Jelige: Amine – Mosoly

Jelige: Amine

Mosoly

A bácsik nem sejtették, hogy én tudom, mit akarnak. Vagy legalábbis igyekeztek úgy tenni, mintha nem sejtenék. Lelkesen keresték a lapos köveket, hogy megtanuljak kacsázni a vízen. Vagy hogy hogyan kell a lábfejem belső felével eltalálni a labdát úgy, hogy célozni is tudjak (ne csőrözzél!). Vagy hogy mi a neve annak az érdekes kőnek. Vagy mire használják azt a gyógynövényt.

Anyám csak mosolygott. Mindig ugyanazt a mosolyt láttam rajta ilyenkor. Nem szerettem ezt a mosolyt. Pedig tudtam, hogy nem azoknak a bácsiknak szól, és nem is nekem. Inkább valahogy úgy mosolygott, mintha a múltba nézne.

A bácsik persze azt hitték, rájuk mosolyog. Nekik. Amikor kisebb voltam, gyűlöltem őket, de ahogy nőttem, kezdtem valóban odafigyelni rájuk. Nem szerettem őket. Sajnáltam őket. Hagytam, hadd rúgják nekem a labdát, hadd magyarázzanak a felhőkről és az életről, mosolyogtam, és közben összefacsarodott a szívem. Én tudtam, amit ők nem. Átéltem sokszor, velük és nélkülük, helyettük és anya helyett azt, amikor tudod, hogy minden hiába.

Lehet, hogy anya tudta, hogy én is csak játszom. Lehet, hogy látta a játékot kívülről, és akkor már olyan valóságosnak tűnt, hogy akkor már át akarta élni, és annyira jól akarta játszani a szerepét, hogy akár másodpercekig azt hihesse, család vagyunk. Ő, a bácsi és én összetartozunk.

Tudtam, mikor van elege. Másként mozdult, másként szólt, másként nézett. Vége a játéknak, és én nem tanultam meg kacsázni. (Focizni igen!) Mégis: hálás voltam a bácsiknak. Mert anya ilyenkor kedvesebb volt. Egy-egy bácsi után napokig társasoztunk, beszélgettünk, vagy egyszerűen csak rám figyelt. Az én anyukám volt.

Persze, máskor is beszéltünk egymáshoz. Mindig együtt voltunk, de valahogy mégsem volt velem. Esténként órákig a kádban feküdt, és olvasott. Számoltam, hányszor nyitja meg a meleg vizet, míg meg nem hallottam a lezúduló víz hangját. Kihúzta a dugót, és bár rettenetes hangja volt annak, ahogyan a lefolyónk a vizet nyelte (prüszköl, mondta anya), én szerettem. Mert reménykedhettem, hogy bejön hozzám. Megnézi, alszom-e már, és ha nem, akkor mesél.

Mindig apáról mesélt. Soha nem mesélte ugyanazt a történetet, és apa sosem volt ugyanaz az ember. A bácsikra hasonlított. Hol erre, hol arra – a legutóbbi bácsira, vagy a soron következőre. Apa ilyenkor betöltötte az időt és a teret, éreztem a jelenlétét. Összetartoztunk mi hárman.

De ritkán jött be. Mégsem aludtam el soha, amíg meg nem hallottam a lefolyó prüszkölését. Attól féltem, elszalasztom anyát.

Éreztem, hogy anya szereti az életet. Éreztem, hogy ha bolondozom, a burok repedésein bejutok anyához. A bolond szerepét öltöttem magamra, hogy nevessen. De valahogy mindig szomorú volt a mosolya.

Kivéve akkor, amikor a bácsik csináltak bolondot magukból. Azt a mosolyt gyűlöltem. Mert az nem nekem szólt, nem is a bácsiknak. Az apának szólt, akit én sosem láttam.

Már nem bolondozom. Minden este hallom a víz zúgását, ha lehunyom a szemem. Megpróbálom felidézni anyát és apát, hogy betöltsék az időt és a teret. A képek a fejemben pillanatfelvételek anyáról. Minden kép felülete tükörsima, sehol egy repedés. Minden este megpróbálom, újra és újra. Ha sikerül, apa is eljön, és akkor végre megismerem anya mosolyát.