Jelige: Por – „Por vagyunk”

Jelige: Por

„Por vagyunk”

 „Mert ő tudja a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk.” (Zsolt. 103:14)

I.

A hús mint alapanyag, hajlamos a telitöltődésre. Olyan helyiségben, ahol nagy mennyiségű tisztátalan folyadék található, akár még a levegő felől is, minden irányból hajlamos behatolni a nedvesség a titkozatos rejtekhelybe. Minden irányból. Nyomban bennünk árad szét a fényességes folyadék, amennyiben elveszítjük fejünket. A számosság: található. Öntudatunkat a gyakorlat révén megtisztítjuk, a neo-kartéziánus törlő berendezés segítéségével. Finom felületek durvulnak a csöpögő folyadék ömlésének következtében. Igen, szövegünkkel a tisztítási módszer kívánjuk összefoglalni. Ki? Kinek számára? És mikor? Ezek a kérdések másodlagosak a cél szempontjából Törölni, törölni és törölni: ez a használat, amelynek révén a belső borítók fényes, ragyogó felülete is bepiszkítódik. Világszerte, szerte-széjjel a világon, számos módszert kidolgoztak. Számos antisztatikus módszert, amelynek révén elkerülhetjük, hogy a port, afféle Idegent, magukhoz vonzzuk. Számos módszer létezik erre vonatkozóan. Ellepvén homok által, egy újféle, szokatlan forgalomba kerülhetünk, olyan telitöltődés révén, amely nem szálasodó anyagokból készül, és irányultságát tekintve pedig messze meghaladja akár még a hallgatást is erőnlétével. A felületre rászálló szennyeződéseket letöröljük, azonban újult erővel érkezik a megerősítés. Ezen porszemekkel szemben képtelenek védekezni akár az évszázadok óta alkalmazott neo-kartéziánus desztillált módszerek sem. Kimosni nem szabad azt, ami végleg beszennyeződött, mivel ezáltal, ennek révén, a képmutatásban vállalunk szerepet. Ami beszennyeződik: egyszer és mindenkorra lelt rá saját szennyezettségére, elesettségére, halálára. A szennyeződés a leghatásosabb tisztító-berendezéseket is kikezdi, oly erős és elemi ezen mozgásfajta. A por elleni védekezés: alábbhagy. Olyan helyiségekben, ahol a csomagolás megszüntetése mintegy adja magát, könnyű dolgunk van. Az anyag elengedi magát, és a tasakok meg zacskók tartalma kifolyik a padlózatra. Átjásszuk magunkat távoli, tisztább planétákra? Zavarjelek, amint azt a fizikusok jól tudják, az univerzumban mindenütt fellelhetőek. A jelenleg forgalomban lévő tisztító-berendezések közül egyikhez sem kell ragaszkodnunk. A használat a zavarjeleket ugyan minimálisra csökkentheti (ideig-óráig), azonban még a leghatékonyabb tisztító-berendezés sem lesz lépes mindörökre száműzni a zavart. Meg kímélni a füleket a zajtól, megóvni a réseket a telitöltődéstől: hiábavaló feladatok. A folyadékok, váladékok utakat törnek maguknak, keresztül-kasul járják be a kísértetek a belső és külső borítókat. Barázdák, nedves állapotok erednek kifelé, fellázadva a törlés művészete ellen. Rákenődnek minden egyes világos felületre. A gyakorlatban léteztek bizonyos, „jól bevált” tisztító-berendezések. Keverékek a mikroüregekbe kerülnek, majd a világot kioltják. Nem is egyszerű, összetettséggel nem rendelkező „özönfénnyel” van dolgunk, afféle fekete nappal. Sokkal inkább az ismeretlen jelenlétekből fakadó műveletek sokaságával. Amennyiben az eggyéválást önmagukra vonatkoztatjuk, a szabadság maga is a láthatatlanságba burkolózik. Fénylések olykor a regisztrálható különállóság felől tudósítanak, máskor a kimenekülés vágyát óhajtják megtestesíteni. Nem mi magunk vagyunk láthatatlanok, hanem a fény amely beragyoghatna nyílásainkon. Csak száraz törlővel szabad hozzáérni ahhoz, aki már kudarcot vallott, méghozzá egy olyan mozgatónak, aki ÖNMAGA KUDARCOT FOG VALLANI. A lejátszás előtt az eggyéválást kell tekintsük lejátszott játszámának. A rang befogadható, és magába foglalja a tisztító-berendezések meghibásodását, a határvonalak eltolódását. Antisztatikus törlőruhát kívánunk, azonban a memória eltörlésére vonatkozó kérelem elutasításba ütközik. „Mi a gond?”-tesszük fel magunkban a kérdést. A biztonsági berendezések protokoll-rendszerei is általfertőződtek vírusok által? Fóbikus jelenlétek teszik kézzelfoghatóbbá a mikroüregek elterebélyesedését. Sötét özönfény-cseppek adnak új értelme a kisugárzó túlterheltségeknek. Protokolláris felfénylések megtetszenek, és magunkba vonjuk azokat. Azonban a kimenekülés, a berekesztődés jegyében zajló kimenekítés, még el sem kezdődött. Sohasem kezdődött el. És sohasem fog véget érni. A regisztrálható különállóság a jelenlét szétszabdaltságának megtestesítóje. Benne nyilatkozik meg a regisztrálhatóság mint olyan, azon a felületen amelyre már jellemző a túlterheltség. Berendezések, osztódó-gépek felhasználására szakosodó szennyeződések taszítják mély hallgatásba a lehallgató-készülékeket. Egy beteges fantáziát hoztak volna forgalomba?

