Juhász – Galkó

A Kieselbach Galériában június végén megnyílt Élő búcsú című Juhász Ferenc-kiállításhoz kapcsolódott a galéria irodalmi estje: a tavaly decemberben elhunyt költő verseit Galkó Balázs lenyűgöző előadásában hallgathattuk.

Ha Galkó verset mond, ott elhallgat minden más. Még az utcazaj is. Talán nincs még egy színész, aki ennyi verset tudna fejből, vagy még találóbb lenne úgy fogalmazni, ahogy az angol: szívből. Sosem szaval, csupán mondja a verset, de közben eggyé lesz vele. Kedd este egy kicsit Juhász Ferenccel is eggyé lett. Na igen, a bajusz is… De Galkó is összement egy kicsit, mint kései éveiben a költő,  törékenyebbé vált a teste megfáradt körvonalai között, szabadkozik is az előadás  előtt, nézzük el, ha elmegy a hangja, túl van egy komoly betegségen és terápián. Épp a végéig bírta a hangja, hűen szolgálta ezen az estén is a színészt, mint oly régóta. E rekedtes-öblös, megnyugtató Galkó-baritonon kel életre a Juhász-életmű egy-egy hosszúversben megőrzött, meghatározó pillanata, amelyhez a hátteret a kiállítás anyaga szolgáltatja.

Aki még nem látta, ne mulassza el az est után – invitálja a közönséget Juhász Anna. A gazdag képzőművészeti és fotóanyag mellett egy kicsit a család otthonába is bekukkanthatunk, leülhetünk például a kanapégarnitúrára, amely annyi szombat estén át szolgált kényelmes ülőhelyül a művésztársak, barátok hagyományos összejövetelén – mondja Anna, a költő lánya, számos irodalmi est szervezője. De családias maga az est is: Eszter, a kisebbik lány is ott van, no és a költő özvegye, Kilián Katalin. Galkó Balázs pedig ősidőktől afféle „magyar hangja” a költőnek – egész életében mondta Juhász Ferenc verseit, meséli Juhász Anna. 

A Himnusztöredék nyitja az estet. „Emeld fel fejedet büszke nép, / Viselted a világ szégyenét / Emelkedj magasba, kis haza / Te, az elnyomatás iszonya  / Emeld föl szívedet, nemzetem, / Lángoljon a világegyetem!” S aztán mintha a himnusz fennköltségéből bomlana ki a fohász, következik a Könyörgés középszerért egy éposz írása közben.

A Tékozló ország részletei előtt Galkó arra int: hallgassuk csak 2016-os füllel ezt az 1954-ben született eposzt.  Az „Egy ismeretlen vándorköltő krónikája 1514-ből” alcímmel született mű a szabadságvágy korszakos eposza, hatalmas látomás, amely túlnő a Dózsa-parasztháború eseményein és az emberi lét egyetemes ellentmondásait feszegeti, az emberhez méltó megmaradásért emel szót. És a galéria termében is megszólalnak a halhatatlan sorok:

„Ó ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg

A színész egy kis füzetet vesz elő, összesen 99 oldal, mondja, 2011-ben háromszáz példányban jelent meg. József Attiláról szóló műveket gyűjt egybe, és köztük egy olyan verset is, „amelynek négy sorával bebizonyítom, mekkora költő volt Juhász Ferenc” – mondja Galkó. „Cseppkőbarlang a téli éj. / Lihegő és hatalmas / cseppkő-fogsorú szájüreg. / Szikrázó kristály-farkas.” De a líra után egy esszét is hallhatunk az életműben újra és újra visszatérő toposzról és múzsáról, József Attiláról, a mélytenger lakójáról, aki „virágzik, mint a tengeri rózsa”. 

Csernus Tibor festménye 1954-ből

Milyen vidáman indul aztán a Karácsonyesti mese – Galkó az első sorban ülő családtagok felé fordul („Eszter, Anna ülj le, üljetek a kis-székre, te a tiédre /

Anna, te a tiédre Eszter, ne lökdössétek egymást, ne / cibáljátok egymást, combomba ne harapj Anna, Eszter ne / ugrálj, mint egy rózsaszínű szöcske…”), hogy később megdöbbentő disszonanciájával rázzon fel élőt és holtat, még mindig József Attila bűvöletében: „Aludj el Eszter, Anna! Az atombomba alszik, a hidrogén- / bomba is alszik, a neutronbomba alszik, a rakéták / is alszanak, betonkoporsókban alszanak, páncél- / koporsókban alszanak! Jó éjszakát szűz csillagok, / Juhász Ferenc, én, itt vagyok.” Mint testvérverse szólal meg e szimfóniának a Bomba című költemény. „Mert az mondom Költő vagyok és mert Költő vagyok szeretem az Emberiséget” – így a vallomás a hosszúvers mértani közepén. Majd búcsúzóul a Történelem című hosszúvers, nem felolvasva, hanem Galkó papírtól függetlenedve szárnyaló szavaival, tekintetével és gesztusaival:

„De mint a tarajos gőte,

A séta a galéria termei között levezetés és elmélyülés: az előtérben Csernus Tibor ikonikus portréja, és a szavakba öntött kölcsönhatás kettejük között, majd Juhász és Hantai Simon barátsága a Hantai-teremben. A középső szobában a képzőművész barátok megformálta Juhász-arcok – Ferenczi Béni, Konok Tamás, Szántó Piroska és sokan mások. Innen léphetünk át az irodalmi barátságok termébe, versként megszólaló, noha prózában írt költői vallomások a falakon Nagy Lászlóról, Ottlikról, Kormos Istvánról, Weöresről, és még megannyi pályatársról. Az Új Írás igényes grafikával elkészített címlapjai mint végtelenbe nyúló időszalag futnak a falon – Juhász Ferenc 1974-től 1991-ig volt főszerkesztője a folyóiratnak, és forrott eggyé azzal életműve. És egymás mellett néhány állandó munkatárs, szerző ifjúkori portréja: Váci Mihály, Spiró, Csurka, Esterházy, Nagy László. A lakásbelsőként kiposzterezett helyiségben a szalonként és munkahelyként is működő otthon légköre szippant be: könyvek és könyvek, padlótól a plafonig, karosszék és írógép, és az örök életű bőrkanapék. A Hantai-teremben a falakon Juhász vallomásai az életen át meghatározó baráti, mesteri viszonyról a festővel, egy asztalon a pódium előtt a kötetek, amelyeknek Hantai tervezte a címlapját. Kifelé jövet elhaladunk a csillárként fellógatott, megszárított sárga rózsák függönye alatt – Juhász kedvenc virága volt. 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

További képek a galériában.