Jelige: MELON SODA – HARMINCEZER JEN BORRAVALÓ NÉLKÜL

Jelige: MELON SODA

HARMINCEZER JEN BORRAVALÓ NÉLKÜL

Megint ugyanaz az álom. Vihar előtti csend, alattomosan lopakodó, láthatatlan fenyegetés. Az idő lelassul, a szív a dobhártyában zakatol. A lidércnyomás végén ijesztő zuhanás.

Kinyitotta a szemét, hunyorogva körbenézett. Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy minden rendben. Földre fektetett, egyszemélyes matraca mellett dohányzóasztal, tetején színes újságok, magazinok. Valamivel odébb összecsukható tévéállvány kisképernyős monitorral. A sarokban főzőfülke, mellette tenyérnyi fürdőszoba. A polcok roskadásig zsúfolva limlommal. Micsoda patkánylyuk, gondolta. Ahogy néhány másodpercig küzdött, hogy kitörjön az álom hatása alól, nem jutott dűlőre, örüljön-e az ébrenlétnek avagy sem.

Zsibbadtan feltápászkodott. Ujjai gépiesen kutattak ruhái után, közben homlokráncolva terelgette gondolatait. November 5-e, szerda. Ha minden igaz, negyed nyolckor jelenése van Tokió Állomáson. A héten ez már a második meló. Macsidából az út cirka egy óra, ha biztosra akar menni, legkésőbb hat előtt indulnia kell. Az órájára nézett. Még van húsz perce. Reggelizni ilyenkor képtelen, majd útközben vesz egy doboz kávét, az ébren tartja egy ideig. Éppen végzett az öltözködéssel, amikor sötétkék uniformisának zsebében megszólalt a telefonja. Kivette, ellenőrizte a számot. Vatanabe az, akivel annak idején együtt jártak egyetemre. Ő segített lakást keresni, amikor a fővárosba költözött, még azt is elintézte, hogy állást kapjon a Macumoto Társaságnál. Igazi barát, akinek sokkal tartozik. Füléhez emelte a kagylót:

– Halló.

– Ébren vagy, Kagava? Ugye nem feledkeztél meg a mai melóról? – Vatanabe hangjában némi aggodalom csengett.

– Épp indulófélben.

– Remek! A kijárattal szemben fogok megállni, ahogy szoktam. Indulás félkor! – Vatanabe búcsúzás nélkül bontotta a vonalat. Ennél több információra nem is nagyon volt szükség.

Kagava fogta kézitáskáját, amiben fontosabb iratait tartotta, belebújt cipőjébe és kilépett a lakásból. Alig múlt fél hat, az utca élénk neonszínben pompázott. A gyorséttermek, üzletek a nyitás előkészületeit végezték, az éjjel-nappali boltok sápadtra festették bejáratuk előtt a járdát. Az égbolt sötétje percről percre világosabb árnyalatot öltött.

Az Odakjú vonal összetett rendszerű aluljárójában szokásos, reggeli pezsgés fogadta. Öltönyös, nyakkendős férfiak, sötét kosztümös, ballonkabátos nők igyekeztek munkahelyeik felé, a jegyautomaták előtt tömött sorok álltak. A hangyamód nyüzsgő tömegben Kagava néhány külföldire is felfigyelt. Erről eszébe jutott az utaslista, ami Vatanabe küldött át neki előző este.

A mai csoportot egy ukrán házaspár és egy kínai turista alkotja. Összesen három fő. A kínaival aligha lesz gond, na de az ukránok! Kagava mit sem tudott erről az országról. Hol van egyáltalán, ott is angolul beszélnek, mint Amerikában? Szívből remélte, hogy nem kell kezet ráznia velük. A fizikai érintkezést visszataszítónak vélte, kész mázli, hogy a kísérőknek kesztyűt kell viselniük! Amíg Macsida állomás peronján várt, elszívott egy szál Mild Sevent, hogy a feszültségét oldja.

Az Odakjú vonalon közlekedő expressz vonattal cirka ötven perc alatt ért Sindzsukuba. Ott átszállt a JR Csúó vonalra, és alig negyed órával később, pontban hétkor már Tokió Állomáson volt. Fél órával korábban a megbeszélt időpontnál, de nem bánta. Az etikett megkívánja, hogy így tegyen, és legalább lesz ideje enni egy szendvicset valamelyik büfében, a kijáratnál.

