Jelige: hedera – Volt itt egy város

Jelige: hedera

Volt itt egy város

A terepjáró nekifut az emelkedőnek. Ez a mi utcánk. Ez volt a mi házunk.

Lassítunk a kapu előtt. Nem fogunk bemenni. Csak megnézzük, mi változott, mi maradt meg a régiekből?

Nincs már ott a ház mellett a két egymásba fonódó fenyőfa, ami felért a padlásablakig. Akkor ültette őket Nagyapám, amikor én születtem. Kopár a telek nélküle. Megmaradt viszont a vasrudakból összetákolt plató, amin Apám kocsija parkolt. Épült is rá préselt lemezből egy garázs. Alig látni be mögötte a kisház udvarára, ahol gyerekkorunkban játszottunk.

Lebontották a nyári konyhát, azon a részen pucéran maradt a szomszéd ház tűzfala. Most kicsit szélesebb az udvar, mediterrán terasznak akar tűnni a dézsákba ültetett páfrányokkal és leanderekkel.

*

Az utcafronton minden sokkal szűkebb, keskenyebb lett. A mi házunk eltörpül a mellette álló betontornyocskás palota mellett. Valamikor a miénk volt a legmagasabb épület a környéken, messziről látni lehetett a kétemeletes, csupa üveg lépcsőház csillogását a fák között. Most mintha egymás vállára taposnának a házak, versengve azért, hogy ki uralja a meredek domboldalt.     

Apám büszkesége, a saját tervezésű, modern családi ház, most szerényen pislog ki a frissen berakott, hőszigetelő üvegtáblák mögül. Az új lakó megelégelhette, hogy a sok üveg nyáron fűtötte, télen hűtötte a házat. Megmaradt viszont a padlásig felcsavarodó kovácsoltvas csigalépcső, amit még Apu hegesztett. Egy cica szunyókál a lépcsőfordulóban. Ő az egyetlen élő elem a sivár kompozícióban.

Hiányzik a piros futórózsa is, ami felkúszott a tetőig minden nyáron. Nincs füves szegély a házak előtt az utcán. Halott anyagok töltik ki mindenhol a teret.

Az utca sötét alagút a magasabbra nőtt házak között. Alig lehet átlavírozni a parkoló autók között, félek, hogy nem fogunk tudni megfordulni a kocsival. Fenn, az utca végén megállunk. Néhány manőver, és a völgy felé fordulunk, a kocsi éppen befér egy mohos, terméskőből épült kerítés kiszögellése mögé.

-          Itt szoktam megállni – mondja Palika.

Kiszáll, fényképez. Bennem is oldódik a görcs. Nem tudom, mitől féltem jobban. Attól, hogy valaki megismer, megszólít, számon kéri az életemet, vagy ettől, hogy minden idegen lesz. Zsibong a talpam, ahogy az utcánk földjére lépek. Nézem a várost a megfeketedett deszkakerítés fölött. A kusza kertekben göcsörtös szőlőtőkék vetkezik le utolsó leveleiket. Úgy érzem magam, mint egy kukkoló. Az is vagyok: a múltat lesem innen, ahonnan minden ugyanolyannak tűnik, mint volt harminc évvel ezelőtt. Ugyanaz a látvány, mint az én szobám ablakából, csak kopárabb. Alattunk a völgyben kifakult háztetők, elaggott fák, rendetlen udvarok.

*

Régen falusias élet volt errefelé, a város szélén. Kertekben dolgozó asszonyok, rádiószó, ételszag. Mi gyerekek csapatba verődtünk az utcán, a lépcsőn ülve babáztunk, piacosdit játszottunk az árokparton szedett zöldekkel. Fogócskáztunk a lámpaoszlopok körül, fel idáig, az utca végéig. Egyszer egy szögesdrótnak rohantam, végighasította az arcomat. Most is látszik a nyoma a bőrömön, ha fáradt vagyok.

A régi szomszédok közül nem lakik már itt senki, nincs is, aki megismerjen. Ki-ki ment a saját boldogulása után, szerte a nagyvilágba.

