Jelige: pareidolia – Míg a halál el nem választ?
Jelige: pareidolia
Míg a halál el nem választ?
Miután eltemették, Pál rettentően unatkozott. Csak feküdni egész nap – ezt sosem bírta. Éppen csak vakarózni tudott. Ha legalább a kezével vicces árnyékokat varázsolhatott volna! De odalent a sűrű, dohszagú sötétségben, ahol a feketeség az ember mellére telepszik, még ez sem adatott meg.
Pál csak feküdt nap nap után és unatkozott. Már elszavalt magának minden verset, amit ismert, sőt, újakat is kitalált és elfelejtett, eldúdolta ezer és ezer alkalommal kedvenc dalait, egyszer pedig még vicceket is mesélt magának és azt képzelte, hogy nagy társaságban van, mindenki az ő tréfáin nevet.
Bosszankodott, hogy nem tudja megnézni az időt sem, de ha meg tudta volna, valószínűleg azon bosszankodott volna, hogy milyen lassan telik. Nagyokat sóhajtozott és időről időre megpróbált az oldalára fordulni, noha tudta, hogy lehetetlen.
Egy nap aztán megelégelte a tétlenkedést és kibújt a sírból. Elképzelte, ahogy a napsugarak kellemesen simogatják a bőrét, a lágy szellő körülöleli, a kellemes márciusi időjárás fölfrissíti.
Ennél nagyobbat nem tévedhetett volna.
Először is éjszaka volt. Másodszor pedig farkasordító hideg, Pálnak sűrű felhőkben gomolygott a lélegzete. Dideregve elsétált a temetőkapuig, ahol bosszúsan tapasztalta, hogy az zárva.
Rövid gondolkodás után egyszerűen átmászta a kerítést és belehuppant egy hókupacba. Kikecmergett belőle és elindult hazafelé.
Pál világ életében türelmetlen ember volt, s ezt a tulajdonságát a síron túl is megtartotta. Erre engedett következtetni, hogy a város ugyanúgy nézett ki, mint mikor ő meghalt – vagyis nem várhatott túl sokat a föld alatt. Morogva és a hideget szidva sétált az ismerős, változatlan utcákon. Mikor befordult a saját utcájába, rá egyáltalán nem jellemző, már-már nosztalgikus érzés fogta el, de gyorsan elhessegette. A saját portája előtt mintha újra érezte volna, de most esélyt sem adott neki – csírájában fojtotta el.
Megpróbált benyitni a kapun, de az zárva volt. Mordult egyet és kiköpött oldalra. Bezzeg ő hiába mondogatta, hogy zárják be, a felesége gyakran úgy felejtette. Nem is beszélve a lányáról meg a vejéről! Azok mintha meg se hallották volna, mikor azt kérte, hogy zárják be. Most meg tessék. Nem tud bemenni megmelegedni. Kénytelen volt ezt a kerítést is átmászni. Valahol fölugatott egy kutya, a szél megrázta a fákat, Pál pedig azon igyekezett, hogy ne essen le a kerítésről. – Szépen néznék ki! – gondolta. – Egy jó kis lábtöréssel üdvözölni a családot, még csak az kéne.
Nagy nehezen átmászta ezt a kerítést is, fölsétált a verandára, s ott leült az asztalhoz, mint halála előtt oly gyakran. Ott várta, hogy valaki fölébredjen és beengedje őt a házba. A biztonság kedvéért leellenőrizte a bejárati ajtót is, de azzal már az ő letében sem volt gond, mindig rendesen bezárták.
Végül több mint négy órát kellett várakoznia, míg végre kijött valaki a lakásból. A felesége volt.
- Márta, szervusz – mondta halkan, ahogy fölkelt az asztaltól és ráncos kezét szelíden mosolyogva az özvegy felé nyújtotta.
Az öregasszony fölsikkantott és összeesett. Pál odaugrott, élesztgetni próbálta, majd berohant a házba.
- Klára! Klára! Gyere gyorsan, anyád rosszul van – kiáltotta kétségbeesetten, de senki nem válaszolt. Elrohant a folyosó végére, benézett a konyhaajtón és meglátta a lányát, amint éppen vajas kenyeret kent egy Pál számára ismeretlen kisgyereknek. Először föl sem fogta, de egy pillanat múlva ráeszmélt, hogy halála óta még egy unokája született. De most nem ez volt a legfontosabb. Be akart rontani a konyhába, de az ajtó zárva volt.
- Klára! – üvöltötte és öklével verni kezdte az ajtó keretét. A lánya nem hallotta, de a kisfiú, aki addig boldogan mosolygott, odanézett és egy másodperc múlva elpityeredett.
- Mi a baj? – kérdezte az anyja letéve a kenyeret és a kést. – Mi történt?
A kisfiú nem mondott semmit, némán az ajtó felé mutogatott.
- Itt vagyok! Gyere, gyorsan! Anyád elesett a verandán! – kiabálta Pál és önkéntelenül tovább püfölte az ajtókeretet, mindjobban megijesztve a gyereket.
Klára megpróbálta megvigasztalni a fiát, az azonban egyre az ajtó felé mutogatott. Végül, hogy bebizonyítsa neki, hogy semmi baj nincs, biztatón mosolyogva kisétált a folyosóra – és meglátta anyját a bejárati ajtóban. Odaugrott és szinte leutánozva Pál mozdulatait, ő is megpróbálta élesztgetni az asszonyt.
- Mentő kell! Hívd már! – kiabált Pál magából kikelve, baljával a haját túrva. Klára fölpattant és kihívta a mentőket. Azok néhány perc alatt ki is értek, de csak a legrosszabb hírekkel szolgálhattak Klárának. Márta meghalt.
- Itt tényleg borzasztó unalmas lehetett egyedül – mondta Márta és rámosolygott az urára. Az, bár nem látta, de érezte a mosolyt.
- Az volt. De nem azért…
- Tudom. – Márta még mindig mosolygott és a sötétben megfogta Pál kezét.