Jelige: Mentsük meg a természetet!

A vadalmafák sóhajtanak

 

     Az égen még lehetett egy pár csillagot látni. Hunyorogtak, ezzel a kacsintással is biztatni akarták a hajnalt, hogy itt az idő, a szürke fátyol méltóságteljesen indulhat győztes útjára. A rétet szegélyező nyárfák észrevehetően lélegeztek, a földnek párája pedig – ahogy kilehelte a Nagy Anya- összeforrt a virágok illatával. Igaz, virágot már nem nagyon lehetett látni, – egy-két őszi kikerics és elhervadó kóró – de a rét nyári illata még a föld fölött lebegett. A nyirkos füstszínű köd is inkább táplálta és nem elfedte ezt a láthatatlan, de a mezei, erdei ember számára érezhető, szinte tapintható hajnali varázst.

     Éjszaka eshetett, mert a fák ágairól és leveleiről halkan kéredzkedtek le a megkésett esőcseppek.  Pit-patt - pit-patt puffantak tompán, aztán újra csend lett.

 Leírhatatlan az az összefonódás, ami az ébredő természetet jellemzi. Ilyenkor összebújnak a fák, a virágok illatukkal simogatják egymást. Együtt lélegeznek a növények és méltóságteljesen hallgatnak.

 Ez a hajnali ébredés a legszebb pompája a természetnek.

     A kisfiú is ebben gyönyörködött, de néha idegesen hátrafelé pillantott.

A sudár nyárfákkal szegélyezett úton baktatott, látszott, hogy nem siet. Kantáros nadrágját igazgatta néha lehajolt, a cipőfűzőjével babrált. Ezek a mozdulatai azt sejtették, hogy sietős lehetett az öltözködése, bár édesanyja megtiltotta, hogy reggel a papájához menjen.

Fáradt és már öreg a Papa, legalább vasárnap ne zavard… aztán a leckéd sincs kész…- csengek fülébe a szülői intelmek.

     Lefekvéskor mégis két zoknit készített az ágya mellé és a meleg ingét is elővette. Tudta, hajnalban elszökik a Papához, hogy vadászni mehessen vele. A délutáni korholást úgy is feledtetik a vadászélmények.

     Már a vincellérháznál járt, amit öreg diófák és körtefák fogtak közre. Késő ősz volt , a diók kibújtak és csalárdul otthagyták védelmező héjukat és a kisfiú kődobálására marokszám estek le.                       –Te kis buta lompos farkú – korholta az ijedten ugráló mókust - téged úgysem bántalak, bár még elszámolnivalónk van, amiért elszöktél a kalitkámból!

Mindkét zsebe tele volt már dióval, így a csúzlinak csak a nyakában jutott hely, a gondosan kiválogatott kavicsokat pedig – amik a lőszer szerepét töltötték be – a kis markában szorongatta.

Most kanyarodott a „csinált útra”, ami a Nagypapáék házához vezetett.                                                         Korán kelő állatgondozókkal találkozott, akik kérdően néztek, de utána siettek a jószágot etetni. Nem érdekelte őket a hajnalban bámészkodó kisfiú, a falusi embert semmi sem lepi meg, különben is az etetés gondolata ilyenkor leköti őket.

Félve nyomta le a kilincset a kertkapun, szíve az izgalomtól zakatolt.

„ Ugye még nem ment el a Papám és a Józsi bátyám vadászni, mert megígérték ilyen hidegben úgy sem visznek magukkal. Különben is,  Vecsenyébe mennek nagyvadászatra, oda gyerek nem mehet…”

A hatalmas meleg tüsszögő barna tömeg, majdnem leverte a lábáról.

-Brumikám, hát még itthon vagytok- simogatta meg a fejét az okos vadászkutyának.

Megnyugodott és elégedettségében cselhez folyamodott. Óvatosan hátrament az istállóhoz, itt is ébredezett már minden. Brumi mindvégig vele volt, boldogan ugrálta körbe, a kezét nyaldosta,aztán a lába elé feküdt. Jelezte, játszani szeretne, hiszen az éjszaka hosszú volt és nagyon elunta magát. Egy kóbor menyét vagy görény sem látogatott a házhoz.

