A sötétség körülvesz, és belül is van
Az idei Könyvfesztiválra jelent meg kabai lóránt semmi szín című verseskötete, amely eredetileg prózakötetnek készült, aztán mégis versformát öltött. A költőt, írót új könyve mellett korábbi műveiről, irodalom és képzőművészet viszonyáról, az avangárdról, a Deákpoézisről, a Műút Szöveggyár-táborról, szerkesztői munkájáról kérdeztük.
A semmi szín című köteted a 2016-os Könyvesztiválra jelent meg. Először Budapesten mutattad be, a Kalicka Bisztróban, a második bemutató pedig a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten, a Bulgakov Kávézóban volt, ha jól értesültem. Mit jelent számodra a semmi szín kolozsvári, erdélyi reprezentáltsága, milyen az itten befogadó, olvasóközeg a miskolcihoz vagy a budapestihez képest, a városhangulat, az itteni szakmai-baráti kapcsolatok hozzátesznek-e valamit a kötet utóéletéhez?
Azóta még két bemutatója volt a könyvnek, illetve inkább másfél: az általam szerkesztett két egészen friss Műút-könyv (András László: Világos indul; Balogh Ádám: Nyers) miskolci és szolnoki bemutatóján a semmi szín is előkerült, utóbbi helyszínen csak érintőlegesen, mert András Lacival úgy döntöttünk, Ádám szülővárosában mégiscsak az övé legyen a főszerep. Őszre tervezünk bemutatót Szegedre és Veszprémbe, illetve most hívtak meg a VOLT Fesztivál irodalmi sátrába meg Gombaszögre is.
Az viszont nagyon jólesett, hogy még kész sem volt a könyv, de máris meghívták Kolozsvárra – szeretem ezt a várost, még ha csak néhányszor jártam is itt, és jellemzően egy-két napra jöhettem csak. Ebből fakadóan nem túl nagy a tapasztalatom az itteni befogadó- vagy olvasóközegről, ellenben a közegről magáról, a hangulatról annál inkább – és bizony nagyon is pozitív a kép. Szeretnék mélyebbre ásni (volt olyan tervünk, hogy pár hónapot itt töltünk, a barátnőm pályázott is kutatói ösztöndíjra, melyet sajnos nem kapott meg – de még nem adtuk fel).
Az viszont nagyon jólesett, hogy még kész sem volt a könyv, de máris meghívták Kolozsvárra – szeretem ezt a várost, még ha csak néhányszor jártam is itt, és jellemzően egy-két napra jöhettem csak. Ebből fakadóan nem túl nagy a tapasztalatom az itteni befogadó- vagy olvasóközegről, ellenben a közegről magáról, a hangulatról annál inkább – és bizony nagyon is pozitív a kép. Szeretnék mélyebbre ásni (volt olyan tervünk, hogy pár hónapot itt töltünk, a barátnőm pályázott is kutatói ösztöndíjra, melyet sajnos nem kapott meg – de még nem adtuk fel).
Gondolom, az sem véletlen, hogy a fiatal költő, szerkesztő, Horváth Benji beszélgetett veled az esten, nem pedig egykorú pályatárs kérdezett, és hogy nem hagyományos kötetbemutató volt.
Benjivel egész régi, még a miskolci Deákpoézis-pályázatokhoz köthető az ismeretségünk, és persze, hogy nem véletlen: 2013–14-ben ugyanabban a lakásban éltünk a Hunyadi téren, ahogy erre számos, ezen az estén feltett kérdés és elmesélt anekdota is utalt. Ő volt, aki meghívott erre a beszélgetésre, és teljesen természetesen adta magát, hogy ő lesz a beszélgetőpartnerem. A nem hagyományos bemutatókkal egyébként semmi bajom, és nem éreztem feltétlenül problémának, hogy a semmi színnel konkrétan viszonylag kevés kérdés foglalkozott.
„Kabai nem tud olyan sötéten írni, hogy költői egyénisége ne keltsen bennünk valamiféle otthonos, jó érzést is” – írta rólad korábban Kemény István, amit valamelyest megerősít az új kötetet ajánló fülszövege is. Talán azért is mondhatja mindezt, mert a sötét árnyalat a mindennapjaink része, a világ csak úgy otthonos, ha arról szól, ami valójában, nincs kozmetikázva, nem csöpög a pátosztól, nincs idealizálva semmi, még a szerelem sem, de a holdat nézés aktusa sem nevezhető romantikusnak, idillinek. Milyen a viszonyod a Kemény emlegette sötétséggel, egyetértesz-e megállapításával?
