Jelige: izzadás – Üveg és szövet

Jelige: izzadás

Üveg és szövet

A derű olyan, mint kopaszon állni a márciusi napsütésben. Most azonban január van, az óra delet ütött, a hőmérséklet kint mínusz négy fok, odabent plusz tíz. Mohar két perce szedte ki a szeméből a ma reggeli utolsó csipaszilánkot. A felhők seszínűek, akár a fejbőre.

Az üvegfalnak nyomott homlokkal bámul egy hattyút. Amaz próbál kiszabadulni a befagyott tóból. Éjjel elaludhatott ringatózás közben. Előfordul. Derűvel ereszkedhetett alá. Megérkezésekor éreznie kellett a fenekén a víz áldását, tökéletes körgyűrűket volt kénytelen alkotni a hitvány, ideiglenes térben. De a halmazállapot sűrű és örökös lett, habár a jég még nem lehet vastag, tegnap hét fokkal melegebb volt napközben. Éppen csak elszorítja a hattyúlábakat néhány miliméteren. Oda kellene mennie. Sejti, hogy tőle jobban félhet a hattyú, mint a jégtől, a megkeményedett, szigorú istenétől.

Végül is tárcsázza az állatvédőket, nagy hanggal jelenti a helyzetet, hogy „van itten ez a hattyúmadár, belegyukta a kis lábajit a vízbe, aztá’ éjjel fagyott, úgy hallottam csükken az állomány, ez meg egy fiókja, szaporodhatik még sokszó’, minknekünk nincsen jégvágónk, gyüjjenek”, jönnek, mondják.

Borzasztóan viszket a homloka, szúrja a hideg üveg, szúrja a fejét a teste. Napok óta csak sziklákra, kövér, borotvált, földszagú kőrengetegekre tud gondolni, porolgatja a bőrét, nyammog, időnként homokot köp maga elé, és most összefutott a maradék nyál a szájában ezt a madarat látva. A tollai éppenséggel a száraz hegyek csodás ellentéteinek tűnnek. Könnyű, szövetízű darabkák. Roppannak, akár a csont.

Visszahívják az állatmentők, körülményeskednek, nyavalyognak, Mohar türelmetlen, „nem, nem mehötnek autóva’ a jígre, há’ pár órája fagyódott be, maga ért ehhöz, nem is egyedű gyön, csak kiokoskodolnak valamit, odatérgyőnek mongyuk, aztá’ siessenek, mán csak pihög”.

A hattyú arra a pontra mered, ahol Mohar áll. Noha nem veheti észre, mert tizenöt méter, egy partra vetett vizibicikli, három, az udvaron felejtett fa napozóágy és egy üvegfal van köztük, Mohar mégis leizzad. Gyerekkorában sátánfajzatnak látta ezeket a fehér ludakat. Egyszerűen az orrnyílásukat hitte a szemüknek, hogy a piciny, körömvirágszínű fejük folyamatosan a szabad testfelületeket pásztázza: amikor közelebb merészkedik az embergyermek, csak lerántsa őt egy sötétebb és iszaposabb valóságba. Végtére is, egyszer belenézett a gombszemükbe. Azok úgy tekintettek vissza rá, ahogy csak a magasságokat ismerő szárnyasok tudnak nézni. A vizi madarak közelében azóta is verejtékezik.

Megérkeznek az állatszabadítók. Az üveg mögül három baromfinak látszanak a hóban, bizonytalanok, botladoznak, viszolyognak a sziszegő lúdtól. Mohar még jobban izzad. Az egyik mentő újból végigcaplat a kitaposott lábnyomokon, majd visszajön egy csákánnyal. Az erőlködő napfény végigcsúszik a kopasz fején, azután – olyan igazán emberi módon – odavág. Mohar hónalját elönti a sós lé, foltosodik a ruhája a térdhajlatánál és a lapockájánál. A hegyek leborulnak benne, felázik a földje, a sziklák víz alá szorulnak, a gátak odalesznek. Elhúzza az üvegajtót és ott terem, mint egy elrúgott kődarab, vagy egy arrébb fújt porszem, csakhogy ő ellentéte akar lenni a magatehetetlenségnek. Elképzeli, hogy hattyú tollak roppannak az arccsont helyett, „eztet akartad-é?!” hogy nem fogak csúsznak szerteszéjjel a fagyott vizen, hanem gigantikus csipaszilánkok, „az anyaszomorító úristönöd”, hogy nincsenek sikolyok, csak a jég rian, „ezé’ gyütté ide?!”. Nem létezik örökös halmazállapot. A szigorú jég percekig nyögi a roppanó, szövetízű darabkákat.