Jelige: Cervantes993 – Szívkórház

Jelige: Cervantes993

Szívkórház

Dugyinka egy átlagos, hetven év körüli, orosz felmenőkkel bíró idős nő. 1961 óta Budapesten él. A Lomonoszov egyetem filozófia szakos hallgatója volt egykor, s kitüntetéses diplomája után egy ösztöndíjat nyert el, mely a budapesti bölcsészkarra szólt. Dugyinka nem volt soha sem kiemelkedően okos, de bágyadt melankóliája által hamar rátalált a filozofálásra. Szakzáró dolgozatát Marxból írta, mindig is a mulandóság kérdésköre foglalkoztatta. Dugyinka tavaly október óta özvegy. Férje, Iván, az egykori pártbizottság oszlopos tagja, egyszerű halált halt, bár egész életében emlegette: „remélem, ha egyszer meghalok, nem lesz benne semmi manír. Üssön el a villamos, vagy csapjon agyon egy tetőcserép.” Iván vágya bekövetkezett. Aznap, nem sokkal hetvennegyedik születésnapja után, ködös reggel volt, a villamos kerekei úgy csikorogtak a nyirkos vason, hogy a halálmadár is megirigyelte volna ezt a szívszaggató zajt. Iván a szokásos reggeli sétáját végezte, ám hirtelen szúrást érzett a szíve tájékán. Azt gondolta, túl gyors tempót vett fel, így inkább villamossal megy haza, hisz felesége már úgyis várja a reggelivel. Ám Iván túl nagyot lépett a peronra, és a szerelvény alá esett. Szörnyethalt.

Dugyinka nem szerette különösebben a férjét, amolyan kötelező rosszként tekintett rá, noha Iván rajongott érte, és mit sem vett észre Dugyinka közönyéből. Nem volt bonyolult jellem, s ezt a nő rendszerint ki is használta. Megismerkedésük napján Dugyinkának különös érzése volt, már reggel érezte, hogy valami váratlan dolog fog vele történni. A Moszkva téri presszóban találtak egymásra, ahol délutánonként Dugyinka kisegítő munkát végzett. Már egyetemi évei alatt ráébredt, hogy a gondolkodásból nem lehet megélni. Szergej Szergejevics, a kedvenc professzora, akinél marxista-leninista esztétikát hallgatott, kiemelte a hallgatók számára az egyik előadás során: „márpedig a szellemi munka sanyarú anyagi körülményeket vonz maga után, hisz az ész munkája nem piacképes. A hatalom szerint gondolkozni felesleges, sőt, veszélyes. Az önálló gondolatok ártalmasak lehetnek, hisz a szellem ereje minden fizikális megfélemlítést legyőz. Ha a tömeg az ész, a gondolkozás birtokába jutna, hová lenne a mi jó szovjet államhatalmunk?” – jegyezte meg gúnyosan az agg professzor. Hozzátette mellékesen, hogy ha mindaz, amit mondott, kitudódik, az ő sorsa alakulását a fátum helyett vaskosabb kezek veszik át.  S míg Dugyinka kávéfőzés közben ezen gondolkozott, arcára a szokásos édesbús tekintet ült, észre sem vette, hogy egy aktatáskás fiatal férfi őt nézi. Iván ekkoriban védte meg doktori értekezését, s teljes erejével azon munkálkodott, hogy párttitkári állást szerezzen kapcsolatai révén. Iván nem volt mélabús, nem szeretett a valóságtól elrugaszkodott könyveket olvasni, ám most, mikor Dugyinkát meglátta, igen megtetszett neki, hogy egy önálló gondolatokkal rendelkező nő áll előtte, aki valószínűleg nem csak egy átlagos felszolgáló. Valóban nem, hisz Dugyinka filozófus, méghozzá a nagy Lomonoszov egyetemen tanult. Iván ekkor még nem tudta, hogy Dugyinka filozófus mivolta egész életük során közéjük fog állni. Később, már az esküvőjük után Dugyinka megjegyezte magában: „ez az Iván a férjem, de mégsem az. Ketten élünk egyedül. Semmi közünk sincs egymáshoz, nem értjük meg a másik problémáját, éppen ezért keveset is beszélgetünk.” „Épp a múltkor olvastam valahol – jegyezte meg Dugyinka –, hogy két ember között a legigazabb kapcsolat a csend.” Külön szobában éltek, s külön életet. Dugyinkát ez cseppet sem zavarta, hisz éjszakái nagy részét olvasással töltötte. Már nem filozófia könyveket olvasott, hanem szépirodalmat, kiváltképp anyanyelvén, hisz Magyarországon amúgy is kötelező az orosz – gondolta.

