Pilisi remete – Csepcsányi Éva versei
Pilisi remete
Csepcsányi Éva versei
embertelen táj
tavakra, régi keresztutakra gondolok.
erdők öblös csöndjére, kopott padokra:
éjfélkor, kettőkor, fél ötkor
milyen lehet az embertelen táj?
fények, neszek és állatok,
nyers, csontos, nagyokat lélegző idő,
mikor nincs szemtanú?
egymagam bolyongok, de a misztériumot
nem verhetem át: szemérmesen
a szurdok ölébe bújt.
fehér lapra bármi
a fehér lapra bármi kerülhet.
kört alkotnak emberek, a kör közepére
nem citálnak, nem löknek senkit.
gyertyát gyújtasz, ha letérdelsz,
magasságod feléről lemondasz.
képzelj csillagtalan, vakcsönd éjszakát.
képzelj hozzá omló ormot huzatos hegytetőn,
és képzelj oda hús-vér embert fekete kámzsában.
ránk szakad újra a tél, kit el nem vitt
a novemberi köd, fészekpiros vacokba bújt.
mondják, van világ, ahol egyforma ritmussal
ég el a tavasz és a tél, a láng citromillatú.
ha aranykorra szomjazom, Hamvas borfilozófiáját olvasom,
és elmerengek badacsonyi tájakon. érett fürtök függnek a
lugasban, sőt, töppedtek: a gazdának idén aszú is adatik.
de jó lenne új hangot vinni az imába, elmerülni a
Passióban és a Feltámadásban, és sohasem feledni,
kit kegyetlen Hadúrnak gondolunk: volt anyatejen
táplált csecsemő.
már maradok, ki lettem: lámpással egy ember,
ki Lisieux szentjét követi, és a Szeretet előtt földig
hajol.
pilisi remete
télközel
égi utakon jelek. a madarak: földobott, fekete szalagok.
az éj zsebéből kifordul a tél: gyűjteni kell gallyakat.
elhagy a táj.
a Gonosz éjgomolyba fészkelt, falható.
hajnali három óra: fagyott szárnyú hírnök érkezik.
hajnalnyitó
patyolat ködpamacs, dunyhában szűz leány.
a fák közt bolyong még az éji vad.
földre szakadt csillag a talaj menti fagy.
a falu harangja hajnali áhítatra hív.
üveglevelek lengenek csóré ágakon.
a jéghártyás tócsa megroppan: az ég
ablakát töri be láthatatlan kalapács.
a barlang előtt zúzmarás hamu,
hol van már az éji tűz?
a csontig maró télben felharsan a
„Nyisd meg Uram, ajkam!”
belobbantva az erdő himnuszát.
napszállta
arcvonalba állnak a szürke törzsek,
melyek nyáron önfeledten kergetőztek.
a buja ösvény most barna sár. és a darázs, mely
itt csípett meg, rég elporladt.
csak a harkály kongat nekikeseredve valahol.
belélegzem a csendet. vaddisznó járja a mélyet.
megborzongok: az erdő fürkészve figyel.