A sötétség körülvesz, és belül is van, ilyenként mindennapos – talán nem mindenki számára ennyire erőteljesen. Az „otthonos, jó érzés” tekintetében lehet, Istvánt kellene megkérdezned, hogyan is értette ezt pontosan; az új könyvem kapcsán nem is biztos, hogy beszélhetünk ilyesmiről, esetleg a már a címében Kosztolányit idéző hajnali védettség esetében, ahol talán még némi pátoszt és szentimentális fityegőket is felfedezhetünk, de ez csak egyetlen „kivétel”, miközben ma már úgy látom (pontosabban attól tartok), túl sűrű és nehéz lett a kötetegész még úgy is, hogy nagyon sok szöveg kimaradt belőle az eredeti elképzeléshez képest. A sötétség kapcsán még annyit, hogy épp Kemény költészetében éreztem már nagyon régen is azt a „katasztrofista”, borúlátó, dekadens hangulatot, ami nagyon is közel áll hozzám – kicsit eljátszottam régen a vers noir mint „kategória” megalkotásának gondolatával és használatával épp Kemény (és mondjuk még Jacques Roubaud) versei kapcsán, de végül a „noir” filmes vonatkozása miatt elvetettem az egyébként jól hangzónak tűnő „lózung” alkalmazását.
Kemény István meghatározó számodra, az új kötetben is helyet kap, és az ő költészete volt a szakdolgozatod témája. Milyen szerepe volt a köteted megszerkesztésében, az alkotói munkafolyamatban segítségedre volt-e a véleménye?
Vele először még 1995-ben találkoztam, amikor a sárvári találkozón jártam, majd a szakdolgozatom írása közben többször beszélgettünk, több interjút készítettem vele az évek során, közben egészen átalakult a kapcsolatunk, és ma már rendszeresen találkozunk beszélgetni, fröccsözni, olvasunk fel együtt stb. Eredetileg csak egyszerű véleménykéréssel küldtem el a semmi szín formálódó anyagát, de ő nagyon alapos szerkesztői munkát végzett, igen fontos javaslatokat téve (ezek jellemzően a húzásra vonatkoztak), szóval nagyon nagy segítség volt – de persze ezzel nem szeretném Orcsik Roland érdemeit elvitatni, aki poszt-Kemény állapotban kapta meg és szerkesztette a kéziratom.
A szerző sajtát festménye
Úgy érzékelem, valamiféle kohéziós elem a nihil a verseidben. Hogyan értse az olvasó a benned működő „nihilátort”?(„a húsgépek testén kukacként másznak a nevetések,/sőt vérrel tele a hold, érzem, szinte látom,/nincs maradásom, s már csak a géptől félek,/ a bennem működő nihilátortól,/és kiver a víz a szaxofon hangjától”)
A „nihilátor” szót kedves professzorom, Szili József használta még valamikor 2000 környékén egy szemináriumon, amikor nem jutott hirtelen eszébe az „iratmegsemmisítő” szó – én pedig feljegyeztem („elloptam”), mert megtetszett, és persze a semmivé/semmissé tevő „gép”-ről van szó, a felejtésről.
A „húsgép” visszatérő motívumod. A ma embere valóban húsgép lenne, vagy a mindenkori emberre (is) vonatkozik?
A „húsgép” szót pedig Szorokinnál találtam A jégben, elloptam, pontosabban interiorizáltam, és olykor – talán vitatható módon – használom is legkiábrándultabb pillanataimban, persze magamra se tekintek másként ilyenkor. Szorokinnál egyébként a „kiválasztottak”, a „beszélő szívűek” nevezik lekicsinylően a többi embert húsgépnek – épp úgy, mint a Harry Potterben a mardekáros növendékek muglinak a varázstalan embert.
A csend gyakran előfordul költői képeidben, és verscímekben is használod („a csend olaja”, „maradok csend” stb.). Mennyire tudatosak a versekben előforduló, ismétlődő motívumok? Említhetnénk példaként a semmit, az űrt vagy a holdat is.
Jó, hogy a legegyszerűbb (legbanálisabb) motívumokat hozod elő, kedvelem őket, és igyekszem nem úgy használni, ahogy eddig már megtették, akkor most vissza is kérdezhetnék akár, hogy vajon sikerül-e, és mennyire. Persze nyilván tudatosak az ismétlődő motívumok, egyfelől természetesen (nem tervezetten) jelennek meg az egymáshoz időben közel íródó szövegekben, de később, már kötetszerkesztés közben, élni is akarok az ezek adta lehetőségekkel, a kötetegész érdekében szőve a motívumhálókat.