A kisfiú leült a szalmakazal tövébe, egy viaszsárga szép nagy szalmszálat vett a szájába és rágcsálni kezdte. Most már nyugodt volt, tudta rövidesen eljön az ő ideje. A szalma melege jólesően átjárta az elgémberedett végtagjait és nem is nagyon figyelt, mert megtette helyette a kutya. Brumi egyszer csak hirtelen orrát előre nyomta, beleszimatolt a levegőbe és a fejét hátravetve már fel is ugrott.

Ekkor álmosan megcsikordult a ház ajtaja, furcsa volt hallani, ahogy belevágott a hajnali csendbe.

     Halk köhögés hallatszott, amit surrogó neszezés és fémes zörejek kísértek. Az avatott fül azonnal szétválasztotta a zörejeket…, a papa most veszi fel az elnyűtt esőkabátját, a hátizsákja csatjához pedig hozzáütődik a puskája csöve…”

-Itt vagyok Papa- perdült a kisfiú a kedves öreg elé- ugye elvisznek vadászni ?

-Hú a menydörgős…hát nem megmondtam, a Józsi bátyád meg is üzente… Azonnal menj a konyhába, segíts a Mamának és délelőtt usgyi haza!

     A döntés kimondatott, a vékony kis száj sírásra görbült…  Ekkor egy erőteljes simogatást érzett a fején, a kezébe pedig egy kis hátizsákot nyomott egy kéz.

     Józsi bátyja állt a háta mögött, az ifjú vadász. A jóságos öreg már  a kapuban állt, de szinte a hátával is érzékelte ezt a jelenetet.

    -Brumi , ne arra menj megnézzük a mezőn a vadlibákat, most fagyos a szántás, nem süllyed annyira,mint Vecsenyében.

     Ilyen egyszerűen , tömören és csodálatosan érthetően csak a vadászok tudnak beszélni, persze csak azok értik a nyelvüket,akik szíve olyan mint az övék.

     A Nagypapa látta, hogy a kisfiú lábán nincs csizma. Azt sem akarta mondani, hogy megmásította a döntést, inkább az okos vadászkutyától üzent, hogy kezdődhet a vadászat.

     Hármasban, illetve…négyesben…

     A faluszéli házaktól alig kőhajításnyira nyújtózkodtak az őszi búzatáblák. A zsenge hajtásokra az éjszakai fagy  zúzmarából és ködpárából kristályszobrokat alkotott. Az  egész környék fenségesen nyugodt volt, a köd még nem szállt fel, minden szürkésfehérben pompázott, akár egy holdbéli táj.

A gondtalanul csipegető vadlibák gágogása hol felerősödött,hol pedig szinte csak alig hallható volt.

-Most jöhettek,mert még viaskodnak a jó falatokért, remélem még őrszemet sem állítottak – szólt a tapasztalt megállapítás.

- Józsi, Te maradj itt a gyerekkel, én a búzatábla melletti kukoricásból megközelítem őket –aztán a suhogó köpeny és a mellésimuló vadászkutya eltűntek a ködben.

A várakozás izgalmát feloldotta a fiatal vadász okos magyarázata – Látod, a Papa a kedvedben akar járni, mert vadlibát még nem lőtt neked, pedig tudja, ködben nem szabad vadászni.

A dörrenés inkább csattant és úgy hallatszott mintha ,egy  sudár fa kettétörne. Ijedt, rikácsoló jájogás kísérte, majd szárnycsattogást és kutyacsaholást hozott a hajnali derengés.

    Először Brumi tűnt fel boldogan a jól végzett munka tudatában ugrándozott. Egy szépen kifejlett vadludat hozott a Papa, farktollai a földet seperték. A fiatal vadász kötelességtudóan elvette és pillanatokon belül a hátizsákban volt.

    Mire a nap sugarai felitatták a hajnali harmatot a kis csapat már a Vincellérház melletti akácost járta . A faluban elkezdődött a nagymise, mert már harmadszor harangoztak.

   A nagy , göcsörtös tölgy mellett –ami az akácos szélén terebélyesedett- megtorpant a fiatal vadász. Lehetett  hallani, amint kattant  a biztosító a duplacsövűn.

-Mi az,  mi az,…bátyja?- ugrált a gyerek.

-Csitt,…maradj csöndben!- már tudom , hogy miért volt üres ebben az évben a héja fészke.

A fán hirtelen megelevenedett egy vastag ág , aztán újra nem lehetett semmit látni. Az ág megint megmozdult, de most elvállt tőle egy fekete árny és rásimult egy másik ágra.

