Jelige: pareidolia – Az Irat

Jelige: pareidolia

Az Irat

Mikor kovács jános alfréd belépett az Irodába, már elmúlt három óra.

- Miben segíthetek? – kérdezte a piros blúzt és szemüveget viselő, rövid hajú Titkárnő föl sem pillantva.

- Én… ezt hoztam – mutatta föl kovács jános alfréd az Iratot.

- Igen? Mit szeretne vele? – A Titkárnő hangjában sürgetés csengett.

- Aláírást kell kérnem – válaszolta kovács jános alfréd.

- Sajnálom. Azt most nem lehet. – A Titkárnő szigorúan nézett a férfira a szemüvege mögül.

- Akkor legyen szíves lepecsételni, aláíratni ráérek később is.

- Azt nem lehet. – A Titkárnő egy gyors mozdulattal közelebb húzta magához a Pecsétet. – Nem pecsételhetem le, ha nincs rajta Aláírás.

- Mikor tudom aláíratni?

- Az Osztályvezető úr házon kívül tartózkodik.

- És mikor jön vissza?

- Egyáltalán mi az ott magánál?

- Ez csak… – De kovács jános alfréd nem tudta befejezni a mondatot, mert a Titkárnő fölállt, meglepően gyorsan megkerülte az asztalt és kitépte az Iratot a férfi kezéből. Dünnyögve átfutotta, majd letette az asztalra.

- Majd értesítem az Osztályvezető urat, hogy elhozta ezt az Iratot. Viszontlátásra.

A Titkárnő továbbra is szigorúan, rezzenéstelen arccal nézett le kovács jános alfréd szemeibe. Vagy egy fejjel magasabb volt, a férfi szinte gyereknek érezte magát mellette.

- De… – kezdte volna kovács jános alfréd, de a Titkárnő egy mozdulattal belé fagyasztotta a szót.

- Megmondtam. Most nem lehet.

- Értem, nem is sürgetni akartam – szabadkozott a férfi a kezeit tördelve. – Csak, tudja, az Osztályvezető úron kívül mással is alá kell íratnom. Arra gondoltam, hogy addig…

- Hogyan? Mással? – A Titkárnő arcán mélységes megdöbbenés és enyhe sértettség tükröződött.

- Igen, tudja…

- Hogy lehet, hogy az Osztályvezető úr aláírása nem elég? – fagyasztotta bele ismét a szót a Titkárnő a férfiba.

- Én erről nem tehetek… Én csak… – motyogta halkan kovács jános alféd. Igazság szerint ő maga sem tudta, hogy mit akar mondani.

- Mi? Beszéljen már hangosabban, hát nem hallom!

- Csak… csak azt akartam mondani, hogy nem tudom. De legjobb tudomásom szerint ez a Szabály.

- Szabály? Igen? Szabály? – A Titkárnő ismét meglepően fürgén mozgott, de most egy könyvespolchoz sietett. Levett róla egy vaskos Dossziét, letelepedett vele az asztalhoz, kinyitotta, és kotorászni kezdett a lapok között. – Ez a Szabály… azt mondja… Szabály… lássuk csak, lássuk… – dünnyögött közben, de talán észre sem vette, hogy dünnyög.

Ezalatt kovács jános alféd mozdulatlanul és megilletődve állt ugyanott, ahol a beszélgetés kezdetén is. Nem merte megmozdítani a lábát, nehogy megreccsenjen a padló. Nem merte megmozdítani a karjait, nehogy a ruhasuhogással megzavarja a Titkárnőt. Még a nyakát sem merte elforgatni, nehogy az esetleges recsegéssel magára haragítsa a másikat. Így hát csak állt ott mozdulatlanul, levegőt is alig mert venni, és úgy érezte magát, mint egy büntetésbe küldött kisfiú. Szemével követte a Titkárnő kezeinek mozgását és nagyon szeretett volna ő is belenézni a Dosszié anyagába, de tudta, hogy erre soha nem lesz lehetősége. Tőle és a hozzá hasonlóktól a Dosszié tartalma örökre rejtve lesz. Álmodozni is kár erről.

