A lemerült könyv – Varga Melinda tárcája
Kislány korom óta arról álmodozom, hogy egyszer majd egy nagy könyvszobában élek, ahol a plafontól a földig mind a négy falon könyvespolc van, még az ajtó helyén is. Különféle antik kiadványok, albumok, ritka folyóiratok, és persze sok új, kortárs kiadvány, keményborítós és puhafödeles kötetek mindenhol. A szoba közepén egy nagy fotel áll, kényelmes, puha, amelyet direkt arra a célra gyártottak, hogy egész nap csak olvashasson benne az ember. A fotel előtt bolyhos, puha kis szőnyegen hajlított barna fülű, ezüstszürke szőrű kutya alszik. A szoba egyik szegletében van egy kis íróasztal, éjjeli lámpával, papírlapok sokaságával, borral, kávéval, hamutartóval, cigarettával. Ez az idilli kép gyakran lebeg előttem, amolyan látomásszerűen. Az álom akkor kezdett körvonalazódni bennem, amikor először látogattam meg elemista koromban szülővárosom könyvtárát, és elámultam a rengeteg könyv láttán. De édesapámnak mindhiába mondtam, hogy nekem is ilyen gyerekszoba kellene, csak nevetett rajtam, s azzal érvelt ellene, hogy akkor hova kerülnének a babák meg a tölgyfa szekrénysor, az ágy és a cserépkályha, meg hát örüljek annak, hogy van külön szobám, más gyerek kiugorna a bőréből, de én csak elégedetlenkedem folyton. Aztán ahogy telt múlt az idő, a megszámlálhatatlan albérlet és kollégiumi évek csak nagyon kevésszer adtak arra alkalmat arra, hogy a könyveim is elférjenek, és legyen egy valamirevaló könyvespolcom. A mostani lakásomban nagy örömömre van egy félfalnyi polc azokkal a könyvekkel, amelyet gyakran használok vagy nagyon szeretek. A könyvnek ugyanis kisugárzása van, hangulata, kelleme, bája. Mennyivel másabb, ha úgy ébred fel és úgy hajtja álomra a fejét az ember, hogy egy szép polc van a közelében, tudja, hogy nincs egyedül, nincs ideje magányosnak lenni, hiszen a könyvekben lakó különféle világok, hősök és hősnők, történetek és hangulatok, költői képek, metaforák, hasonlatok, jelzők sora figyel rá.
Bár megrögzött könyvrajongó vagyok, gyakran elektronikus formátumban kerülnek hozzám kortárs kiadványok, vagy az internetről töltök le olyan műveket, amelyeket nem lehet beszerezni a könyvpiacon, vagy túl drágának ítélem meg őket. Számítógép képernyőjéről olvasni viszont korántsem felemelő élmény, egy idő után az embernek olyan sírhatnékja támad, mintha elvették volna a szeretőjét, vagy hagymát hámozna a vasárnapi ebédhez.
Hosszas töprengés és barátok körében folytatott közvélemény-kutatás után úgy döntöttem, itt az ideje beszerezni egy elektronikus könyvolvasót. Fiatalabb, húszas éveik elejét taposó ismerőseim kezében szinte csak ezt látom, ha ők tudják élvezni, idővel bizonyára én is fel tudok zárkózni a modern technika eme több száz könyvet is tömöríteni képes találmányához, sőt, az is lehet, hogy még élvezni is fogom.
Izgatottan bontottam ki a futárcéggel érkezett csomagot. Bekapcsoltam, gyermeki kíváncsisággal tanulmányoztam, kissé távolságtartóan, de mondhatni, barátkozni kezdtünk egymással, még meg is simogattam a kis fekete masinát. Igazán csinos, és elfér majd rajta annyi könyv, amennyi egy faltól falig könyvespolcos szobában. Rögtön le is töltöttem Hamvas Karneválját és Láng Orsolya Tejszobor című rövidprózakötetét. A Karneválból, se szó, se beszéd a magyar karaktereknek nyoma veszett. Utóbb kiderült, rossz programmal alakítottam át a PDF-et elektromos könyvformára, Orsolya könyvének tördelése is hagyott kívánnivalót maga után, de az legalább nem lett elangolosítva, az ékezetes betűkhöz kegyes volt az e-olvasó.
A kis fekete masina egyéves, szülinapja van a kedvesnek, tavaly ilyenkor, az Ünnepi Könyvhét előtt vásároltam. Azóta barátságunk, ha nem is töretlenül, de kisebb-nagyobb zökkenőkkel fennmaradt. Öntörvényűségét, hogy például a lírát gyakran nem kedveli, és prózává alakítja, illetve hogy bizonyos szerzőkkel kedvesen bánik, mások könyveit meg huncutul átformázza, megszoktam, és újabbnál újabb elektromos olvasóprogramokat cserkészek be hozzá.
Az Ünnepi Könyvhétre készülve több olyan könyvet szeretnék elolvasni, amely egyelőre a merevlemezemen lapul. Nemrég egy Jack London-regénnyel kezemben tértem nyugovóra, a kis fekete és okos masinámmal bebújtam a paplan alá, bekapcsoltam, olvasni kezdtem. A huszadik oldalnál egyszercsak a telefonhoz hasonló sipákoló, pityegő hangot kezdett el hallatni, jelezvén, hogy az aksi lassan, de biztosan megadja magát.
A könyv lemerül, a könyvet fel kell tölteni – lebegett felettem Damoklész kardjaként a vészjósló és elkerülhetetlen esemény. Ki kell kászálódni a meleg ágyból, elő kell keresni az USB-kábelt, meg kell szakítani az olvasás élvezetét.
A könyvtárszoba, amely több tucat kis mappapolcból áll, helyettesíthető-e a gyerekkori álmommal, a szobával, amelynek még ajtaja is könyvekből áll, az illattal, amelyet több száz könyv áraszt magából? Az új könyvek mámorító nyomdafestékszagát pótolhatja egy elektromos, korszerű kis gépezet, megszokhatjuk-e a lemerült könyvek illúzióromboló mechanizmusát?
