Milánói merítés – Hogyan lett Friedmannból Capa?

A tavalyi Milánói Világkiállítás alkalmából számtalan magyar program valósult meg, nemcsak a hat hónap alatt, hanem előtte és utána is, és nemcsak a pavilonban vagy az Expo területén, hanem egyéb milánói és lombardiai rangos helyszíneken, a Scalától a monzai királyi palotáig. 

Ezek közül emeljük ki a fotókiállítást, amelyet Robert Capa 1943–44-ben Itáliában készült fényképeiből rendeztek, és amelyet Pisapia milánói polgármester, valamint Szőcs Géza, a magyar pavilon kormánybiztosa nyitottak meg. 

E megnyitó beszédnek a szövegét közöljük az alábbiakban.

Szőcs Géza

Robert Capa 1943–44-ben Olaszországban… Mire is gondolunk először, ha ezt látjuk leírva? Pontosabban, kire? Melyik jóbarátunk, melyik kedves irodalmi hősünk jut eszünkbe, ráadásul amerikai, hiszen ő is éppen akkor, éppen ezekben az években éppen arra járt, mit járt – harcolt, félt, reszketett, küzdött, az égen röpködött a felhők fölött és a felhők közül nagy robajlással alázuhanva? Hát persze! Yossarian pilóta, a Joseph Heller által megalkotott-megörökített halhatatlan figura, A 22-es csapdája című regény feledhetetlen, furfangos hőse. No meg a bajtársai, Hóden, McWatts, Milo Minderbinder és a többiek… Nézegetjük Capa fotóit, vajon nem ismerünk rá valamelyiken Yossarianra? Vagy a társaira? Nem fedezzük-e föl valamelyiken a nápolyi kurvát?

Robert Capa testvéröccse, Cornell Capa is kiváló fotós volt, szinte azt mondanám: pont olyan jó, mint a bátyja. Amikor elindultak Budapestről Nyugat fele, szerencsét próbálni, talán kevesek mondták volna meg, melyikükből válik világnagyság. Ma már könnyű választ adnunk: nem az, aki a jobbik fotós volt kettejük közül – hanem az, aki a zseniális volt.

Vajon ki tudja ma már, honnan ered Friedmann Endre (és Friedmann Kornél) művészneve? Budapesti barátai úgy vélték, társuknak szélesebb a szája a megszokottnál. Majdnem olyan széles, mint egy cápáé. Rá is ragasztották a becenevet: Cápa – s a fotós ezt megőrizte. Aztán az öccse is átvette.

De közelítsünk a művészhez a költők felől. Oscar Wilde azt írja: Amit a művészet igazán tükröz, az nem az élet, hanem a néző. Igen, van ebben valami Capára vonatkoztatható: úgy tud nézni, hogy a néző magára ismer. Azt gondolja: de hiszen mindezt én is pont így fotóztam volna. És ezek a háborús jelenetek, romok, katonák, ez a frontvonalak szabdalta Olaszország – mindez úgy mutatja meg magát, úgy mutatkozik meg, úgy tekint miránk, nézőkre, mintha ő maga nézné önnönmagát a fényképész kamerájában.

Hogyan kell ezt értenünk? A másik költő, Rainer Maria Rilke erről a mágiáról, erről a rejtélyről, erről a titokzatos paradoxonról így fogalmaz:

„…denn da ist keine Stelle, die dich nicht sieht.“   (Rilke: Archaikus Apolló-torzó) Mert hiszen nincs Hely, mely ne látna téged...

és rögtön azzal a sorral folytatja, amelynek ethoszát persze nem szabad szó szerinti imperatívuszként értelmeznünk, de amelynek igazsága talán átjárja Robert Capa legtöbb fotóját – míg másokét nem, s talán ez különbözteti meg őt mindenki mástól –, amely sor tehát Rilkénél így szól:

„Du mußt dein Leben ändern.“ Változtasd meg életed.

Capa ennek a zsenialitásnak volt a hordozója, ennek megfelelően élt és alkotott. Afrikában és Spanyolországban és Normandiában és Vietnamban. És természetesen Olaszországban is.