-Meg ne mozdulj, mert a nyuszt nagyon óvatos állat!

A gyerek visszafojtotta még a lélegzetét is, aztán a kíváncsiság felülkerekedett benne és odaszaladt a fához. Ilyent még soha nem látott. Egy csillogó pimasz szempár lesett rá, inkább ellenségesen, mint bizalmasan. A  gyönyörű  fekete bundát alul kettészelte egy sárga csík és az egész test valószerűtlenül arányos volt. Ilyen arányos, kecses testet csak a természet alkothat. A hegyes orr csak fokozta a fejhez simuló kicsi fülek szépségét. A lompos, bársonyos farok nyugtalanul egyet-kettőt legyezett, aztán egy pillanatra megállt, követve a test szimmetrikus vonalát.

    Két kicsi tűfog villant elő, de ez már akkor, mikor elrugaszkodott a feketés-sárgás villanás. Többet nem lehetett látni, Brumi pedig tehetetlen dühét küldte utána vinnyogó csaholással.

-Na, gyere! – jövőre remélem több eszük lesz a héjáknak és nem ide költenek.

      A puska újra a vállra került, igaz egyszer még megszólalt a felrobajló fácánkakasok láttán.

A kisfiú az ebédet a  Papáéknál   ette meg, még túl korainak találta a hazamenetelt. A délután mégis elérkezett, haza kellett menni. A jól ismert úton haladt, messze elkerülte a falut.

A vincellérháztól  nem  messze , emberek álltak körbe egy elhajló ágú nagy vadalmafát.  A törzsét odúk, lyukak fúrták át, meg át. Egyik vastag ágába évekkel ezelőtt villám vághatott. Nagy gyökerei kiálltak a földből, de a jótékony növényzet a segítségére sietett , mert újra majdnem teljesen eltakarta őket. Mindettől függetlenül, mégis bőséges termést hozott évről-évre.

-Már a hercegi uradalomban is ilyen volt  - szokták mondani az öreg csordások.

     A készülődő emberek mozdulatai félreérthetetlenek voltak. Nemsokára fejszék villantak a bús napsugár fényében.

-Úgy is kidöntené a legközelebbi vihar – hallotta a kisfiú.

Nem tudott elmozdulni, nézte a favágókat. Rég elfeledte a délelőtti vadászat izgalmát, az sem érdekelte, hogy a hajnali elszökésért pofonok várják.

-Nézte, amint a vadalmafa törzse a földhöz közeledik és látta, amint a levegőben hangtalanul suhan.

-Vigyázz!...dől…!

Nem lehetett észre venni semmit, hallani is alig valamit.

A vadalmafa méltóságosan adta meg magát, ezzel is példát mutatva az embereknek, hogy ne sajnálják őt.

   Nem sóhajtott, nem nyöszörgött, csak az ágak reccsenése hallatszott pár másodpercig és utána néma csönd.

    Tartalom nélküli erős csönd.

    Az erdő, a hűséges társ, a drága védelmező, így búcsúzott gyermekétől. A nagy némasággal.     Ekkor a madarak is hallgattak, egy csivitelést sem lehetett hallani.

   A kisfiú rádöbbent, a természet ezt is másképp csinálja, mint az ember.

Mikor a fa meghal, a környezete hallgat . A méltóságteljes törzs még suhan egy láthatatlan csodát, megmagyarázhatatlanul hamar ér a földhöz.

   Ilyen furcsa látvány az, mikor a megtört  anyóka - aki napközben lépni is alig tud,- este szinte kisuhan a konyhából és ágya felé tart, hogy ne zavarja jelenlétével az egyre furcsábban rá néző családtagokat.

Valami rejtélyes csoda ad neki erőt a suhanáshoz, akár a kidőlt fatörzsnek a néma földre éréshez.

-Na emberek szedjük össze az ágakat- ezek a szavak újra visszazökkentették a gyereket a valóságba.

Nemsokára haza ért, a várt pofonok is elcsattantak. Az esti lefekvéskor az iskolára gondolt, kötelességszerűen, bár már az nap tudta a leckét, mikor feladták.

     Álmában ott állt a vadalmafa mellett. A vastag , göcsörtös törzsét simogatta, mikor az odúból a délelőtti nyuszt  fürkésző, csillogó szempárjával találkozott tekintete.

    Mindent megértett belőle, reggel pedig a párnája könnyektől áztatott volt.