Kényelmesen megreggelizett, majd hét után pár perccel átvonult az állomással szemben lévő sarokra. Kesztyű a kezén, ahogy illik, nadrágzsebében egy doboz forró Boss lapult, kellemesen melegítette a combját. Az utcán álmos járókelők, az úton élénkülő forgalom. A metropolisz vérkeringése beindult.

Vatanabe pontban negyedkor futott be sárga láthatósági mellénybe öltözve. Lepasszolta a slusszkulcsot Kagavának, majd kezében a listával körbejárt, hogy összeszedje az utasokat. Nem sokkal fél nyolc előtt ért vissza a két ukránnal és a kínaival. A férfi addigra már a kocsiban ült, egy Nissan Wagon 16S-ben, amelynek oldalán a Matsumoto Társaság csicsás logója díszelgett; a motor beindítva. Aznap nem volt kedve barátkozni, úgy döntött, hogy a száraz utaskísérő szöveghez ragaszkodik. Az angolja amúgy is megkopott az évek során, akkor meg minek erőlködjön.

Vatanabe mélyen meghajolva búcsúzott. Kagava kitette az irányjelzőt, és a következő üres hézagnál besorolt a forgalomba. Az 1-es gyorsforgalmin haladt Irijáig, majd tovább a 4-esen észak felé. Majd egy órába telt, amíg kikeveredtek Tokióból.

– Köszönjük, hogy a Macumoto Társaságot választották! – mondta erőltetett, tört angollal, kínosan ügyelve arra, hogy minimálisra szorítsa közlendőjét. – Mai úti célunk a vadregényes, izgalmas Szóma. A részvételi díj tartalmazza az ebédet, amit a kocsiban fogyaszthatnak el. Visszaérkezésünk várhatóan este hét órára tehető. – A japán nyelvű eligazítást ezúttal hanyagolta. A külföldiek úgysem értik, ha az anyanyelvén hablatyol.

A fővárostól távolodva a forgalom ritkult, egyre gyakoribbak lettek a kihalt útszakaszok. Kagavának elkalandozott a figyelme: emlékeiben felötlött az első alkalom, amikor utasokat kísért. Milyen büszke volt arra, hogy állása van! A munka nem fizetett úgy, mint a tanárkodás, csupán heti két alkalommal dolgozott, ám a betevőt így is megkereste. A többi nem számított.

Azóta gyakran eltöprengett, vajon milyen indíttatásból választják kliensei – legyenek japánok vagy külföldiek – éppen ezt az ajánlatot. A Macumoto Társaság többféle csomagot kínált: volt egy Nikkói utazás szentélyekkel, mauzóleumokkal, tokiói túra a Császári Palotával, a Skytree-vel és Aszakuszával, még a Tokió-öböl két csücskét a tenger mélyén összekötő Aqua-Line, a tengerből kibukkanó Umihotaru pihenőhellyel is a repertoár részét képezte, ami közkedvelt célpont volt a külföldiek, főleg az amerikaiak körében. Akkor miért pont Szóma, ahol az ég világon semmi sincs, csak magány, üres és lehangoló pusztaság? Arra jutott, hogy egyfajta perverzió bújhat meg a dolog hátterében, amit az ő érett, sokat tapasztalt fejével bizony fel nem foghatott.

Nem sokkal dél után érkeztek meg úti céljukhoz. Az országutat övező dombok többnyire zöldek voltak, de az ősz színei, a vörös, sárga és barna egyre több helyen mutatkoztak. A szalagkorlát túloldalán ledózerolt talaj, sárga markológépek hordták a földet egyik helyről a másikra. Az újjáépítés lelkes úttörői.

