Bágyoni Szabó István: Betűvetők a hadak útján…
Bágyoni Szabó István
Betűvetők a hadak útján…
(regényrészlet)
KIS-SÁRTELEK PÖTTÖM MAGYARJAI író-olvasó találkozóján igazándiból a Gondviselő volt a Tizenharmadik Jelenlévő – a padokban ücsörgő tucatnyi lurkó mellett. Merthogy gondviselésnek lennie kellett, azt az arcokról is le lehetett olvasni.
És volt kis lelkeket dédelgető mesélés, ha egekig nem is, de a friss vakolatdarabkákat alápilinkéztető plafonig szállt, szállt az ének, a láthatóan mára összeeszkábált tanítói pódiumon tánctopogásokat mímeltek a kis bakancsok, volt nagyobbacskáknak kitalált édes anyanyelvi vetélkedő, szavalás és minden-minden más lélekemelő dolog...
Úgy volt szép és megható, mert az volt, ahogy épp volt…
Ahogy az egymás tekintetét keresők érzik az áhított szépet.
Ahogy csupán az anyanyelv csodálatával, vérével örökölt szépségeivel találkozó kisgyerek nyíló szemefénye lehet szép.
– Vaskó, vajon nem itt kinn, az udvaron kellett volna kezdenünk? – fordult a szerkesztőség könyvajándékait épp szétosztogató Jeneihez Kristóf Zoli, aki percekkel ennek előtte még a „faluvégi kurta kocsma” csodavilágáról szavalt a kis vendéglátók ámulatára.
Az újonnan indult tanyasi iskola udvarán hárászkendős öreg nénikék várakoztak. Imitt-amott egy-egy szürke daróckabátos férfi is előbukkant, bajszukat akkurátusan pödörgetve.
– Elgyüttek a harmadik tanyáról es, sokan – néztek körül a szülők. – Igaz, legalább útba ejtették azt az újabb „kurta korcsomát”.
– Hát, a mi küsded tanyánkon es vóna egy ilyen kurta korcsoma, drága uram – lépett Kristóf közelébe egy bátrabb kalapos helybéli –, de az annyira kurta, hogy heába es kommandálnánk benne egy-egy szkurtát, mármint erős röviditókát, ahogy errefelé mondják, nincs az kérem se kupában, se hordóban…
– Kocsma itóka nélkül?
– Hát, ami igaz, igaz: az van kiírva az ajtófélfájára, hogy Cafe… Na, azt mi csak bivalytejjel együtt szoktuk iszogatni!
Útra készen állt már a vendégsereg, amikor a tanítónő megsúgta: itt egyetlen valuta a szilvapálinka… viszik, hordják, mint a cukrot (amiből csak havi 1 kg jár
fejenként). Rossz szájak úgy mondják, hogy errefelé, e tóvidék dombhátain, tanyáin a pópák parókiáit is szilvóriummal fűtik…
– Egek ura, mért nem lettem én paróchus! – fakadt ki a „témára” igen érzékeny Szentseri, a lap riport rovatának a mindenese.
Társai jól tudták, hogy a mi Szentserink, a főszerkesztőnek tett ígérete szerint, ma is azért csapódott a jó pár éve esedékes sárteleki szoboravatóra meghívott barátaihoz, Jeneiékhez, mert kolumnás riportban szeretne beszámolni a Mezőség e nem mindennapi eseményéről. Ami esetleg – és ezt igazán nem pityókos állapotában jelentette ki – arra is jó alkalmat szolgálna, hogy e dombok között egykor gyakorló édesapának, a néhai katonatisztnek is „lehetőleg méltó” emléket állítson…
– Hogy miért nem lettél paróchus!? Na, álljunk csak meg, Szentseri bajtárs! Te nem az unitereknél jártál, anno, papneveldébe?
