Jelige: Zselyke – Metamorphosis

Jelige: Zselyke

Metamorphosis

A nagy sátor mellett táncolva hirdették a reflektorok a cirkusz érkeztét. Az első előadás. 

  Hosszú sor kígyózott a pénztár előtt, és ahogy felnéztem a kovácsoltvas kapura, megakadt a szemem a néven:  Metamorphosis. Ismerősen csengett. „Következő!" Zökkentett ki a pénztáros hölgy a merengésből. Kedves mosollyal lengette hófehér kézfejét, melyen a karperecek és gyűrűk kacagva csilingeltek akár a szélcsengő. A táncoló ékszerek egy címert fedtek fel. Pillanatnyi habozás... „Egyet szeretnék"- léptem a pénztárhoz ködös tekintettel. Zavarom szemet szúrhatott az izgatott közönséghez szokott hölgynek, aki ezért meghökkenve nyújtotta át dombornyomott, aranyozott belépőmet. Észbe kapva egy mosolyt erőltettem az arcomra, és átvettem a takaros jegyet.

  Hosszú, faforgáccsal felszórt sétány vezetett a  sátor függönyszerűen széthúzott bejáratáig. A falánk száj mohón nyelte a tömeget. Ahogy jobb kezemben a jeggyel - hüvelykujjammal a domború Metamorphosis feliratot simogatva - sodródtam, végigmértem a nagy, tarka ponyvát. Óriásinak tetszett, akárcsak régen. Nem ment össze, mint gyerekkorom hűséges mementói. Velem együtt nőtt, mintha ugyancsak élne. Négy csúcsa büszkén szökött az ég felé, tetején egy, a bejáratihoz hasonló címer hirdette az ismerős nevet… Utunkat ketrecek és idegen életek rozsda rágta szelencéi szegélyezték.
  Bent az izgalomtól dunsztos levegő, a morajló tömeg és az őket szórakoztató zenekar tompa muzsikája furcsa szimfóniává olvadva töltötte meg a sátrat. A még sötét porond körül aranygyűrűként húzódott meg a kivilágított nézőtér. Megkerestem a helyemet, és leültem egy zacskó pattogatottkukoricát izgatottan majszoló lurkó és egy kedvesen mosolygó, megfáradt öreg házaspár közé.
  …Gondolatban kisétáltam a porondra. Megálltam középen. Karomat széttártam, és mélyen meghajolva, alázattal köszöntöttem a sötétség mögött meghúzódó közönséget. Felmásztam a létrán, magabiztosan törve előre, az égig. Üdvözöltem a mélységet, majd nekivágtam. Talpam rég nem látott szerelmesként ölelte át a félénken remegő kötelet…
   Hirtelen kialudtak a fények s egy meghökkentően mély férfihang köszöntött minket a végtelen sötétségből. 

  A műsor nagy részére nem emlékszem. De valahol a közepe felé váratlanul ismét kialudtak a fények. Nyugtalan morajlás úszott végig a nézőtéren. Szemem tehetetlenül tapogatta a sötétséget, amikor selyemsuhogásra lettem figyelmes. A puha anyag tejként csordult alá a porond piszkos padlójára, ahol aztán méltóságteljesen megpihent. A továbbra is sötét sátorban pedig a fátyolzuhatag elegáns táncra kélt. Csupán a lebbenő anyag puha pattanása és a vele érintkező test éles, kellemes sistergése törte meg csendet. Majd a fátyolhoz még több csatlakozott, mígnem a színpad medúzamezővé nem alakult. Csápjaik vízben lebegő hosszú női hajként fodrozódtak a levegőben. Aztán ahogy érkeztek, egymás után kezdtek eltünedezni, és ismét magunkra maradtunk.
  És akkor, ott, alázuhanva a csöndben, beugrott. A név! A címer! Hogy hol láttam. A kép a címlapon! Az összeroncsolódott test a porondon. Bokáján a cirkusz címerével. Billog-gondoltam. "…halálra zúzta magát…" 

  Nem tudtam tovább maradni. Felpattantam a székemből, mint akinek hirtelen eszébe jutott, hogy bedugva felejtette a vasalót. Káprázó szemmel, ügyetlenül hánykolódtam a sorok között. Letaposott cipők, kiboruló pattogatottkukoricák, elharapott szabadkozások. Hirtelen vérszagot éreztem, rosszullét fogott el. Nekitámaszkodtam a nézőtér állványának, háttal a porondnak, arccal a ponyvának. Piszkos volt, csúnya, kopott és sárgás, elszórt, megfakult, apró mintával. A térdem hirtelen megadta magát. Billogok! A ponyván!

  Majd ismét sötét lett.