja, hogyan erőszakolta meg hat katona. „A brutalitás és az esendőség ilyen hiteles bemutatását még sosem olvastam” – így Ungváry, aki szerint a legfontosabb, hogy ami le van írva, az a legnagyobb személyességgel fonódjon össze egy egyetemes szerkezettel, a történelemmel. Ez teszi szépirodalommá a művet. 

Ungváry Rudolf a történelemmel összekapcsolódó személyességet tartja hitelesnek

A beszélgetés későbbi pontján megkerülhetetlen volt a kérdés, amellyel Csuhai István fordult Bartis Attilához, hogy mennyiben működik a párhuzamosság legújabb regénye, A vége apafigurája és a saját édesapja között. Tévedés, amikor azt gondolják, hogy a Nyugalom anya-, A vége pedig aparegény – summázta Bartis. „Nagyon régen kezdtem el írni A végét, 2002-ben, és azóta történt valami, ami radikálisan megváltoztatta a viszonyom mindenhez: meghalt az apám. Aztán a III/III-as fordulat újra átiratott egy csomó mindent.” Mint Bartis fogalmazott, nem a III/III-as ügy döbbentette meg, maga a dosszié egyáltalán nem foglalkoztatta, minthogy nem is írt jelentéseket az apja. A Securitate-beszervezés érte sokként (mint elmesélte, a témát Romániában kutató barátjától tudta meg, akivel Budapesten futott össze), illetve az , ahogy ez átrajzolta számára a családi mítoszokat. Azt ugyanis, hogy őt középiskolásként nem hurcolták el állami nevelőintézetbe, épp annak köszönhette, hogy apja aláírta a Securitate beszervezését, s ezzel megmentette. A hamis jelentéseket gépelő férfi alakja már felbukkan a Nyugalomban is, ez azonban akkor még a legkevésbé sem volt önéletrajzi elem (az írónak fogalma sem volt róla), A végénél lett az – mutatott rá Bartis, milyen döbbenetes rendező a sors. 

Csuhai Istvánt nem az önéletrajziság mértéke, hanem a mikéntje foglalkoztatta

„A saját élet a legnagyobb kincs, az az anyag” – fogalmazta meg mintegy összegzésként Ungváry Rudolf a beszélgetés tanulságait, majd egy szünet után a résztvevők átadták a pódiumot Rakovszky Zsuzsának és Mészáros Sándornak, és ők ketten ott folytatták, ahol az előttük szólók abbahagyták.

 „Az fogja meg az embert, ami valamilyen személyes problémájára rezonál”

A Kalligram főszerkesztője a költő-író egy korai verseskötetének Hangok című ciklusára hívta fel a figyelmet, amelyben kitalált maszkok mögé „bújik” a szerző. „Nem vagyok benne biztos, hogy maszkok, inkább szerepversek” – helyesbített Zsuzsa. Korán kezdett verset írni, és szeretett volna a fennköltségtől eltávolodni, hétköznapibb hangot találni, beépíteni a beszélt nyelvet verseibe. Ugyanakkor a hagyományos versnyelvről, formáról sem akart lemondani – így keletkeztek ezek a „hibrid” művek. Csak épp ki kellett találni a figurákat, akik beszélnek. Persze nem feltétlenül szerette őket, „voltak, akiket kifejezetten utáltam”, például a diktátor vagy a kövér nő alakját. 

Rakovszky Zsuzsának a költői hangnemváltáshoz jöttek jól a kitalált figurák

A tavaly megjelent Fortepanban az „éntől a mi felé lépsz el” – állapította meg Mészáros Sándor, amire a költő úgy reagált: a fotóarchívum anyagából, amely olyan látványosan mutatja a korszakhatárokat, ő arra a négy évtizedre koncentrált, amikor már ő maga is élt. Egyébként nem tudatosan távolodik a költészettől, felelte Rakovszky Zsuzsa Mészáros kérdésére, kezdetben is kevés verset írt, és ha valakinek sikerül megalkotnia saját költői személyiségét, hangját, akkor a jelentéktelenebb eseményeket is könnyebben feldolgozza. Ő ennek híján csak a jelentősebb témákhoz tudott fordulni. A kígyó árnyéka például azért volt számára könnyebb feladat, mint A hullócsillag éve, mert a történelmi környezet, az archaizáló nyelv megadták az alaphangot.