*

A szállodánk a főtéren van, a lebontott régi központ helyére épült tízemeletes blokkok között. Amikor még terjeszkedett a gyár, és kellett a hely a sok új városlakónak, lebontották a földszintes családi házakat. Anyósom siránkozott, hogy Isten ellen való vétek ez, elvenni az emberektől az otthonukat. Apám hetykén odavágta, hogy a gyár teremtette a várost, a gyáré a jövője is. Tata csak annyit mondott, jó, hogy mi ide fel, a hegyoldalba építkeztünk.

Anyósom házát lebontották, pont errefelé, a szálloda helyén állt valahol. Kiutaltak helyette neki egy blokklakást. Eljárt aztán hozzánk majd mindennap, ameddig bírta a szíve az emelkedőt. Azt is panaszolta, hogy a szíve fogja elvinni. Minden rosszat előre látott, és minden rendre beteljesült.

Azt senki sem látta előre, hogy végül a gyár is meg fog halni. Igaz, a város se nagyon győzedelmeskedett.

*

Palika két éves lehetett, amikor megmutattam neki az ablakból a város fölött átívelő drótkötélpályát. Még nem tudott beszélni, csak kis kezével mutatta a csillék útját: jobbra-balra, jobbra-balra.

-          Sé-tál-nak a kosarak! – ringattam a mozgás ritmusára az én kis ajándék-testvérkémet.

Mama a kiskonyhában tejbegrízt főzött vacsorára, mint annak idején nekünk is. Palika volt a harmadik unoka, akit ő nevelt fel. A saját két gyereke után, már mi ketten a húgommal is majdnem felnőttünk, amikor Palika hozzánk került. Nem bírta a napközit, nagybátyámék dolgoztak, így aztán ő is a Mama gyereke lett.

Mama sohasem dolgozott. Az ő világa ennyiből állt: a nyári konyha, ahol a zöldre festett kredencben mindig dugdosott néhány szelet süteményt a gyerekeknek; az udvar, a kőfalba beépített vízcsappal, az eresz alatti kisasztallal és kis támlásszékekkel; a kétszobás ház, ahol be kellett osztani a fekhelyeket, hogy mind elférjünk. Nemzedékek nőttek fel, de soha nem fogytak el a gyerekek. A fiatalok elköltöztek, de ide mindig vissza lehetett jönni, főleg, ha baj volt. Ez a ház, és benne Mama meg Tata, voltak az állandóság az életünkben. 

*

Mikor a húgom született, engem Mama idehozott magához. Kanyarós voltam, nem maradhattam a kisbabával és anyámmal az újonnan kiutalt blokklakásban. Tata kint aludt a nappaliban a díványon, mi bent, a hálóban, a duplaágyon. Később a húgom aludt Mamával, én az ágy végénél összetolt fotelba költöztem át, amit hajónak hívtunk. Csak a tél kergetett be pár hónapra bennünket a központi fűtéses lakásba. Ideiglenes lakhely volt csak, ahol kivárhattuk a tavaszt.

*

Palika kiságya a nappaliban, a dívány mellett állt. Minden reggel újabb csoda volt, mikor az álomtól puha, tejszagú testet kiemelhettem a rácsok közül. Akkor jöttem rá, hogy a világon a legjobb anyának lenni. Mikor himlős lett, három hétig meséltem neki a besötétített szobában. Jónás, a vidám tengerész leszállt pipájával a falról, ahová díszként került, és egyre újabb kalandos történeteket adott elő nekünk. A kis famozdony, amit Tata fabrikált egy fahasábból, azt mesélte, hogy ő a mozdonygyárból származik, ahol Tata gyártja nagyobb testvéreit. Ragaszkodó természete volt, még aludni sem akart máshol, csak Palikával az ágyban. Ahogy a láz múlt, úgy futott egyre messzebbre a mozdony, hajózott távolabbi vizekre a tengerész.

Soha nem volt olyan szép a nyár, mint mikor a gézkendőkbe bugyolált kis beteggel először kimehettem a kertbe. Felettünk dübörögtek a csillék, és én meséltem, hogy azt a szenet viszik a kohókba, amit a hegyen túl bányásznak, és a szorgalmas kismozdony hozza a vasércet a kikötőből, ahová Jónás, a tengerész szállította a tengeren túlról.

