Jelige: Vágta-a-jövőért – Vágtass, a királyért, az országért, a jövőért!

Jelige: Vágta-a-jövőért

Vágtass, a királyért, az országért, a jövőért!

„Történik 1241. április 10.-én, Muhi-nál”

Az este sötét volt, a csillagok ragyogtak. Tücskök csiripelése, és a körülöttem lévő katonák ideges zihálása, csak ezek visszhangoztak azon a baljóslatú éjszakán. Nem túlzok, ha azt mondom, a hangulat rendkívül feszes volt.  Egész Magyarföldön át üldöztük eme ördög népet, melyről regélik mily kegyetlenek, s most itt voltak egy szempillantásnyira tőlünk, az orrunk előtt majdnem. A hadvezéreink el voltak bízva, Kálmán herceg és Ugrin érsek is úgy gondolta, a mesék a tatárokról csak azok, aminek azelőtt is gondolták őket. Puszta mesék. Egy jó fél éve még nem is hitték, hogy létezhetnek, s bocsásson meg az Úr, én se hittem létükben. De ahogy ott álltam a tábor közepén az éjszakában, már hittem, s hitték a körülöttem állók is, viszont a nemesek, kik távol voltak minden katasztrófától kastélyaikban, meleg ágyaikban fekve, még mindig holmi legendának és képtelenségnek vélték a sárgásbőrű népet. Ugrin érseknek nem gyilkolták le a családját a szeme láttára. Kálmán herceg újszülött gyerekére nem gyújtották rá a házát, s fosztották ki mindenéből, amije valaha is volt. Nem tudták mivel állnak szemben, de én igen. S bármilyen nehezemre esik is bevallani, féltem. Tudtam, hogy nem férfihez méltó, tudtam, hogy a bosszúra kéne gondolnom, de féltem, e kutyafejű pogány néptől, kik semmitől sem riadnak vissza. Egy áruló pogány szökött át a nap dele tájékán s tájékoztatta a királyt és a hadvezéreket, hogy ma este támad a tatár sereg a hídon keresztül, de nem számítanak rá, hogy ellenállásba ütköznek a tábor előtt. Kálmán és Ugrin fogta hát magát és előrelovagolt a sereg nagyjával, hogy megakadályozza a tervezett rajtaütést a táboron, s már távol vannak vagy órák óta. A király a sátrában van, s már lerágta körmét aggodalmában, legalábbis ezt hallottam néhány legénytől, kik mellette álltak testőrt.
    Körülnéztem a táborban. Gondosan felállított sátrak szerteszét a pusztán, előtte nyerítő lovak és katonák ülnek teljes fegyverzetben, készenlétben mindenre, ha az ismerős arcok helyett pár sárgás bőrű lovas jelenne meg a messzeségben. Az idegesség érzékelhető volt a levegőben. Felnéztem az égre, s arra gondoltam, talán most látom utoljára a csillagokat, s a napkeltét már meg se érem. Hogy mennyire is szerettem volna még egyszer utoljára látni a felkelő napot, a remény sugarát, mely mindig is boldogsággal töltötte el szívemet.

    Ám ekkor gondolataimba merülve egy hangos kiáltást hallottam: „Ott jönnek, látom őket, jönnek vissza!”. Hunyorítottam, s a távolba néztem. Mintha tényleg láttam volna valamit megcsillanni a messzeségben… Igen ők azok! Visszatértek, s méghozzá teljesen épen! Tán hazudott volna a gaz áruló, s nem is volt semmiféle támadás? Mikor közelebb értek, megláttam Kálmán herceget s Ugrin érseket, s ekkor megértettem, hogy igenis volt csata, méghozzá győztes csata. Kihúzott háttal, diadalmas mosollyal lovagoltak mindketten az élen.  Beértek a táborba, s ekkor Kálmán elkurjantotta magát:”Győztünk! A tatárokat teljesen visszaszorítottuk a hídon, úgy rohantak, mint az éhes kutyák!”. Erre hatalmas éljenzés tört ki szerte a táborban. Még én is e hír hallatára eldobtam kardomat, s éljeneztem a tömeggel. Valaki borért kiáltott és elkezdődött az ünnepség. A nép vigadozott, az előbbi idegesség sehol sem volt, elszállt abban a pillanatban mikor a magyar sereg katonái megjelentek a távoli csillagfényben. Kálmán és Ugrin a király sátrába mentek, hogy azon nyomban közöljék vele a hírt.