– Hááát, nem másutt, az szent! De az unitáriusok nem igen „pájinkáztak”, öcskös! Ők az Egy Istent hiszik, és az az Egy nem a féldecizések istene…
És a dolgok ezzel el voltak intézve, ahogy a Groza Péter utca 2. szám alatti redakcióban szokás volt pontot tenni a fölöslegesnek tűnő vitákra.
Jenei Vaskó, aki félkatedrás tanárként pár évet lehúzott ezek között a dombok között, és bizony bőrén tapasztalhatta a „mezőségi pájinkáztatások” valóságát, de a „decizések” keltette mendemondákat is: jobbnak látta, ha nem feszegeti a témát… majd eljön annak is az ideje… mint a szalmakalapnak…
Szentseri nem a kilométerórát, hanem a keze ügyében buborékozó borszéki vizespalackot vette szemügyre, és – kissé ájtatos, őrá jellemző gesztussal – magasba emelte. „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyon, aki hisz bennem: belsejéből az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak.”
A már-már búcsúzásnak is beillő jelenetet felejthetetlen mozzanat tette teljessé. A daróckabátos kis csapatból tömzsi asszonyság lépett elő, s ahogy az meg vagyon írva, egy gondosan becsomagolt kockás füzetet – s mellé kisded demizsont – nyújtott át a Lázár mellett fészkelődő Jenei Vaskónak: „Ezek mink voltunk. Ez meg a magiké, tanittó úr! Kísérje Istenünk az útjukat!”
Szentseri kapva kapott az alkalmon, átnyúlt Vaskó válla fölött, és megsimogatta a kisded korsó konty formájú dugójának a fonatát:
– Nem megmondottam, öregem, „aki szomjazik, jöjjön hozzám!”. Ha nem tudnátok, efféle kosárfonó-munkát egyedül Szentserben, drága nagyapám Aranyos menti, fűzfavesszőkkel tömött műhelyében láttam… Sajna, már csak láttam. Degradálódik már mindenféle meszeria! Talán a mienk is…
– Majd meglátjuk, ha beleolvastunk! – mutatott rá a kissé megviselt külsejű füzetre Kristóf Zoltán.
Ákombákomokkal volt telefirkálva a valamiféle zsírpapírba csomagolt füzet hátlapja is, inkább gyermekrajzoknak tűntek, lovak és füstölgő vonatok körvonalait lehetett sejteni, alattuk egy kékségét még őrző tintafolt ékeskedett, jókora ujjlenyomatokkal.
„VÉGE. Tollba mondta Nyisztor Domokos és felesége, Nyisztorné Varga Katinka. Lejegyezte Porkoláb Dániel és Domokos Pál Péter Kis-Sártelek tanyán, az Úr 1936. esztendejében.”
Aztán, mint aki most lépett le ama „piski hídról”, és zökkent vissza kedvelt rovata hangulatába, folytatta:
– Mikor a 30-as évek elején az Erdélyben berendezkedett új hatalom Domokos Pál Pétert kántortanítói állásából is kipenderítette, magyarán szólva kényszerlakhelyre ítélte: álruhába öltözötten kezdte bejárni Moldova csángó magyar falvait, hóna alatt hangfelvevő masinájával… Hogy miért? Időnként az Úristen is a legelhagyottabbak mellé toppan… Amikor a románok megfosztották csíksomlyói katedrájától – mert ugye, Péter bátyánk Magyarországon szerezte végzettségét igazoló diplomáját –, a sors kezébe adta e megalázó helyzetből való kilábalás megoldásának a kulcsát is. (Mondják, az Úristen szíve közelében – és nem a farzsebében – hordozza kulcscsomóit…). Kulcs ide, kulcs oda, valamiképpen a mi csíksomlyói kántortanítónk kezébe került Bartók Béla 1921-ben megjelent könyve, A magyar népdalról című monográfiája. Ekkor derült ki Domokos Pál Péter számára, hogy Bartók és Kodály szinte a teljes népi dalkincsünket összegyűjtötte, bejárva majd’ mindenik magyarok lakta területünket: egy kivételével.