Így pergett le az életük, nem csináltak semmit, ami a megszokottnál lényegesebbnek tűnhet.  Talán vártak valamire. De mire? Iván valószínűleg minél magasabb pozícióra a pártnál, s ezt el is érte, hisz jó ember volt, becsületes, kissé naiv, s mindez elég volt az előmenetelhez. Dugyinka tudta, hogy Iván szereti őt, de az okát nem, hogy miért. Valamikor ekkoriban történt, mikor már mindketten beletörődtek a semmibe, hogy Dugyinka egyik délután a könyvespolc pakolása közben megszédült, és hanyatt esett a létrával. Mint a kórházi vizsgálat során kiderült, szívbillentyűzavar a rosszullétének okozója, mely az orvosok szerint örökletes betegség, ám Dugyinka úgy vélte, a szív megbetegedése a lélek eltorzulásának egyik jele lehet. Különféle szovjet kuruzslókkal vette fel a kapcsolatot, s gyógyírt próbált keresni problémájára, noha nem tudta pontosan, mi is az. Egy leningrádi orvossegéd felfedezésében próbálta megtalálni a gyógymódot, így mindennap dupla adagot vett be az Életelixír nevű tablettából, mely inkább volt kártékony, mint gyógyító hatású. Jó harminc évig szedte a szert, de nem tudta, hogy állapota ettől, s nem az általa diagnosztizált lelki problémáktól fordul fokozatosan rosszabbra. Egy délutánon újra elgyengült, s Iván a közeli szívklinikára szállította, ahol több napot töltött el. Iván minden délután lelkesen látogatta, virágot, s ételt vitt neki. Dugyinka kórteremtársai mindig úgy emlegették Ivánt, hogy „jön a földre szállt angyal”. Dugyinka ilyenkor csak legyintett, és nevetve mondta – „á, ez csak Iván, a férjem. A kötelességét teljesíti, nincs ebben semmi földöntúli.” Dugyinka nem értette, vagy nem akarta észrevenni, hogy Iván érte áldozta fel életét, hisz egyből házasságkötésük után kivette a nőt a felszolgálói munkából, s ő lett az egyedüli pénzkereső. Dugyinkának mindent megtett, amit kért, de Dugyinka természetesnek vette, hogy teljesítik minden kívánságát, így a hála szóba se jött nála férje felé. Iván halála napján is felesége óhaját ment teljesíteni, hisz Dugyinka a reggelihez a legfrissebb orosz újságokat kívánta olvasni, amelyek beszerzése sokszor lehetetlennek tűnt Iván számára, de egykori barátai révén sikerült kapcsolatot találnia egy nemzetközi lapokat áruló újságossal. Így minden reggel korán kelt, hogy Dugyinka reggel hét órakor a nagy Moszkva híreit tudja olvasni, méghozzá oroszul. Ekkor még nem tudta egyikük sem, hogy harminc év után először nem fognak együtt reggelizni. Dugyinka sokat zsörtölődött, nem tudta, Iván hol késik, merre csatangol. Aztán jött a telefon. Furcsa módon Dugyinka megdöbbenés helyett először csak újságait hiányolta, majd később, mikor Iván tényleg nem jött haza, elfogta egy rövid ideig tartó szomorúság. Próbálkozott visszaemlékezni közös eseményekre, melyeket együtt éltek át, azonban semmi nem jutott eszébe, kivétel azt a néhány napot, mikor Iván mindennap meglátogatta a kórházban. Dugyinka napjai még eseménytelenebbül teltek, mint azelőtt, semmit nem érzékelt a világból, Iván halála után még a híradások is elmaradtak, hisz nem volt, aki beszerezze szokásos újságait. Különféle értelmetlen dolgokkal töltötte az idejét, legszívesebben emlékei világában barangolt. Egy nap, mikor épp a haszonelvű világot ócsárolta magában, Dugyinka elszédült, és leesett az ágyról. Szerencséjére a szomszédok a nagy zaj hallatára felsiettek, s mivel nem volt kulcsra zárva az ajtó, könnyen bejutottak. Dugyinka Iván halála után nem zárta be többé az ajtót. Talán várta, hogy hátha férje betoppan még az újságokkal, vagy csak egyszerűen abban hitt, amit Marxtól tanult, miszerint minden tulajdon lopás. Így nem félt a rablóktól. Dugyinkát ugyanabba a szívklinikára szállították, ahol hosszú évekkel ezelőtt jó pár napot eltöltött. A kórház nagyjából úgy nézett ki, mint a hetvenes években, ezért mikor Dugyinka magához tért, kis ideig azt hitte, hogy időutazás áldozatává lett. Ám a falon lógó igénytelen naptár eloszlatta kételyeit. Dugyinkánál alumíniummérgezést diagnosztizáltak, mely okozója a harminc egynéhány év óta szedett Életelixír tabletta volt, s e tabletta a szívbetegségét időközben krónikussá változtatta. Dugyinka kórházi szobájának az ablakából egy kis sziklakertre lehetett látni, amelyben épp virágzott az amaránt. „Az amaránt a leghiábavalóbb virág” – magyarázta szobatársainak, akik nem igazán értették Dugyinka gondolatait. „Hiábavaló, mert sosincs vége, sosem hervad el, így az öröklét illúziójával ejti zavarba a mulandó emberi lényt.”