    Épp a korsómért mentem a sátramhoz, mikor egy kiáltás hallatszódott, egy velőtrázó szörnyű ordítás, olyan, melyet, ha egyszer meghall az ember, sosem felejti. Egy fél perc sem telt bele, míg meg nem láttam a szörnyűséget. Egy hatalmas tatárcsapat abból az irányból, ahonnan előbb a győztes csapat jött, vágtatott a táborba, s mielőtt észbe kaphattam volna, nyilazni kezdtek, s két mellettem lévő katona már lent is volt a földön. Egynek torkából, másiknak gyomrából állt ki a halált hozó fekete nyílvessző. Rohanni kezdtem, de olyan gyorsan, mint még életemben soha, felkaptam egy kósza földre ejtett kardot útközben, s rohantam el a tatár elől gyávaságomban, el a biztos halál elől, mely kétség kívül ért volna, ha maradok. Ám ekkor észrevettem valamit. Nem volt rajtam páncél, viszont mégis nehéznek éreztem lépteim. Beletelt egy kis időbe, míg rájöttem: A bűntudat súlya nyomja lelkemet. Hátranéztem, s azt láttam, hogy a bátor katonák, a társaim harcolnak a pogány lovas nép ellen. „De hisz semmi értelme, a csata elveszett…” mormogtam magamban és már azon voltam, hogy félreteszem lelkem súlyát és visszafordulok, hogy férfiatlan módon bár, de életemet megtartva hagyjam el a harcmezőt, megláttam őt! A királyt! Nemesi sátrából lovagolt ki, teljes fegyverzetben, körülötte lovasok és katonák fénylő páncélzatban. Három tatár amint meglátta őket, feléjük vette az irányt, de nem jutottak sokáig. A körülöttük lévő magyarok, mint anyamedve úgy vetették rájuk magukat, s gyűrték őket, míg a király csoportja csak lovagolt tovább. Ekkor fogtam csak fel! A katonák most nem azért harcolnak, hogy életüket védjék, vagy, hogy családjaikat megbosszulják, nem az országot akarják megtakarítani a tatár hordától, nem, egy sokkal nemesebb és egyszerűbb cél vezérli őket. Megmenteni a királyt, mindenáron. Mert tudják, hogy ha a király meghal, az ország elveszett, szétesik, a tatár továbbmegy, és akkor sem ők, sem a családjaik, sem pedig akárki más meg nem menekülhet előlük.

     Megtaláltam hát célom s elhatároztam, hogy akár az életem árán is megakadályozom, hogy csak egy ujjal is hozzáérjenek nemes királyunkhoz. Szerencsém volt, ugyanis egy közeli sátor előtt találtam egy ideges paripát, kit gyorsan megnyugtattam, majd eloldoztam s felszálltam a hátára. Vágtatni kezdtem a király, mint valami utolsó reménysugár felé.

Egy tatár lövésre emelte az íját a lovas testőrvégre célozva, s ekkor minden erőmmel vágatásra bíztattam lovam s úgy tűnvén megértett és megörülvén, hogy egyre távolabb kerülhet a csata zajától, teljes sebességgel vágtatni kezdett. A meglepett ellen védekezni se tudott, én pedig lovagoltam tovább, s úgy tűnt az ég megint csak megáldott, mert futtomban többször is fekete nyíl suhant el a fülem mellett vagy épphogy csak horzsolva vállamat, de találat nem ért. Kis idő múltán kiértem a táborból s utolértem a királyt, de jöttek ők is, az ördög fattyai könnyű lovaikon, mint ha a szél szárnyán jöttek volna oly sebességgel. Mikor már oly közel értek, hogy azt hittem, minden elveszett, egy férfi a csoportból lelassított és megfordult, majd az ellenség felé vágtatott kivont karddal teljes sebességgel a király nevét ordítva. Nem ismertem arcát, de nem is kellett, hogy tudjam, ő egy igazi hős volt, egy igaz férfi, ki felesküdött királyát s országát védve szembenéz a halállal is, sőt csatakiáltással ajkán rohan eléje. Három társa amint ezt meglátta, szemrebbenés nélkül csatlakozott hozzá. A tempó nem lassult, az üldöző tatárok száma sem csökkent jelentősen, de a nyilas nép értékes perceket veszített, s ez igazán sokat számított. Később még két ember fordult vissza, még három, majd még kettő. Órákig lovagoltunk, de még mindig nem sikerült lehagyni üldözőink, ám ekkor egy katonának, ki velünk lovagolt, egy ötlete támadt. Kétfelé válunk, az egyik csoport nyugatra Nyitra felé, a másik délnyugatra lovagol, szorosan, hogy ne látszódjék, melyik csoport viszi a királyt, így megoszthatjuk a tatár erőket, s a meglepetés erejével rájuk támadhatunk, mikor nem számítanak rá. Így mondtuk annak ellenére, hogy mind tudtuk nincs visszatérés, ha egyszer a sereg felénk veszi az irányt. Így is tettünk hát, én délnyugatra mentem a nagyobb csapattal, míg a király Nyitra felé lovagolt pár lovassal az oldalán. Ahogy terveztük, a tatárok nem tudván mit tegyenek a nagyobb csapat irányába eredtek, s csak tíz-tizenkét lovas eredt a király, a valódi zsákmány nyomába. Még egyszer utoljára körülnéztem. A lovasok körülöttem mind bátor harcra kész halállal megbékélt férfiak voltak. Testük vérrel, sárral és sebekkel volt borított. Ajkukon mégis fanyarú mosoly látszott, mert feladatukat teljesítették. Már csak az maradt, hogy minél messzebbre csalják a tatár erőket, hogy a királynak előnyt adjanak a menekülésre, reményt, hogy ősi népük ne vesszen el, s ne legyen vége történelmüknek ily hamar. Ők bizony vágtattak. Vágtattak mindenért, ami fontos. A múltért, hogy ne merüljön feledésbe, a jelenért, hogy megmentsék királyuk és országuk, s mindenekelőtt a jövőért, hogy az elkövetkezendő generációk békében éljenek, ne tatár elnyomás alatt, s a magyarság fönnmaradjon, ne tűnjék el a föld színéről, talán még századok múltán is mikor ők már rég por a földben itt legyenek, éljenek és nevessenek. És én is velük vágtattam. Felkelt a nap…