Az elveszített tekintet – Petőcz András versei
Rembrandt Harmenszoon van Rijn (1606–1669) festménye
Az elveszített tekintet
Petőcz András versei
A FEKVŐSZÉK
Fecsegsz össze-vissza, és közben, látod, megint
lecsúszunk a jó fekvőszékről, mondod, látványosan
nem figyelsz rám, nem akarsz tudni semmiről, ami
vagyok, meg sem hallod, miről is beszélek, így
könnyebb neked, és nekem is, azt hiszem, mindig
csak nyavalyogsz, elbaltázott lehetőségekről szónokolsz,
miközben itt, a mindennapokban nagyon is…, mondod,
de nem fejezed be, mert nem akarod befejezni, nem is
kell, sietsz a jó fekvőszék felé az uszoda teraszán,
még a nőket sem bámulod, csak nyomulsz, újabb és
újabb elvégzetlen feladatokról suttogsz, közben
pedig nem jutsz előre te sem, gúzsba kötve lépsz,
gúzsba kötve lépegetsz valami soha-nem-volt,
szomorú hétköznapban,
először is nyugalomra
volna szükségünk, le kellene nyugodnunk, mondom,
ott, az évszázados gyógyfürdő napozóján, felmérem
a terepet, mire is jutottam ennyi év alatt, rossz
a végeredmény, nem publikálom, nem érdemes,
te közben végigdőlsz egy megürült fekvőszéken,
arcodat a nap felé fordítod, élvezed a napsugarakat
sápadt, borostás arcodon, így, ahogy vagyok már
nem lehet új életet kezdeni, legyintesz, van benned
irónia, lemondás, pedig annyira jelen van minden,
a múlt, az első évek, sóhajtod bele a napsütésbe,
önsajnálat az egész, gondolom, beleöregedtél
abba, hogy mindig a fekvőszékek után nyomultál,
hogy valami kis helyet találj magadnak, végre.
AZ ELVESZÍTETT TEKINTET
Csak egy ágy, egy öregember, valaki, aki olyan…,
akár én is lehetnék, történetesen az apám az, már
nem hozhatom vissza onnan, ahova elment, hiába,
hiába a lelkiismeret-furdalás, hogy otthagytam, ott,
azon a kórházi ágyon, hiába, hiába, hiába, és újra,
és újra látom magam előtt a testét, az arcát, a szemeit,
kérdőek ezek a szemek, meg kissé gúnyosak is, na?,
most mit csinálsz, fiam?, örülsz?, hogy már nem szólok
bele a dolgaidba?, most örülsz?, jobb lesz neked így?,
átlát rajtam, belém lát, pontosan tudja, mit is gondolok,
talán igaza is van, megyek végig a kórház folyosóján,
bizonytalan vagyok, most kezdődik minden, ilyesmit
mondok magamban, nem!, nem gondolok ilyesmit,
olyan, mintha születne a jövő,
pedig nem!, mondom
aztán, a vég kezdete ez, fekszik kiterítve, már nem néz
rám, nincsen tekintete, magam maradtam, a következő
már én leszek, gondolom, és látszólag nincs változás,
valami utcában megyek végig, valami járókelők között,
valami autó dudál éppen, valami lámpa pirosra vált,
valami kutya megugat, valami esőcsepp esik rám,
valami víz folyik végig a nyakamon, az arcomon,
valami sós ízt érzek a számban, még nem éppen
deszka-földes-álruhásan!, mondom, dühösen szinte,
még nem tehetetlenül!,van még mit és miért,
van még valami más is, mint a betonkemény föld,
amit feltörni lehetetlen, mint az elveszített tekintet,
ami eltűnt, és immáron nem jöhet vissza soha többé.