„A hullócsillag évében próbáltam egy darabig tisztán az emlékeimet megírni, de elakadtam, ugyanazon a húsz oldalon dolgoztam újra és újra. Jó, hát akkor legyen fikció, legyen benne kitaláció, gondoltam, és furcsamód ettől még az emlékek is könnyebben jöttek” – számolt be tapasztalatáról Zsuzsa. Sőt, volt olyan, hogy bizonyos dolgokat, amelyek a fantázia termékei voltak, többen a még élő tanúk közül megerősítettek, hogy azok valóban úgy voltak. A regényben szereplő levelek, naplók viszont valóságosak, „az asztalfiókban találtam őket” – vallotta meg az író Mészáros puhatolózására. Maga a naplóíró kitalált figura, ő az a fiktív szál, amely beindította az ihletet. 

A gyerekkornál intenzívebben sosem élünk többé

A szülőváros köztudottan a legfontosabb „szereplő” a Rakovszky-művekben, olyannyira, hogy „amikor A kígyó…-t írtam, rájöttem, hogy valójában nem Lőcsét, hanem a lőcsei Sopront dolgoztam fel” – jegyezte meg mosolyogva a szerző. „Ahogy egész írásművészeted rejtett vízjele az apa elvesztése is” – tette hozzá Mészáros Sándor, és azt is hangsúlyozta: Zsuzsa sosem törekedett rá, hogy ugyanazt a világot írja a műveiben. „Nem tudom, mitől válik fontossá egy téma – töprengett el az író. – A fikcióból, külvilágból is az fogja meg az embert, ami valamilyen személyes problémájára rezonál.” Mi izgatta például a VS témaötletében, a Sándorként élő Vay Sarolta életében? – firtatta tovább a szerkesztő.  „Mindig az identitásproblémákat kerülgetem, hogy miből épül fel” – válaszolta az alkotó. – Hogy miként éli meg az ember, amikor a világ szemében más, mint aki ő maga.” Vay esetében ez konkrét jelenetekben csúcsosodik ki, például amikor a börtönorvossal beszél, és szembesítik egy olyan igazsággal, ami számára érzelmileg elfogadhatatlan. „Ez foglalkoztatott, és a titok.”

Mészáros Sándor arra volt kíváncsi, hogy az életműben vissza-visszatérő gyerekkor (amely sosem könnyes-nosztalgikus, mégis a hiány megtestesülése) az önmegértés szempontjából fontos-e Rakovszkynak, vagy egyszerűen egy „dús televény”, amit nem lehet kikerülni? „A legintenzívebb anyagot onnan kapja az ember – fogalmazott Zsuzsa –, úgy érzem, akkor az volt az igazi. Olyan mélységében nem tudjuk többé megélni az életet, mint gyerekkorban, vagy csak ritka pillanatokban. Tehát nem a saját élettörténetem fontos, hanem az, hogy nagyon erősen él bennem az az időszak.” „Vagyis inkább egy életforma eltűnése foglalkoztat” – tette hozzá Mészáros Sándor, és kitért az egykori és mai Sopron különbözőségére. Mi az, ami oda vonzotta Rakovszky Zsuzsát, nem látja-e kárát a távolságnak az irodalmi élet nagyvárosi nyüzsgésétől? „Kicsit szociofób vagyok” – vallotta meg mosolyogva az író, – vagyis nem szeretek nagy társaságokba járni.” Pesten annyian élnek, hogy az ember kénytelen a maga szűk köreit kialakítani. Sopronban azonban mindenféle emberrel érintkezésbe kerül, és beszélget is velük. De szóba kerültek a képletes „beszélgetések” is, az ihlető példák, akik láthatatlanul is otthagyják kezük nyomát Rakovszky Zsuzsa művein: elsősorban Kosztolányi, Babits, Németh László, Mándy, Katherine Mansfield és Alice Munroe.

                                                                                            Szöveg és fotók:  Laik Eszter