- Nos, rendben – mondta a Titkárnő vagy tizenöt perc kotorászás, majd egyetlen lap hosszas tanulmányozása után. – Úgy látom, igaza volt. – Fölállt, a Dossziét visszatette a helyére, majd az Iratért nyúlt. – Tényleg alá kell íratni mással is – tette hozzá olyan hangon, mintha személyes sértésnek venné, hogy az Osztályvezető úron kívül másnak is látnia kell az Iratot, majd azt egy gyors, már majdnem goromba mozdulattal kovács jános alfréd felé lökte. – Vigye, írassa hát alá másokkal is! – E szavak után visszaült az asztal mögé és többé egy pillantást sem vetett a férfira.

Miután kilépett az ajtón, kovács jános alfréd nem tudta, merre induljon. Olyan Alacsonyabb Rendű Hivatalnok, akinek még alá kellett írnia az Iratot, több is volt, de nem tudta, melyik kettőt keresse meg. Végül vállat vont és elindult a legközelebbi felé. Kopogtatás után rögtön belépett, és nem is kellett csalódnia: az Alacsonyabb Rendű Hivatalnok az asztala mögött ült és valamit buzgón fogalmazott vagy másolt.

- Várjon, egy pillanat! – mondta rögtön az Alacsonyabb Rendű Hivatalnok, majd az írást abba sem hagyva, a papírról föl sem nézve, rögtön darálni kezdte: – Nagyon sok a dolgom, maga is láthatja, úgyhogy egy kis türelemmel tessék várni, legalább addig, amíg ezt az oldalt befejezem, utána, ígérem, magával fogok foglalkozni, de egyszerűen annyi a dolgom, hogy el sem hinné, teljesen el vagyok havazva, ki sem látszom belőle, de hát maga is láthatja, nem egyszerű itt az élet, de ezt bizonyára maga is tudja, hiszen maga is itt dolgozik, bár, bevallom, mindig úgy érzem, hogy több a munkám, mint bárki másnak, de nem bánom, mert fontos alkatrésze vagyok a gépezetnek, és… – Ennél a pontnál kovács jános alfréd már nem figyelt. Csodálattal, ámulattal, tisztelettel nézte az Alacsonyabb Rendű Hivatalnokot. Nem akarta elhinni, hogy valaki képes egyszerre írni és szóval tartani a vendégét, most mégis ennek volt tanúja.

- Nem véletlenül jutott ilyen magasra – gondolta. – Megérdemli a helyét. Több ilyen kiváló munkaerőre lenne szükség. Hihetetlen. Az sem baj, ha sokáig dolgozik még, hiszen ezt nézni is gyönyör.

Az Alacsonyabb Rendű Hivatalnok nem csak azt az oldalt fejezte be, amelyiket kovács jános alfréd érkezésekor éppen elkezdett, hanem egész pontosan még harminchetet.

- Miben segíthetek? – kérdezte akkor kovács jános alfréd felé fordulva, és mivel ő maga nem vette észre, hogy milyen hosszan váratta vendégét, nem kért elnézést.

- Az aláírására lenne szükségem, uram – mondta kovács jános aflréd csillogó szemekkel és az elragadtatottságtól ragyogó arccal az Alacsonyabb Rendű Hivatalnok elé tette az Iratot. Az szinte bele sem pillantva gyorsan, lendületesen aláírta, aztán belekezdett egy anekdotába, majd egy másikba, utána még egybe, és így eltelt majdnem háromnegyed óra. Igaz ugyan, hogy kovács jános alfréd szeretett volna sietni, hogy lehetőleg még aznap el tudja intézni ezt az ügyet, de az Irat az Alacsonyabb Rendű Hivatalnok könyöke alatt lapult, ő pedig nem merte félbeszakítani az anekdotákat.