Dugyinka állapota egyre rosszabbra fordult, s a nagy nyári hőség hatására néha úgy hitte, nincs teljesen eszméleténél. Végig az élet mulandóságán gondolkozott. „Miért nem halhatatlan az ember, mint az amaránt?” – tette fel magában sokszor a kérdést. „Mire valók a testünket behálózó erek, ha egyszer úgyis elsorvadnak, s megfagy bennük a vér? Mire való a szemünk, a beszéd, a tudat, ha mindez arra van ítélve, hogy elmúljon, s végül a föld borítson rá örök takarót? Ahhoz, hogy mindez eltűnjön, és a földdel váljon egy hőfokúvá, kár volt létrehozni. Csak a végső elmúlás tart örökké. Miért kergetjük egész életünkben a haszonelvűséget, mikor a végén mindannyian hasztalanná válunk?” – gondolta, majd egyre-egyre gyengébb lett.

„Álom vagy, de nem tudom, kié” – mormolta kedvenc Annyenszkij versének sorait önkívületi állapotban. Másnap reggel Dugyinka meghalt. Kezét a szívére szegve találta a reggeli ügyeletes nővér. Dugyinka távozása megérintette szobatársait, hisz tudták, mindannyijuknál sokkal mélyebben látta a világot. Dugyinka élete végére bölcs lett, majd magával vitte tudományát.

Estefelé különös vihar támadt, az amaránt erős szirmait lefújta a szél, és annak a kórteremnek az ablakaihoz verte, ahol Dugyinka egészen reggelig feküdt. Vagy fél óráig tartott a virágzápor, majd egy hatalmas villámcsapás után elcsendesedett. Az amaránt kertet mintha kaszával aratták volna le, reggelre teljesen eltűnt. Helyén egy furcsa, elektromos melegséget árasztó alak feküdt, körülötte cirill betűs, régi újságlapok szétszórva. Különös, fénylő folyadékok szivárogtak elhalt testéből, s szárnyain keréknyomok voltak. – „Elkéstél.”