A szerző saját festménye „valahol mélyen van egy olyan gyanúm, /hogy mindannyian gyűlöljük magunkat,/de mindenki maga-maga választja meg,/hogyan kezeli vagy kompenzálja ezt” – a kötet egyik legkeményebb mondata számomra. Az olvasó tulajdonképpen folyton ilyen gondolatokkal találkozik, a semmi szín kicsit olyan, mint egy kegyetlen belső lemeztelenítés. A fenti idézethez kapcsolódva – a költészet lehet egyféle kompenzációja az öngyűlöletnek?
Igen, tulajdonképpen olyan a kötetegész – de ha meggondolom, minden korábbi könyvem is. Abban bízom, hogy a kiinduló problémát (ami voltaképpen a kommunikáció nehézségeit és olykor lehetetlenségét takarja), valamint az ennek mentén előkerülő további kín(lódás)okat írom tovább, hogy az egyes köteteimmel folytatom és nem ismétlem a korábbiakat.
Hogy lehet-e a költészet egyáltalán bárminek a kompenzációja? Nem tudom. De ha valami kis örömöt, vagy – ne féljek most nagy szavakat használni – katarzist vagy -félét ad, akkor az már jó. Hogy elég-e? Nem tudom. (Mi elég, te szerencsétlen? – hallom a kérdést, akárha #most_hallottam_a_kocsmában …)
Hogy lehet-e a költészet egyáltalán bárminek a kompenzációja? Nem tudom. De ha valami kis örömöt, vagy – ne féljek most nagy szavakat használni – katarzist vagy -félét ad, akkor az már jó. Hogy elég-e? Nem tudom. (Mi elég, te szerencsétlen? – hallom a kérdést, akárha #most_hallottam_a_kocsmában …)
A semmi színből miért nem prózakötet lett, hiszen az „előképe” prózai szöveg, mi indokolta mégis a versben való megszólalást?
Ezeket a szövegeket 2012–13-ban írtam, eredetileg kisprózaciklusokat alkottak, s ilyenként is szerepeltek a kéziratban más próza(szerű) írásaim mellett (és a kötet munkacíme is más volt). De éreztem, valami nagyon nincs rendben ezzel az egésszel szövegszinten. Aztán valamikor tavaly néhányat átírtam verses formába, komoly húzásokkal – és azt éreztem, végre, nagy nehezen megtalálták az adekvát formájukat. Amikor pedig Orcsik szerkesztő úr jelezte tavaly ősszel, hogy a Könyvfesztiválra szeretnék megjelentetni a könyvet, azonnal megírtam a kételyeim és az elképzelésem: a tervezett prózaanyag javát kidobni, a használható, működő szövegek mindegyikét alaposan átírni, és verses formában megjelentetni, Roland pedig (remélem, nem bántom meg ezzel a hasonlattal, mert nagyon nem az a szándékom), mint aki 19-re is mer lapot kérni, azt mondta, legyen. Ez lett.
Előző köteted, az avasi keserű óta nehezebben írsz verset. „Gyáva vagyok, és megijedek attól, ha eszembe jut egy jó mondat, az valóban jó-e?” – Belső kétely, igényesség – mi az, ami az írásból kizökkent, ami elveszi a bátorságot a jó mondatok leírásától, és mi határozza meg, hogy fejedben lévő mondat lejegyződik-e végül?
Voltaképpen benne van a kérdésben a válasz: akad egy jó mondat (most mellékes, hogy csak „megjelenik” a fejemben vagy elcsípem valahol), és ha be is írom a jegyzetfüzetembe, utána nem nagyon tudom folytatni, bizonytalan vagyok a következő mondat érvényességében, minőségében…
A semmi színre milyen hatással volt a szerkesztői munkád, motiváltak, ösztönöztek a fiatal pályakezdők alkotásai?
…például azért is, mert a szerkesztői munkám révén még sokkal kritikusabb lettem önmagammal is. Igaz, a szerkesztői munkának megvan az a hátránya még emellett, hogy (különösen a Műút portál elindulása óta) alig marad időm a saját dolgaimmal foglalkozni. A fiatal szerzők pedig, éppúgy, mint minden olvasmányélményem, bizonyosan inspirálnak, ha nem is mindig direkt, nyomon követhető módon. De van ilyen is, például a húgyos az égbolt című versben Balogh Ádám barátom azóta is publikálatlan kisprózájából idéztem egy mondatot.
A kötet egyik különlegessége az utalások sora klasszikus és kortárs szerzőkre, zenei motívumokra. Kosztolányitól József Attilán át a Slayerig és Kemény Istvánig változatos ez a skála. Milyen koncepció vezérelt, hogy ezek a szerzők és zenekarok épüljenek be a semmi szín verseibe?
