Jelige: Sinix – Szinesztézia

Jelige: Sinix

Szinesztézia

Egyedül ült a szobában. Körülötte mennyezetig érő polcok telistele megrakva mindenféle könnyvvel. Volt ott minden, Shakespeare összes, Bronte: Üvöltő Szelek, sőt még ha eleget keresett az ember, talált volna egy Ifjú Werther szenvedéseit is. Mindegyik gyönyörű, díszkiadásban. Vagy voltak ott enciklopédiák, történelmi dokumentumok, sok-sok tudományos feljegyzés. De amiből a legtöbb volt, azok a saját könyvei. Sikeresek, sikertelenek, kiadottak, kiadatlanok. Neki mindegy volt. Ugyanolyan fekete könyv volt mindegyik. Körülötte díszes, öreg tapéták a falakon körbe, mint ahogy egy régi könyvtárszobához illik. De neki csak fekete volt a szoba. Ő a valóságban más színt nem érzékelt. Csak a feketét, a szürkét és a fehéret.

Meggörnyedve ült az íróasztala fölött, és próbált írni. Majd lassan kiegyenesítette a derekát, és idegesen eldobta a tollat. Ötlettelenség.

Sötétkék.

Sokan kinevették, amikor kijelentette hogy írónő lesz. Kiröhögték, mert nem olyan volt, mint ők, mert nem úgy látta a világot, mint más. Senki nem gondolta volna, hogy egy ennyire más látásmóddal valaki képes lenne szólni az emberekhez a művein keresztül. De ő megmutatta nekik. Bár csak elképzelése volt hogy milyen lehet egy szín, mégis meg tudta mondani egy érzés, gondolat színét. Erről csak kevés embernek mesélt. Sőt, szinte senkinek. Csak neki.

Kinézett az ablakon. Az ég szürke, borús volt, de volt egy megnyugtató kisugárzása. A hó pedig lassan hullott. Már egész este eshetett így a tájat – ameddig a szem ellátott – puha, fehér hótakaró borította. Egy apró fehér kristály az ablakra tapadt, és ott maradt. Halványan mosolyogva szemlélte az apró jövevényt. Hosszasan nézte, egészen addig, amíg az ablak hője meg nem olvasztotta. Akkor felnézett az alant elterülő hófehér tájra. Közel s távol semmi jele más életnek. Kora hajnal van, a cselédek még alszanak – motyogta maga elé. Az utóbbi időben, már a tabletták sem segítettek az álmatlanságán. Néha egész éjszakákat ült a könyvtárszobában, várva hogy jöjjön az álom, de a megnyugvás nem jött. Miközben végignézett a pompás tájon, furcsa érzés motoszkált a szívében. Vágyakozás.

Ciklámen.

Nosztalgia.

Szépia.

Visszaemlékezett gyermekkorára, gyerekkori barátaira. Amikor együtt rohangáltak még kinn az udvaron. Hógolyókat dobáltak egymásra, mint bárki más. Az ablakon túli világ hirtelen megelevenedett. Magát látta hóembert építeni, és Ő-t. Milyen boldogak és vidámak voltak minden télen, amikor felépítettek egy hóembert. Olyan boldogság, amibe nem szóltak bele olyan bonyodalmak, mint szerelem, betegség, család, hivatás. Önkéntelenül elindult a lépcső felé. Nem törődött azzal, hogy milyen hideg lesz kint. Csak gurította előre a kerekesszékét úgy ahogy volt. Beburkolózva egy meleg gyapjútakaróba, kabát nélkül, ősz haja csak úgy szabadon. Kiért az udvarra, és elindult. Egyre többet ment, egyre nehezebb lett forgatni a kerekeket. Mikor megállt, hátra nézett az öreg házra, amit már egy jó ideje nem hagyott el. Előre nézett, és nem látta a gyerekeket. Meg sem próbált felállni, csak úgy előre vetette magát a puha fehér hótakaróba. Érezte ahogy elmerül a mély hóban. Nyugodtság.

Arany.

Szépia.

A kisfiú fölé állt, már nem volt többé kisfiú. Fiatal felnőtt lett belőle. – Az a pad ott jó lesz – kérdezte, majd rögtön el is szégyellte magát. Juliának a tolószéke miatt úgyis mindegy volt a pad. – Üljünk ki inkább a hóba – próbált javítani az előbbi elszólásán. Ültek a hóban, aprókat kortyolgatva a forraltborból, nevettek, a ruhájuk már szinte teljesen elázott, de még élvezték, hogy együtt lehettek.

Kezdte érezni, a hideget. A hó átáztatta a ruháit, és a hideg kezdett beszivárogni. Zsibbadás kúszott fel átfagyott végtagjain.

Tiszta, világos kék.

Az ajtó előtt álltak. – Ugye holnap is eljössz – nézett rá a lány mosolyogva, de ő nem mosolygott vissza. – Julia, besoroztak – mondta csendesen.

Fenyőzöld.

Az emlékek megállás nélkül folytatódtak. Miközben forró könnycseppek peregtek le Julia arcán. Majd megint volt egy pillanat, ahol megálltak. Ahol utoljára köszöntek el egymástól Karácsonykor. Amikor mindketten örültek, hogy csak 2 év van hátra a szolgálatból. A vonat állomáson találkoztak utoljára. – Viszlát Julia. Majd írok.

Az emlékek hevessége magával ragadta. A szavak megformálódtak a fejében. Már csak le kéne írni gondolta. Megpróbált felkelni, de nem ment.

Sárga.

Kétségbeesetten próbálkozott. Kézzel feltolni magát, megragadni a kocsit, de nem sikerült. Végtagjai nem akartak mozdulni.

Vörös.

Az kínzó, gyönyörű emlékképek pedig folytatták körmenetük. Könyvek, amiket megírt, sorban az összes. A levelek, amiket szépen eltette a bársony bélésű dobozkájába. Kétségbeesetten igyekezett felállni. Kiáltani próbált, de nem ment. A levelek. Igyekezett megkapaszkodni ebben a gondolatban. Mindig volt hozzájuk csatolva valami kis apróság. Egy fotó, egy rajz. Ezek jelentették számára a legtöbbet. De aztán ezek szépen lassan elmaradtak. A levelekből is kiszökött a vidámság. De csak írta és írta őket. Aztán egyszer csak a levelek is megszűntek.

Soha, soha nem tudta meg miért. Talán, talán…

Sötétzöld.

Asszonyom mit csinál idekint! - szaladt a szobalány.

Fekete.

Végülis minden csak fekete.