Jelige: Kalliopé – Vörös hervadás

Jelige: Kalliopé

Vörös hervadás

A hullámzó felhőgörgetegek vad hordákként kergették egymást a vasárnapi lemenő nap fényében. Vöröslött az ég alja, és ebben a lángoló fényjátékban az erőn kívül az igazság is felsejlett. Szeles idő lesz holnap.

A viharos szél már kora reggel munkába állt: leszaggatta a fákról a nyárnak utolsó csókot hintő erőtlen faleveleket, belekapott a fáradtan fénylő muskátlik virágaiba is. Szamárkórót gurgatott az úton, s potyogtak a diók a fákról a nyomában. Vad hullámokat vert a légáramlás a vizeken, a kis vízfodrokból hamarosan terjedelmes tarajos hullámok sarjadtak.

Az iszap is először csak fodrozódott a kazettában, majd egyre testesebb hullámokat vetett könnyű felső rétege. A külső erő nem csitult, az iszapnak átadott energia is állhatatosan nőtt: először csak kis fodrok érték el a peremet, majd egyre szilajabb hullámok csaptak át a kazettán. A vörös folyadék jobbra-balra tartó ringása tekintélyes tartalékkal bírt, a természet erején kívül magában hordozta az ember által teremtett világ bűneinek energiáját is. Az igazság már évek óta szivárgott a hajszálrepedéseken, de a levegő erejének hatására most elemi erővel robbant ki a szabadságba. Féktelensége és megzabolázhatatlansága nyomán halált hozott, és vörösre festette a tájat.

A kis faluban délután már mindenki erről beszélt, de a négy fiú nem törődött a figyelmeztetésekkel, közösen sétáltak le a Torna-patakra nézelődni. A vörösre festett, meghajolt fűcsomók csalhatatlanul mutatták nekik az iszap útját, a többszörösére duzzadt bíbor patakot. Először csak bámészkodtak, nézték a rombolást, az erő eddig elképzelhetetlennek hitt hatalmát.

A legnagyobb talált először valamit. Nem tudta, mi az, de vékony kis ujjaival bátortalanul megfogta a hosszúkás tárgyat. Egy kanál volt.

Hamarosan egy könyv és egy terítő is horogra akadt.

Ekkor már mindannyian figyelni kezdték a vörös hömpölygést, hátha valami értékesre bukkannak, hátha találnak még valami használhatót.

A doboznak látszó tárgyat a legkisebb fedezte fel, mert feljebb sétált a folyásiránnyal szemben, kincsek után kutatva. Két vékonyka bot volt a kezében, azokkal piszkálta ki a meggyszínű dobozkát; a nagy erőfeszítéstől pupillái kitágultak, a száján kapkodta a levegőt, minden idegszálával a feladatra koncentrált.

Nem tudta, mi lehet benne, de ha nagy, csak értékes lehet! Már nem törődött a lúgos sártengerrel, apró körmöcskéit a fába mélyesztve fogta a ládikót, nem eresztette.

A pataktól kissé eltávolodva, a vörös fűre tette kincsét a legkisebb, de jól láthatóan távolabb a többiek talált dolgaitól, jelezve, hogy ez az övé.

Sötétedett, mire a fiúk a patakból kinyert kacatjaikkal hazamentek. A vályogviskó előtt édesapjuk a kútról hozott vödör vízzel mosta le a vérvörös mocsarat mindenről.

A legértékesebbnek a legkisebb által talált dobozka ígérkezett, melyről kiderült, ingaóra lehetett korábban egy nappali falán. Komótosan tisztították minden centiméterét, az egész család tudta, nagyon szép lehetett az óra fénykorában. Láttak már korábban ilyen hatalmas időjelzőt, de nem reménykedhettek benne, nekik is lehet ilyen egyetlen szobájuk falán.

Több napig száradtak a tárgyak az aprócska fészer félhomályában, a legkisebb folyton csak azt nézegette, mikor kerülhet már a szobában fel a falra a dobozka. El sem tudta képzelni, hogy megszólalhat majd valaha. A nyirkos fa nehezen szabadult meg a nedvességtől, két hétbe is beletelt, mire be tudták vinni a kunyhóba. Addigra az édesapjuk is hozott haza két ceruzaelemet, amivel működésbe tudta hozni az órát.

Közben a vörös föld is felszáradt. A hömpölygő iszap után elterülő halálos csendet hamarosan gépek zaja verte fel. A porzó földet, amit a legkisebb légáramlat is fel-felkapott, nem lehetett elég gyorsan elszállítani, így a vörös szemcsék mindenbe beleették magukat. Ott voltak a földben, a növényeken, a száradó ruhákban, az ereszeken, a kocsik tetején, az emberek tüdejében és az igazságban.

Nem kellett hozzá sok idő, már a következő nyáron eltűntek a pusztítás nyomai. A talajcsere után művelni kezdték földjeiket az itt lakók, jutott a környéknek mindenre. Az épített környezet egyre szebb lett, már híre-hamva sem volt a pusztulásnak.

Éjszakánként azonban a vályogviskó hűvöséből sípoló hangok hallatszottak ki, mintha egy erőtlen és kifulladó gőzmozdony távoli vékony hangját hallanók. A legkisebb fiú volt az: apró köhintésekkel próbált megszabadulni az őt felébresztő, mélyről jövő sípolástól. Nem ment.

Az igazság és a vörös porszemecskék ugyanis már beépültek nemcsak a mindennapjaikba, a földjükbe, a használati tárgyaikba, hanem a tüdejükbe, sőt a DNS-ükbe is, hogy genetikai örökítő anyagukat módosítva ne csak a jelenüket, de a jövőjüket is meghatározzák hetedíziglen.

Ahogy a fiúcska az ágyából felülve próbált megszabadulni a fullasztó sípolástól, a soha nem mozduló ingaóra hármat ütött.

Kibotorkált az udvarra, a patak közelében leheveredett az életerősen zöldellő fűbe, és nézte a csillagokat. A huncutul fénylő égitestek a korláttalan szabadságot jelentették számára; a szabadságot, amelyben az igazság is megbújik, amelyben minden álom valóra válhat.

Boldog önfeledtségében észre sem vette, hogy elmúlt a kínzó sípolás, és szemét lehunyva, mély levegőket véve elszenderedett.