Jelige: Béla – Utoljára

Jelige: Béla

Utoljára

            Itt állunk vagy harmincan, feketében, virágokkal, esernyők alatt. Rátaposunk a többi sírra a gyász nevében. Oszló hullák vannak a lábunk alatt, és ez láthatólag senkit nem zavar. Legalább őket sem.

            Itt állunk, valaki beszél, sokan sírnak. Mi hárman nem, mi nem leszünk képmutatók. Legalább itt ne, legalább ma ne. Az a sok ember, aki itt van, mind idejött kifejezni, mennyire szerették és mennyire sajnálják. Mármint magukat, csak ezt persze nem illik kimondani. Érdekes, amikor meghalt, egyikük sem volt ott. Amikor élt - nos, többnyire akkor sem. Én ott voltam, én végignéztem, én ismertem. Az a sok ember mind idejött alakoskodni, miközben nem is tudják, kit ásnak ma el. Ó, hogy is tudhatnák. Azt csak mi tudjuk, a mi anyánk volt.

            Itt állunk egy halott búcsúztatásán, de nem hogy a halállal, még az esővel sem vagyunk hajlandóak szembenézni. Esernyők alá bújunk, ki azért, hogy a szép ruhája ne legyen vizes, ki azért, nehogy megfázzon. Reggel óta esik az eső, a föld felázott, a levegő lehűlt. Szép nap ez a temetésre.

            A tor alatt többen is mondtak beszédet. Legelöl ültem, egy kis asztalon díszkeretes kép volt elhelyezve, körülötte gyertyák égtek. A viasz előbb az oldalukon kezdett folydogálni, majd a terítőn. Mire a beszédek végére értünk, kész szobrocskák emelkedtek az asztalon. Aztán egyenként odamentünk a koporsóhoz. Olyan rohadt nevetséges ez az egész cirkusz, miért kell egy hullát mutogatni? Kétlem, hogy bárki is így akarna emlékezni rá. Odamentem én is, és a meglepetéstől majdnem felnevettem. Drága anyánk jobb színben van, mint valaha életében. Arca kisimult, eltűnt róla az az álszenvedő grimasz, amit annyira tudtam utálni. Különös, szinte üdvözült nyugalom vette át a helyét. Gyorsan eljöttem, mielőtt még megmozdul vagy valami. Maradjon csak halott.

            Itt állok most a sírnál, körülöttem emberek, valaki még mindig beszél, az eső még mindig esik, nekem meg megállt az órám. Tudtam, hogy éreznem kellene valamit, és én meg is próbáltam keresni, legalább a szememben egy piszkot, hogy könnyezni tudjak. Az anyám meghalt, most láttam utoljára, és én azon gondolkozom, hogy hazafelé beugrom egy óráshoz. Hogyan jutott idáig a dolog? Legalább örülnék, hogy végre kiszenvedett, az is egészségesebb lenne. Ha örülnék, később elszégyellném magam, rájönnék, hogy igazából szerettem, és akkor el tudnám siratni. Pont ezt a változást látom most a testvéreimen. Legalább ők normálisak, vagy mi. Ha van ilyen.

            Itt állok még mindig, az eső még mindig esik, és én nem érzek semmit. Hogy miért nem? Nem akarom, nagyon nem akarom, de mégis tudom a választ. Azért nem érzek most semmit, nem könnyebbültem meg és nem fáj az elvesztése, mert nem szerettem. Nem szerettem az anyámat és most sem szeretem.

            Emlékszem, amikor először megengedtem magamnak, hogy gyűlöljem. Soha, azóta sem éreztem olyan bűntudatot. Akkor még szerettem. Kellett, hogy szeressem. Talán túl sokat voltam mellette, talán túlságosan ismertem, talán túl sokat hagytam magam gyötörni. Talán túlságosan is akartam szeretni. Talán most is csak kifogásokat keresek.

            Most, hogy ezt be merem vallani magamnak, már lenne kedvem sírni. Nem miatta, ó, nem. Magam miatt. Kár, hogy nem tudok. Akkor sem tudtam, amikor beteg lett, pedig akkor még fájt, akkor még féltem. Akkor sem tudtam, amikor haldoklott, és bele sem gondoltam, hogy már nem fáj, és nem félek. És most, hogy itt vagyunk, teljesen üres vagyok. Legalább magamat el tudnám siratni. Legalább a látszat meglenne. Legalább csatlakoznék ehhez az egész kibaszott képmutatáshoz. Legalább történne valami.

            De nem történik. Csak az eső esik változatlanul. Ránézek az órámra, még mindig nem jár. Már értem. Szabad vagyok.