- Nos, rendben! Vissza a munkához! – rikkantotta végül az Alacsonyabb Rendű Hivatalnok, a lap fölé hajolt és buzgón körmölni kezdett. Többé ügyet sem vetett kovács jános alfrédre, mintha soha ott sem lett volna.

Miután ráeszmélt, hogy itt végzett, kovács jános alfréd kilépett a folyosóra és sietős léptekkel egy másik Alacsonyabb Rendű Hivatalnok Irodája felé indult. Amint odaért, bekopogott, lenyomta a kilincset, és be akart lépni.

- Mondtam, hogy bejöhet? – kérdezte egy szigorú szemű, ősz körszakállas, szikár férfi, aki az asztal mögött, öklére támasztott fejjel ült.

- Nem, csak… – kezdte kovács jános alfréd, de a másik a szavába vágott.

- Akkor lesz szíves odakint várakozni! Majd szólok, ha bejöhet. De el ne kószáljon nekem valamerre, míg nem szólítom! Kifelé!

A folyosóra visszahátrálva kovács jános alfréd igyekezett a lehető legkisebbre összehúzni magát, lehetőleg akkorára, hogy ne is látsszon.

Miután becsukta az ajtót, a magas ablakhoz lépett. Nagyon apró udvarra nézett ez az ablak, talán nem is lehet udvarnak nevezni. Legfeljebb öt méter hosszú volt és két és fél méternél nem szélesebb. Az egyik rövidebb oldalon volt a kijárat. Hogy miért hagytak meg egyáltalán egy ilyen kis teret az épületen belül, mikor ide is elfért volna egy Iroda, azt kovács jános alfréd el sem tudta képzelni. Körben a falak piszkosak voltak, a beton repedései közt itt-ott kibújtak a gyomnövények, és elszáradt faleveleken kívül egy kevés szemét is hányódott. Ezt a szomorú képet nézve kovács jános alfréd teljesen elkeseredett.

- Szabad! – hallott ekkor hirtelen egy fojtott kiáltást a háta mögül. Bátortalanul belépett az Alacsonyabb Rendű Hivatalnok Irodájába, letette az Iratot és elmondta, mi járatban jött. Az Alacsonyabb Rendű Hivatalnok homlokráncolva többször is átvizsgálta az Iratot, majd mikor rendben lévőnek találta, gyorsan aláírta és kovács jános alfréd felé nyújtotta.

- Kifelé! – förmedt rá ismét, aztán a munkája fölé hajolt és többé ügyet sem vetett kovács jános alfrédre, aki lassan kilépett a folyosóra és továbbra is lassú léptekkel az Osztályvezető úr Irodája felé tartott. Ki akarta élvezni a percet, mert tudta, hogy ha oda belép, az ő szerepe véget ér. De most még fontos ember volt, most még ő vitte az Iratot. Ha szembejött vele valaki, rögtön látta, hogy kovács jános alfréd nem akárki, kovács jános alfréd egy Iratot visz valahova.

Úgy érezte, hogy túl hamar érkezett meg az Osztályvezető úr Irodájához. Megkísértette a gondolat, hogy tesz még egy kört a folyosókon, de nem merte megtenni. Helyette kopogtatott, majd belépett.

- Igen? – A Titkárnő rá sem nézett.

- Visszahoztam az Iratot, hogy az Osztályvezető úr…

- Tudom-tudom. Emlékszem. Tegye az asztala.

Ahogy letette, kovács jános alfrédnek remegett egy kicsit a keze.

- Köszönöm. Elmehet. – A Titkárnő szemeiben mintha káröröm csillant volna, ahogy e szavakat mondta, de a szemüvege lencséiben tükröződő lámpafény miatt ezt nem lehetett tisztán látni.

Ahogy sétált vissza az irodája felé, kovács jános alfréd valahogy üresnek és fáradtnak érezte magát és egyre a földet bámulta.