És ez az EGY épp a szülőföldjéhez, Csíkországhoz még a nyomorúságban is közel fekvő Bákó környéki csángó magyar falvak sokasága. Pusztina, Klézse, Lészped, Lujzikalagor, Magyarfalu, Külsőrekecsin…, aztán a délebben fekvő Bogdánfalva, Trunk. Nos, a kirúgott tanár levetette a pantallóját, székely posztóharisnyát húzott magára, és irány – lóháton vagy biciklin, szekéren vagy vonaton, de indult – csángó balladákat gyűjteni a Szeret mentén!
– Egyik első útja talán épp Trunkra vezetett – szakította félbe Jenei Vaskó.– Kár, hogy a mi fotós Kari bácsink „lelépett”, erről őkelme sokat tudna beszélni. Úgy tudom, őneki alkalma volt több gyűjtőnket is el-elkísérgetni csángóföldre… S talán Domokos Pál Pétert is. Persze, ezt őtőle kéne megkérdezni. Viszont az is megtörténhet, s mintha ez volna valószerűbb, hogy a Kari bá’ édesapja, a nagyenyedi cégalapító fényképészmester csatlakozott volt hozzá a 30-as évek moldovai útjainak egyikén.
– Igaz! A trunki felvételt Szabó T. Attila professzor hozta be a szerkesztőségbe – csap homlokára Kristóf –, s azon bizony ’Sarkady Cég’ bejegyzés szerepel egy ovális pecsétféleségben… A gramofon tölcsére előtt idős nénike, vagy mesél, vagy énekel… inkább ez utóbbit. A háttérben csángóruhás fiatalok, sorukra várva. A „nadrágos ember”, a gyűjtő pedig csak jegyzetel, csak jegyzetel…
– Szólni kellene még az etnográfus, a történész, a nyelvész Domokos Pál Péterről is. A vatikáni levéltárban talált korabeli feljegyzésekkel igazolta egy Balázsfalván megjelent román nyelvű kiadvány szerzőjének az állítását (moldovai minorita szerzetes volt az istenadta, valami Ferencz János) miszerint – és most jól fogóddzatok meg, barátaim, te is Szentseri „szerzetes”! – bizony, bizony a XI. századtól már pogány kunok lakták a Kárpátok keleti lejtőjét, le a kanyargós Szeret folyóig, és „azon túl es”... Mit tesz ilyenkor egy híveiért élő római, aki ráadásul még pápa is?
– Elindul megkaparintani…, akarom mondani megtéríteni a pogány lelkeket, ugyebár! – lépett a gázpedálra Lázár, aztán félig-meddig a bajusza alatt még valamit hozzámotyogott…
– Ahogy mondod, öreg bivalyos… De nem fegyverrel, és nem bitófákkal…
– Hanem keresztfákkal! Mi???
– Ha nem lennél ilyen vaskalapos, még igazad is lehetne, öreg… Nos, a pápa őszentsége 1227-ben Róbert esztergomi érseket küldte ki a mi jó pogány kunjainkhoz, hogy a magyarok Istenének az útjára térítse őket. És lőn! El tudjuk képzelni, hogy erre a harcos, lovas nomád embertömegre, főleg katonai ereje miatt mennyire számíthatott a Kárpátok ölében élő magyarság. Ugyanis valahol messze, keleten a mongolok, a tatárok ekkortájt kezdenek elindulni Európa meghódítására…
– Legyünk szakszerűek, ahogy főszerkesztőnk mondaná, kedvesebbnél kedvesebb katolikus, református, unitárius barátaim! – nézett a visszapillantó tükörbe Szentseri, majd folytatta: – Annak a kisded tudásanyagnak a birtokában, amit a kolozsvári „papképezde” teológiatörténeti előadásaiból felcsíptem (késő bánat: bár jobban odafigyeltem volna!), határozottan állíthatom, hogy Moldovában sokkal előbb kezdődött el a magyar-lengyel domonkosok „kun missziója”, mármint a „magyarítás”. Hamarább, mint a római pápáé. Persze, keletibbnél keletibb körülmények közepette… Sajnos, nem is történhetett volna másként. A térítő misszionáriusok panaszoló levelei szerint – ha ilyen, ha olyan nyelven próbálták is átadni a védő Isten üzenetét – nyomorultabb kunyhókban kellett meghúzódniuk, mint a sátrukban dunsztolódó jászkun barátainknak.
