A távolság, mint üveggolyó – Lukács Flóra versei
A távolság, mint üveggolyó
Lukács Flóra versei
HIÁNY
Olyan vagy nekem, mint az élestöltet,
ami rendszerint sztrichnin.
Karomba szúrom egyszer,
és nem tudom kihúzni.
Így találnak majd meg,
a fecskendő tele lesz alvadt vérrel,
ahogy kilóg elkékült karomból.
Merev tekintettel foglak figyelni,
hozzám érsz, majd beleborzongsz
a hideg bőr érintésétől,
hamuvá válok ujjaid között.
ÜVEGGOLYÓ
Padkán ülve, szétvetett lábakkal
a szétnyílt kagylócsont közül
harapom ki a húst.
Lehunyom a szemem.
Így könnyebb elképzelnem bármit:
felhőkarcolók árnyékában tömbházakat,
bambusszal benőtt épületeket,
szmogtól felpuffadt eget,
piacok standjain áradó giccset,
hazavinném neked mindet:
a szétvizezett alkoholt,
a kakaólevéllel hígított Marlborót,
a megfizethetetlen antikboltból
a legkisebb amulettet,
a szétázott kalligráfiákat,
a bőrömbe ivódott bűzt,
a hajamra ragadt szmogot,
az állatkertben szűkölő rab vadak tekintetét,
a tavak és a folyók hűvös ölét,
az indulásokat és érkezéseket.
A távolság köztünk,
mint giccses üveggolyó
kiszínezi a valóságot,
benne apró tárgyak, flitterek
és dobókocka idő.
ALTEREGÓ
Kínában néha másnak képzelem magam,
buszra szállok alteregót keresni,
egy másik ént, akiben rövid időre elbújhatok.
A vágott szemű fiúk csontos testét figyelem,
mellkasukat takaró színes ingük,
combjukra és fenekükre feszülő csőnadrágjuk,
lábukon a vékony cipőt,
kivillan alóla bokájuk, némelyik tetovált.
Az üresfehér szobámba az ágyamra képzelem őket,
ott hevernek meztelenül,
az erkélyről figyelem alvó testük.
Szemem a portól és az éjszakától vörös.
A szmogos napfelkeltét várom,
mindössze hat perc,
a tetőre mászok, hanyatt fekszem,
tizenöt emelet magasan vagyok,
nézem a kettéhasadó eget.
Olyannak látom a testem,
mint a délutáni fiúkét.
A lelkem kifújja mellem alól a szél,
és széthordja az ébredő városon.
