De omni re scibili
BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN
DE OMNI RE SCIBILI*
Lágy hullámokba veti magát
az új esztendő első pillanata.
A parton, a föveny belső szélén ülök,
semmiségekről beszélgetek
a fölém magasodó pálmafákkal.
Figyelmesen hallgatnak,
s a Karib-tenger felől érkező szelíd szélben
bólogatnak arra,
amit magamról mondok.
Cserében egyiktől megtudom,
azért értik a végtelent,
mert minduntalan
a horizontba bukó víztükröt bűvölik,
ez az egyedüli elfoglaltságuk,
ebben élik ki szenvedélyüket,
a megismerés iránti vágyukat.
„Minél kitartóbban nézzük a semmit,
annál inkább megvilágosodik
létünk értelme – mondja egy másik.
– Nem esünk kétségbe, ha pálmafányi életünk
egyszercsak a végtelenbe merül.”
„Az sem zavar minket, hogy e rövid idő alatt
keveset tudunk meg a környező világról.
Kudarcunkat, gondolkodásunk vereségét
a türelmetlenség, önnön változásunk,
gyenge akaratunk, az üres tértől való félelmünk
számlájára írjuk” – teszi hozzá a harmadik
az új esztendő első perceiben,
miközben a parton
a tűzijáték utolsó petárdája is aláhull
a semmibe igyekvő, végtelen éjből.
* Minden tudható dologról