Csend követte az „előadást”.
– De ha nincs Róma, és nem állítják fel, ha nem szervezik meg a jászkunok megmentését szolgáló Milkói Püspökséget, mint a térítők központját, még ezeket a Kis-Sártelekre szakadt csángó magyarokat sem kerülte volna ki a keleti áradat…
– Azt akarod mondani…
– Igen, azt! Jó tudni nyolc évszázad múltán is, hogy a nagy Semmi földi határán túl is van valami, valami lelki kötelék, megfoghatatlan és megnevezhetetlen belső erő, ami azt súgja, hogy számkivetetten is tartozol valakikhez… Például a „napszentülte irányában lakozó magyariakhoz”.
– …
– Ha akkor nincs hittérítés, megkeresztelés: ma nem lennének magyar csángók!
*
Mint villám ütötte erdő darabkája maradt hátra a kis csapat. Bámészkodó gyerkőcök és magukba fáradt felnőttek, szülők, nagyszülők. Mezőségi csoportkép – egy háttérben integető, csitri korú „tanító nénivel”.
A fotográfus szerkesztőkolléga, ha épp akkor pillant masinája keresőlencséjébe, akár azt is hihette volna a körbe állt poros iskolaudvarról, hogy az maga a Gondviselő tenyeréből kiszáradt úrvacsora-kehely.
– Hallottátok ezt a bajusza alatt mondikáló öreget, fiúk? – szólt hátra a gázpedálra lépő Lázár. – Valami olyasmit motyogott az ajándékkönyvek kézbevételekor, megsimogatva azokat, hogy „Magik szépséges könyveket, Utunk-kalendárjomokat hagynak itt, pománába[1] Kis-Sártelek kis magyarjainak – ahogy beléjük vagyon írva. Áldja Isten érte! Mink pediglen, vénséges vén csángálók a mi útunk, nyomorúságos világba-hurcolkodásunk históriájával és nótáival szeretnénk fizetni.”
– Köszönetképpen mondotta? És mi rá se hederítettünk?! Bepárásodni bepárásodott a szemünk, de süketekké nem válhatunk…
– Pedig azzá lettünk, Jenei fiam… Elsiettük a dolgokat.
– … gyorsan vissza, vissza az iskolaudvarra! – kapott észbe Jenei.
*
Történt aztán, hogy a szerkesztőségi kocsi újra befordult Kis-Sártelek iskolaudvarába, és hangfelvevők, fényképezőgépek kerültek elő ismét. Balladás sirámokat balladás sirámok követtek, az imént tapasztalt szótlanságot szavak áradata, lelkek kifakadása váltotta fel:
Ne adja leányát idegen faluba!
Hat ökrös gazdának, nagy hegyi tolvajnak,
Hat ökrös gazdának, nagy hegyi tolvajnak!
A mi Kristóf Zoltánunk, lelkében több ezer verssorral, csak állt, csak állt, mintha földbe gyökereztek volna a lábai, aztán az utolsó sorok elhalkulását követően odalépett a magába roskadt, könnyeivel viaskodó nénikéhez:
– Lupuj néni, áldja meg a mi Istenünk! Igaz-e, hogy Lészpedről való?
– Onnan hát – tekintett fel, még mindig szemét törülgetve –, áldja Isten magikat es!
– Nem tetszik reánk emlékezni?