II.

A mikroüregek növekedése a padlózatot is hallgatásra, némaságra ítéli. Nincsen láthatatlanság, csupán a szemek teremtetlensége. Lényege szerint, kutyánk maga az angyal. Igen, a kimenekülés vágyát megtestesítő ugató, szárnyas lény. Benne, az ő ikonszerű alakjában nyer konkrét, kézzelfogható, bélférgek által megfertőződött alakot a kimenekülésre irányuló, egyre gyötrőbb vágyakozásunk. A használat elkoptatja a tisztaságot. Nincs, ami megvédjen a portól. Kezeink ügyébe akad egy Szentírás, benne a 103-ik zsoltárnál áll meg a kezünk. Véletlenszerűen, minden előzetes megfontoltságtól mentesen, újjunk egy bizonyos ponton nyugszik: „por vagyunk”. A leglényegesebb rész! – gondoljuk magunkban. Mondhatni, az emberi értelem kiteljesedését jelentő felismerés. Egyetlen egyéb élőlény, legalábbis ezen Föld vonzáskörzetében, tán egy sincsen tudatában annak hogy ő micsoda. Csakis a hivatásos okoskodás mesterségét feltaláló majom, a tudatos lény, a regisztrálhatóan különálló: az ember. Egy folytondermedő megrekedtség, amely messze jár a megjeleníthetőségtől. Itt és most, nem beszélünk egyébről, mint a kimenekülés vágyáról, azon kínzó, szenvedélyes vágyról, hogy visszatérhessünk oda, ahová valóak vagyunk, ahonnét ide érkeztünk. Visszatérést sürget valami odabent, visszatérést a porba. Végigtörölve az emlékeket, minden egyes emlékképet alaposan eltörölve, arra kell ébredjünk, hogy nincs visszatérés. Nem az szerepel itt, ennek az összetépett Szentírásnak állati áldozatok vérével összekent lapjain, hogy „por leszünk.” Por vagyunk. Ez a lényeg, amelyet önmagunkkal igyekszünk – mit is? Elhitetni? Az volna a legtalálóbb kifejezés? Szennyeződés az, ami ránkszáll. Mi pedig pvc-tasakokban, elővigyázatossági csomagokban, támaszpontokban és üzemanyagtartályokban tároljuk. Senkinek sincsen igaza; mindent a por irányít. Ez maga a rejtett erő, amely önmagát kavarja fel, homokviharokat gerjesztve távoli vidékeken. A lidércfényei pedig elrejtik a következő, geo-fikcionális szempontból nélkülözhetetlen tényt: a Hortobágy homokszemcséitől kedzve a Tigris-folyó partjáig, mindenütt egy mély titkot rejt a por, eme titok pedig az, hogy az antisztatikusság nem egyéb, mint ELSZENNYEZŐDÖTT, IMPREGNÁLATLAN ANTISTATIKUSSÁG. Folyton mozgásban vannak a sivatagi dzsinnek, folyamatosan keresik a jelenlétekben az üregeket, a nyílásokat. Stabilitás nem mutatkozik meg, mivel a láthatatlan erők lídérfényszerű felfénylései egyre inkább növekednek. Eggyéválás és magunkba-vonás; ezek mellett elvész az igazi lényeg. Az, hogy maga a láthatatlan az, ami gerjeszti a kimenekülés vágyát. Egy része általános, szféraszerű, ennek a pokolbéli sztatikusság-törlő rendezetlenségnek. Azonban