*

Aztán a csillék észrevétlenül elhordták az éveinket. Távoli iskolákba jártunk, a nyarak is egyre messzebb csalogattak bennünket. Jó volt pár hétig együtt lenni a régi házban, ahol sosem volt elég ágy a nagy családnak. Mi gyerekek, nagy örömünkre, a földre terített dunyhákon aludtunk.

Közben Apám felépítette az új házat a régi fölé. Megelégelte a poloskairtást a blokklakásban. Más jövőt álmodott nekünk, aprólékos terveibe még a filodendront is berajzolta a saját készítésű kagylófotelek közé. Belaktuk a nagy házat is. A gyárban dolgoztam már én is, és az emeleti ablakból mutattam a kislányomnak a várost. A csillék nem jártak már, csak a hatalmas tartóoszlopok terpeszkedtek a város fölött. Tízemeletes toronyházak versengtek velük. Dömperek dübörögtek az utakon, távoli országokból érkezett már a szén is.

Az új főtéren tömegek fértek el, ha ünnepelni kellett. Máskor üres volt. Átvágtunk rajta minden nap a lányommal, óvodába menet. Ingoványosnak éreztem a betonkockákat, amik a régi kertek, házak helyére kerültek. Ott volt alattuk az a rózsalugas, ahonnan virágot vágtam magamnak, az a körtefa, amelynek gyümölcsét ettem, azok az öregek, akiket gyerekkoromban szerettem.

A nagy felfelé terjeszkedésben minden, ami régről megmaradt, összezsugorodott. Mi is egyre kevesebben maradtunk. Tata és Mama sorban kiköltöztek a temetőbe, a házzal szemközti domboldalra, ahová, úgy gondoltuk, majd mi is kerülünk. De nem így lett. Távoli temetőkbe vándorolt el előbb Nagybátyám, azután Apám. Nincs két generáció, amelyik ugyanabban a földben nyugodna.

*

De azért a sírokhoz hazajövünk. Évente egyszer, ötletszerűen, magányosan.

Most eljöttünk együtt, az unokák. Előbb a várost jártuk be, azt a régit keresve. Kattogtattam a fényképezőgépemet.

Megtaláltuk az óvodánkat, ahová jártunk. Először én, azután Palika, végül a kislányom. A kapu zárva volt, nem tudtunk bemenni.

Kimentünk a hegyi tóhoz, ahová fürödni jártunk. Engem ott tanított meg Apu úszni, később meg én, Palikát. Nem tudtuk megközelíteni, magánterület lett, elvadult bokrok borították el a hajdani napozót. A régi strand is bezárt, exkluzív horgászparadicsom lett a helyén.                         

A gyár felé kerültünk. A rozsdás kohók mellett a semmibe csavarodó csövek, hidak, amikből kivágták a hozzáférhető részeket. Legelésző lovak az embermagasságú betoncsövek foglalatában.

A temetőben derékig érő cserjés. Kivágott fák, amiknek erőszakos sarjai elborítják a sírokat. Alig lehet megtalálni a fejfákat, sírköveket. Nem tudok tájékozódni, nincs meg a tuja sem, ami Mama és Tata sírja fölött állt. A törperózsabokor virágzik a gyom között is, a krizantémok is megvannak, amiket előző ősszel ültettem. De nincs az a kéziszerszám, ami elég lenne a rendrakáshoz. A sírkövet is kikezdte valami élősködő gyom.

Leülünk, tehetetlenül. Nézzük lent a völgyben a régi várost, ami halottabb a temetőnél is. Ha így megy, jövőre már nem lesz hová kijönni. Tépni, rángatni kezdem a sírt szétvető friss sarjakat.

-          Hagyd, nincs értelme! – mondja Palika. – Fedessük le a sírt!

Viszolygok a halott anyagoktól. Véglegesebb elmúlást sugallnak, mint egy temetés. De nincs mit tenni. Telefonon megbeszéljük a dolgot Anyámmal, és elindulunk vállalkozót keresni, aki lebetonozza a sírunkat.