Ugrás a tartalomra

 

Sárközi Mátyás: Tompa sajgás

Sárközi Mátyás 

Tompa sajgás

 

Honvágy – a vékony, és érzésem szerint elég szertelenül összegereblyézett, mégis hasznos könyv alcíme: Vallomások*. Éppúgy megszólal benne az azerbajdzsáni-magyar házasságból született, tizenkét éves Juszifov Vugár, aki közölt levele idején a kárpátaljai Técsőn volt kisiskolás, mint Tóth Imre (1921–2012) hajdani regensburgi tudománytörténet-professzor. Szerepel ismert író, Ferdinandy György, vagy ismert költő, a marosvásárhelyi Markó Béla. A szerkesztő Szávai Ilona maga is hányódott-vetődött: Makfalváról Szepsiszentgyörgyre, onnan a kolozsvári egyetemre, majd Bukarestbe, s végül Budapestre, ahol 1994 óta a Pont Kiadót vezeti. A válogatást tehát olyasvalaki végezte, aki saját bőrén tapasztalhatta, mi a honvágy, s ennek az állapotnak a mibenlétét antológiájában nyelvészeti idézetekkel igyekszik pontosítani, de végül beleesik abba a hibába, hogy nem tesz különbséget a honvágy és a nosztalgia között. Továbbá megjegyezhető, hogy alapvetően különbözik a világban szabadon vagy viszonylag szabadon mozgók honvágya a hazájukból elűzött emigránsokétól vagy menekültekétől.   

A szó német eredetű (Heimweh), a nyelvújítás magyarította. A Honvágy-kötetben a kassai születésű, budapesti illetőségű és Marburgban is élt Szvetelszky Zsuzsanna kommunikáció-kutató tesz említést honvágyféleségekről: a magyar házikoszt utáni íz-vágyról, az anyanyelv beszélt vagy írott változata iránti nyelv-vágyról és a régi barátokra vonatkozó kapcsolat-vágyról, ám kérdés, kimerítik-e ezek a kategóriák a klasszikus értelemben vett honvágy fogalmát, vagy inkább csak nosztalgiajelenségek. De hát mi után vágyik az, aki honvágytól szenved?

Egyáltalán hol van a hon a nagyon régen külföldre vetődött magyar számára? Sokszor gondolok erre, amikor londoni ünnepségeken közösen énekeljük a Szózatot, s fél évszázada Angliában élő, esetleg anyanyelvükön már akadozva fogalmazó hazánkfiai dalolják meghatottan, hogy „Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned-halnod kell.”    

Ferdinandy György Heimweh című tárcája a könyvben mindössze egyetlen flekk. Szerinte a honvágynak nincs köze a hazaszeretethez, ez utóbbit táplálni kell, míg az előző önmagától jelentkező sajgás. Az országtól távol, munkás évtizedek során csitulhat. Ő Puerto Ricó-i professzori székéből nyugalomba vonulva visszatérhetett volna ifjúkora és kezdeti irodalmi sikerei színhelyére, Franciaországba, hiszen nosztalgiája – legalábbis gondolatban – oda, Elzászba röpíti. Ám ezt írja: „Nagyobb baj, hogy most, fél évszázad után, egyszercsak visszatér a tompa sajgás. Az, hogy apám és anyám mellé temessenek, hirtelen mindennél fontosabb.” Romantikus stílben fogalmazta ezt meg az 1862-es Magyar Nyelv Szótára, amely szerint a honvágy: „Fájdalmas érzelemmel párosult lelki állapot, midőn valaki idegen földön lévén, hazája után nyugtalanul sovárog.

A kötet leghosszabb fejezete közel húsz oldalt tesz ki: Várdy Péter hollandiai filozófiaprofesszor tesz fel kérdéseket meggyőzően bölcs beszélgetőtársa, Tóth Imre egyetemi tanárnak, aki ugyan Szatmárnémetiben jött a világra, de egyaránt vallja szülővárosának Kolozsvárt és Budapestet, mint intellektuális fejlődése állomásait. Identitása főleg zsidóságában merül ki, és gondolatmenetének az a végkicsengése, hogy honvágya nincs. Gyökértelen, mint a zászló nyele. Mi a hazája? A könyv.

A nyelv és az irodalom valóban hatékony húzóerő lehet. De a hazán kívül is beszélhető, olvasható. Az író alkothat irodalmi közösségen kívül, szülőhazájától távol, az anyanyelvén, amivel persze kockáztatja, hogy kipottyan az akadémikus eszközökkel meghatározott irodalmi kánonból. Ám hitegetheti magát, mint ahogyan például a Londonban élő Határ Győző tette, aki egy gőzhangya energiájával szülte vaskos regényeit és színműveit az olyannyira angolos Wimbledon kertvárosi részén, a Hongriuscule-nek, azaz kis Magyarországnak elnevezett, s ezt a feliratot viselő villájában.

Számomra a nyelvközösség mellett a táj a honvágy tárgya, azé a honvágyé, amelyet a hazai kommunista uralom évtizedei idején sikerült pislákoló lánggá lefojtanom magamban.  Hunyady Sándor írta 1939-ben: „Csak két hete vagyok Párizsban, istenien érzem magam, és máris betege lettem a honvágynak. Minden tetszik itt, a reggeli vajaskiflitől a Milói Vénuszig (…), ízlik a nyugati levegő, amely a nyitott ablakon át beárad… és mégis elfog hirtelen valami szomorú boldogtalanság. Azt érzem, hogy messzi vagyok. Rájövök, míly fontos, hogy az ember a legfinomabb árnyalatokig ismerje a tájat, amelyben él.” Mert, ahogyan Radnóti sóhajtja, a magasból letekintve csak térkép a táj; akkor forr a tájhoz a szemlélője, ha a rét szöcskéit is ismeri, s tudja, hol lakott Vörösmarty Mihály.

 

*Honvágy. Vallomások. Szerkesztette Szávai Ilona. Pont Kiadó, Budapest, 2015.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.