Ha koncepciónak lehet nevezni azt (ami egyébként régi gyakorlatom, nagyjából az első „valódi” kötetem, a nem kijárat óta így működöm), hogy ezeket a szövegrészleteket sajátnak érzem, azaz pontosnak a magam írásaiban elhelyezve (ha olykor torzítva is), akkor ez a koncepció. Persze megkérdőjelezhető lehet, hogyan „nyúlok le” másoktól mondatokat, bár azért ez messze nem új eljárásmód… Azt remélem, hogy ha nem is ismeri fel az olvasó ezeket az idézeteket vagy utalásokat, akkor sem marad hiányérzete, azaz ezek vonatkozásai nem szükségesek feltétlenül a szövegek értelmezéséhez vagy élvezetéhez – de ha meg felismeri, rendes többletet adnak.
Sokoldalú művész vagy, festőnek készültél, felvételiztél is a képzőművészeti főiskolára, de elsőre nem sikerült, később meg nem volt lehetőséged próbálkozni. Ma is festesz, nem hagytad abba, nemrég közös kiállításod volt Áfra Jánossal, Fenyvesi Ottóval és Tóth Kingával. Fordítsuk meg egy kicsit a dolgot: ha felvesznek a főiskolára, és nem bölcsészkaron tanulsz, a versírás milyen szerepet kapott volna? Ha visszatekintesz a tizenéves Kabai Lórántra (szándékosan írtam most nagybetűvel a neved), melyik volt a meghatározóbb?
Akkor egyértelmű volt a döntés, hogy a képzőművészet a fontosabb. Ma már úgy érzem, egyik sem élvez prioritást a másikkal szemben – és azt gyanítom, ha akkor felvesznek a Képzőre, akkor is írtam volna mellette, de elég valószínűtlen, hogy egy irodalmi lap szerkesztője lennék; viszont vélhetően ugyanazt mondanám: ma mindkettő ugyanolyan fontos. Persze ez utóbbiakat nem tudhatom biztosan, ám olykor mégis jó eljátszani a mi lett volna, ha kérdésével.
A szerző saját festménye
Holdfogyatkozás című első köteted tizennégy verset és tizennégy grafikát tartalmaz, 17 évesen jelent meg, és nulladik kötetként aposztrofálod. Ki tudnál emelni olyan verset, gondolatot, költői képet, amelyben körvonalazódni látszott a későbbi hiba nincs kötet költői hangja, s amely ma is érvényes rád? Például a pátoszmentesség, a kötődés a neoavantgárdhoz már akkor jellemző volt rád?
Az egy olyan füzet volt, amit, mint Nyilas Atilla barátom mondta, megtagadni lehet, de letagadni nem – jó lett volna, ha annak idején a kiadó lebeszél róla bátorítás helyett. Szerencsére nagyon kevés konkrét sorra emlékszem belőle, és most megengedem magamnak azt, hogy nem keresem elő, hogy utánanézzek, volt-e benne előképe vagy bármilyen nyoma mindannak, amit később írtam. Nyilván volt, illetve egy jószemű irodalmár találhatna ilyeneket, de én inkább lebeszélném arról, hogy emiatt időt töltsön azzal az anyaggal. A neoavantgárdhoz kötődés már akkor is megvolt, sőt előbb találkoztam a neoavantgárddal, mint a kortárs irodalomban bevettebb, „divatosabb” irányokkal – ebből a szempontból én az irodalomtörténeti kronológia szerint haladtam a megismeréssel, még ha ez azon a füzeten nem is mindenütt látszik meg.
A grafikák kinek a munkái, és hogyan kommunikálnak egymással versek és rajzok, netán olyan versekről van szó, amelyeket a grafikák ihlettek vagy fordítva?
A Holdfogyatkozás rajzait viszont ma is szeretem, Laczkó László készítette őket, aki a falusfelem, osztálytársam volt általánosban, később rajztagozatos gimnáziumba járt, majd Egerbe rajz–vizuális kommunikáció szakra, mostanában, sajnos, nem is találkozunk, pedig nagyon szeretem a munkáit. A füzetben szereplő rajzokat a szövegek ismeretében készítette el, de nem beszélhettünk akkor sem puszta illusztrációs funkcióról, inkább volt önálló sorozat az övé is, mely számtalan ponton érintkezett a versek világával – ezért is lett társszerzőként feltüntetve.
Mióta kisbetűs a neved, és ennek milyen jelentősége van?