– Kellene? Rossz néven ne vegye… Kellene?
– …
– … mondom, onnan valósi vagyok, de má’ nem Lupujné!
– …
– Hat ökrös gazda vót az a Lupuj, nagy hegyi tolvaj! Amikor kiadtam az útját, fogta a szekerét, telerakta minden mozgatható holmikval, és odébbállt… Fene tudja, merre ment. Áthajtotta a Szeretet, s tán át más vizeket es, tán a Prutot es…
– Hát, ha magának Lupuj nélkül jobb, így legyen! De legalább nem „ütötték el a fejét”, mint a nótában, kedves Lupuj néni!
– Elütötték a mü fejünket a nélkül es! De… mondottam vót, s esmént mondom, Lupujné csak vótam… Hogy a rosseb megegye! Lupujék famíliája, még ’25–26-ban, biza odacsapódott annak az átkozott trénnnek a rakományához, amelyiket aztán nagy oláh lobogó-lengetéssel Dobrudzsába indítottak… Hazug mondásokval. Álságos ígéretekvel, ahogy itt mondják… Apámék magyarázgatták, szegények, ők es ide, napszentülte felé, Erdélybe telepedtek vót át, az Úristen áldja haló poraikban es ezért; szóval: ők magyarázgatták vót, hogy Moldovában biza egész vidékeket csaptak be. S ebben a pópák segítettek a földünkre fogukat fenő pénzes bojároknak, a „nagy hegyi tolvajoknak”. Famíliák százait csapták be, s biztatták éjjel-napval, iskolában s templomban, szentekre hivatkozva es, hogy hagyják mindenüket, s induljanak a szemük világa eránt… Hazudtak mindenkinek: „Ott majd lesz minden! Ház, főd, téj, vaj, brindza. Minden. Ökör, szekér, eke es, borona es… Csak gyertek! Csak menjetek!”
– És mentek?
– Hogy mentek-e? Dehogy mentek! Vitték őket… Azt ordibálták szét a falukban, hogy „a romány király fődet ad a csángó népségnek, itt a romány fődreform” – Károly király pománája! Így fizeti meg a hűségességünket…
– Nem a „csángó hősiességet”? Az Ojtoz-szoros „megvédését”?
– Biza, valami ilyesmit ordibáltak. De hogy mért, arra nem emlékszem. Elég az hozzá, hogy elindultak, s meg sem álltak Galacig, Konstancáig… Ki ne menekülne a nyomorúság elől, mondja?!… A zsidóság erre is, arra is, a polákok meg Galícia felé, saját véreik felé, a szerencsétlen csángóság egy része (ahogy mondja a világ) Galac felé. Ki amerre tudott. Igen, ki ne féltené sírdogáló, éhes prunkujait[2], mondja. Pláne akkor, s ott. Ne felejtse: Galícia és Galac között azért vót, és van es, valami különbség…
– ….
– Úgy emlékszem, akkortájt egytől egyig csángóféle népek vették nyakikba a világot. Indultak, karjukon a pólyás pulyával, mert menni kellett, és reménylették vót, hogy van… hogy is mondják, na, emberség a világon, s valaki csak-csak beprimili[3] őket es… Hát, ezt próbálta meg (csetyerájával a nyakában) az a csetyerás[4] es, aki az én mámimat ezekre az énekekre megtanította vót. Szóval, nyakikba vették a világ utcáit… hagynak csapot s pópát, s hagynak mindent s mindenkit Bukovinában és Moldovában, és helyette pomána-szülőfődet választanak – a Dumnyezó[5] háta megett valahol, Dobrudzsában. Senki se’ tudja, hogy hol… Mintha ott születtünk vóna… Mintha Istennek vóna pománába’ adható fődje a szerencsétlen csángó magyaroknak, csángáló lengyeleknek, az ezer éve hurcolkodó zsidóságnak!
Istenem, Istenem!