Pontban egy órakor Kagava kiosztotta az ebédet tartalmazó bentós dobozokat az utasoknak. Az ukrán házaspár úgy vetette rá magát a külön fakkokba rendezett rizsre, tofura és halszeletre, mintha évek óta nem ettek volna. Mindkettőnek rövid, barna haja volt, Kagava alig tudta megkülönböztetni az arcukat. A kínai férfinak nem volt különösebben étvágya. Miután befejezték az evést, megtekintették a várost, a szépen felújított Odaka állomást, a Nakamura Szentély kissé kopottas épületét, a gyéren lakott utcácskákat, majd tovább haladtak dél felé. Az utasok nagy műértéssel bámultak meg minden különlegességet a környéken. A város szélén néhány útról lesodródott, magányos gépkocsival és egy mezőben árválkodó, rozsdás konténerrel is találkoztak. Az ukránok ragaszkodtak hozzá, hogy fotót készíthessenek az országhoz méltatlan módon, szeméttel és kacattal teli tájon.

Kagava mosolygó arccal figyelte őket, de legbelül undort és megvetést érzett. Szégyellte, hogy pont a szülővárosába, és nem egy impozánsabb helyre, mondjuk Nikkóba vagy a Fudzsi-Hakone-Izu Nemzeti Parkba kellett fuvaroznia őket. De hát ez a meló már csak ilyen. Amíg az utas fizet, a kísérőnek szava sem lehet.

A nap már aranyba hajlott, amikor Namiétől nem messze útlezáráshoz értek. Az út egysávosra szűkült, az aszfalt közepén narancssárga terelőbólyák tűntek fel. A lezárt sávban tehergépkocsik, sárga markolók dolgoztak a szakasz felújításán, az elhordott talajt fekete zsákokba csomagolták, amiket a közeli dombok lábánál található tisztáson halmoztak fel. Fehér sisakos, maszkos egyenruhások tűntek fel és intettek visszafordulást. Amíg Kagava ipszilonban manőverezett, az utasok mindent lelkesen kamerára rögzítettek.

Kagava szívből gyűlölte a katasztrófaturizmust. A kesztyűtartóban kis méretű Geiger-Müller számlálót tartott; ha a detektort az úttest szélén burjánzó gazra vagy az eldózerolt földre helyezi, megkapja az éppen aktuális sugárzási dózis mértékét. Szómában a műszer 1,04μSv/h-t jelez: ez több, mint hússzorosa a tokiói értéknek. A japánok nem csak látják, értik is az adatokat, ám a külföldiek csak a szenzációt keresik. Néhány eszement fotónál többre nem képesek.

Hosszú és unalmas visszaút következett. Este hét órára értek Tokióba.

Kagava begyűjtötte a pénzt, mindenkitől egy-egy tízezrest, majd makulátlan mosollyal meghajolt és elbúcsúzott. Borravaló persze nincs. Sebaj, neki ennyi is bőven elég! Az utasokkal való barátkozást amúgysem neki találták ki. A kliensek jönnek-mennek, a meló pedig lehangoló, főleg ha az út a katasztrófasújtott Fukusima körzetébe vezet.

Aznap este nem ment rögtön haza. JR Tókaidó-honszennel Jokohamába utazott, hogy egy doboz Kirin sörrel a kezében kiüljön a Landmark Torony előtt szétterülő kikötő egyik padjára. A nap már lebukott a hegyek mögé, a Tokió-öböl vize sötéten és alattomosan gomolygott a lába alatt.

Valahányszor behunyja szemét, cunamiban sodródó házakat, gépkocsikat és embereket lát maga előtt. A sárral keveredő tengervíz fát, papírt, mindenféle kacatot szállít. Súlytalanok, pihekönnyűek, mintha egy hatalmas, láthatatlan óriás játékszerei volnának.

Kagava a parkolóház tetején állt, minden ízében reszketett. Valahol a hömpölygő áradatban ott a felesége és öt éves kisfia, lüktetett agyában egy hang. Alig pár perce szaladtak le, hogy üdítőt vegyenek az automatából, a következő pillanatban már jött is a szökőár. Istenem, mit tegyen!? Legszívesebben vízbe vetné magát, hogy utánuk eredjen, ám azzal a saját életét veszélyeztetné, fölöslegesen...

Kagava Joriko és Kagava Tecuo. Az eltűnt személyek száma plusz két fő.

A férfi kifejezéstelen arccal ült a jokohamai kikötő padján, és belül sírás környékezte.