Egész korán, talán már ’93-ban elkezdtem kisbetűsen használni a nevem kézenfekvő minták mentén (e. e. cummings és zend robert jut hirtelen eszembe meg a Magyar Műhely tipográfiai megoldásai), némi szentimentális ízzel (lásd Nemecsek Ernő), de a Bauhaus betűtervezőinek hatására is (akik saját betűtípusukban nem használtak nagybetűt, mondván az élőbeszédben sem jelzed, hol van nagybetű – igaz, ők elfelejtkeztek arról, hogy a nyelv előszeretettel alkalmaz redundáns megoldásokat). Szeretem a kisbetűket, még ha elképzelhetőnek tartom is, hogy ez esetleg modorosságnak tűnhet.
Az avasi keserű egy különleges italhoz kapcsolódik, az Avas nevű miskolci hegy oldalán található növények összetevőiből készül ez a likőr. Fontos számodra a miskolci kötődés, nem véletlenül ott szervezitek a Szöveggyár-tábort, a Műút folyóirat a város fontos védjegye amellett, hogy nem regionális irodalmi-művészeti lap. A regionalitás, a helyi jelleg hogyan építhető úgy be a költészetbe, folyóiratszerkesztésbe, hogy közben egyetemes tudjon maradjon, ne váljon provinciálissá?
Sajnos az Avas oldalában már nem élnek azok a gyógynövények, melyekből az eredeti Avasi készült, a lakótelep felépülésével kipusztultak, így lett az ital is „másodlagos minőségű”, ha jól használom ezt a szintagmát. Miskolc számomra egy szeretve gyűlölt hely, ritkán is járok oda, de a Szöveggyár-táborok idején szerencsére nem érzem azt a nyomasztó hatást, mint egyébként – mintha a Vasgyár védett Zóna lenne. Az avasi keserűben igyekeztem elkerülni a provincialitást, nem is sok elem utal Miskolcra és Ongára, a falura, ahol felnőttem — volt, akinek épp ez okozott csalódást. A Műút esetében pedig számomra természetes, hogy semmilyen módon nem akarom provinciálissá tenni a folyóiratot, senki nem kerül előnybe pusztán azért, mert abban a városban vagy annak vonzáskörzetében él, ahol a lap megjelenik. Ezt sem volt egyszerű elfogadtatni a helyiekkel, mert korábban, például a jogelőd Új Holnap esetében ez némiképp máshogyan volt.
A Szöveggyár-tábor, a Deákpoézis hiánypótló kezdeményezések, számos fiatal tehetség pályája indult el ezekből a műhelyekből. Meglátásod szerint várható-e paradigmaváltás a kortárs magyar lírában és a kortárs irodalmi élet átszerveződésében?
Inkább azt érzem, egy nagyjából bő tíz éve indult folyamatban élünk épp, annak talán a végén, és ez a folyamat elhozhat valamiféle paradigmaváltást. Azért fogalmazok ilyen óvatosan, mert 2007 környékén meggyőződésem volt, hogy pár éven belül „robbanni” fog valami, de ez nem történt meg. Még. Talán.
Spiegelman Laura írói alteregód meglehetősen nagy port kavart, sokáig nem tudták, ki áll a név mögött, ki az Édeskevés szerzője, s egyáltalán valós, létező személy-e. Visszatér-e a női hős későbbi műveidbe, esetleg gondoltál-e arra, hogy szerepversek formájában „éltesd” tovább?
Eléggé valószínűtlennek látom bármiféle visszatérését. Amikor az Édeskevés megjelent, azt hittem, lesz újabb Laura-regény, majd amikor láttam, hogy nem tudom úgy megírni, ahogy szeretném, ahogy érdemesnek látom, nem küzdöttem tovább, sőt rövidre is zártam a történetet: töröltem a blogot, illetve S. L. minden virtuális jelenlétét, a mailfiókját és a FB-profilját. Azt, mondjuk, nem gondoltam, hogy később a blog.hu-n indítható ugyanazt a webcímet használva valami (naivan azt hittem, hogy miként a már használt címeket, hiába törölték, nem lehet újra regisztrálni a Gmailben, úgy itt sem lehet, de nagyot tévedtem).
Kolozsvárból indultunk el, zárjuk az interjút a várossal kapcsolatos kérdéssel. Ha meg kellene festened a város hangulatát, milyen színkombináció, formavilág illene rá? Van-e már Kolozsvár-versed, netán van a városhoz kötődő képzőművészeti munkád?
Nehezet kérdezel, mert Kolozsvár hangulata bennem most még inkább megfoghatatlan, de mindenképpen pozitív érzetek soraként él, emiatt nem is tudnám most körbeírni sem — ám ahogy említettem, szeretnék mélyebbre ásni. Utána térjünk vissza erre a kérdésre.