egy másik eleme, amelyet az arisztoteliánus filozófia fogalmaihoz hűen, nyugodtan nevezhetünk „járuélékosnak”, a lángokban lévő kőolaj tűzoszlopainak alakját veszi fel. A megjelenítés egyben meggyilkolás is. Az özönfény által kölcsönzött/elrablott rang mulandó. Miközben elér a terhelés egy kritikus szintet, semmi sem található többé a helyén. A papírtaskó szétszakad, mivel túlságosan is számos élelemmel pakoltuk tele. Érkezik megannyi rovar, hogy elfogyassza napi fejadagunkat. Mi pedig szomjazunk az igazság után. Folytonteremtő világok özönfényei repülnek a láthatlan formák felé. Kimenekülési ingerek, hányingerek, a tisztaságra vonatkozó igények, mindezek a törlőruha jellegtelenségén ütköznek meg. Mindezekre a folyadékokra is egyetlen sors vár; eltörlés. Olykor a por képes a láthatóság körébe bekapcsolódni. Ilyenkor szuverén létezőként tárulkozik fel előttünk. Nem vonz magához az antistatikus felforgatás, ahogyan az eddig jól bevált desztillált folyadékok sem. Megelőlegezhető egyfajta bizalom a porral szemben. Por vagyunk. A legegyszerűbb, ugyanakkor leghatékonyabb módja a lelki nyugalomnak az elfogadás. Barázdáinkat csiklandozza az összegyűlt por. Egybegyűlt, afféle egyletként. Töröljük a barázdáinkat a hitbuzgók bizalmával, azonban rá kell ébredjünk: a jelenlét megtestesítői a homokszemek. Nedves állapotban csupán még mélyebbre kerülnénk, egyre lefelé, az üregbe. TF (Teremtetlen Fény)-típusú rendszerek esetén egyre inkább előtérbe kerül az egyeduralmi hajlam. Ez a teremtetlenség kisajátítja a létezőket, rákényszerítván azokat, hogy lépjenek ki önmagukból és induljanak útnak. Fokozatosan a molekulák beleépítődnek abba, ami az örökfényben lakozik. Megérdemesülnek, legalábbis akkor úgy gondolják a manipulált homokszemek. Amint megérkeznek a megérdemesülés földjén, semmilyen további jelenlétüket nem regisztrálták a műszerek. Minden egyes műszer, valamilyen értelemben, MŰ-SZERV. Nem beleépítődni egy tőlünk „független” lényegbe még nagyobb erőt igényel, mint többezer mérföldet megtenni az egyesülés reményében. Egyesülés impregnálni, telitöltődést kieszközölni. Lágy habszivacsok, laticellek, keverékek: megannyi tényező, amely tovább bonyolítja az utat. Ám ezzel együtt, a habszivacs-ágyunk olajmentes. Hiányzanak belőle a benzines adalékanyagok. Lefestettük ugyan, egy korább esemény alkalmából. Jelen pillanatban, hajnal tájékán, kénytelenek vagyunk ebben a lefestett habszivacs-ágyban feküdni, és írni. Írni: képtelenség. Szó szerint a képnélküliség állomásához érkezünk az ilyen veszett, vérszomjas pillanatokban. Az író a szavak kannibálja. Vagy tán a szavak azok, amik elfogyasztják vágyó, szenvedélytől-izzó testét?