Jelige: Szövegek – Harmadik verzió

Jelige: Szövegek

Harmadik verzió

I.
melyben egy fiatal író pályázati lehetőséget kap

  Ha megakadsz, csak kérdezned kell. Állítsd az oszcillátort 528 Hz-re, végezd el a szükséges légzésgyakorlatokat, végy be egy kupicányi hidegsajtolt mákolajt vagy tölts pár percet a multimédiás tojásban, hogy felvértezd magad nyers információval, túlcsordulj az ingerektől s engedd, hogy ezek az energiák kinyilatkoztatásra leljenek a művészetedben! Akkor tovább gördül majd a narratíva és képes leszel valami egyedit és kimondatlant alkotni. Létrehozni azt, ami igazolja funkció nélküli létezésedet, ami elismeri, hogy látásmódod számíthat e közegben, valamit, ami megfeszíti láncaid, melyekben az irodalom ingoványán ténferegsz. Ha ez sem működik, nagy elődök hírnevéhez méltón, dionüszoszi gesztusokért nyúlhatsz, leihatod magad és várhatod a szavaid, hosszan s kábán görnyedve - a számot kérően üres - alkotási felület fölött.

Korán van, ő épphogy csak elment dolgozni érted s a jövőtökért. Hajnali fürdőjének gőze és fázós lábnyoma még ott reszket a hideg márványon. Odakint egy egész generáció keresi válaszait rusztikus, nyitott-terű irodákban. Bimbóznak az adatok és a levegő telve a poszt-humanizmus ígéretével. A jel megtört és zaja beborítja az egész várost. Irigykedve hallgatod a beszökő reggel hangjait, férfiakét, kik testük erejével teremtik meg mindazt, amit te az úgymond tehetségeddel vagy hívatott. Mennyivel könnyebb volna nekilátni, hozzáfogni s megcsinálni. Apáról fiúra szállt tudással harcba szállni, mesterségből hasznot húzni és ügyes kézből profitálni.

Ám te maradsz otthon, a szavaiddal együtt. Miközben a fehér nap közönye türelemre int, próbálod magaddal elhitetni, hogy a válaszok s a végső-nagy elbeszélés sorai beléd vannak kódolva és a művész tudata nem csatorna csupán, melyen keresztül az aktuális korakarat és egy tetszőleges individuum meséje szivárog, vagy épp ömlik – a fogadtatástól függően.

Kevéssel a határidő lejárta előtt értesülsz a felkérésről. A menyasszonyod adja kezedbe a levelet, mely napokig a napkollektorok számlái és az ő munkája után kiutalt élelmiszerjegyek közt hánykolódott.  Ezen figyelmetlenség következtében úgy alakult, hogy csupán egy munkanapod maradt a pályázat zártáig. A reggeli szójakávéd mellett bontod föl a borítékot.

II.
melyben a fiatal író küszködik az alkotási folyamattal

Az Akadémia köszönt, mint nyilvántartott alkotót és a mindenkori mecenatúra magabiztosságával mutatja be a Föderáció rendkívüli kulturális kísérletét. Az interdiszciplináris kezdeményezésekre jellemzően szövege öblös és büszke, megtisztel a soraival és már a sokszorosított megszólítás is a felelősség oly magaslataiba emel, hogy érzed, készen állsz versenybe szállni, mindazzal, amid van.
 
A Föderáció űrkutatási részlege – meglovagolva a tagországok békülékenységének hullámát, éves tematikáját Bábel bibliai tornyára fűzte fel. Ily módon jöhetett létre a szóban forgó projekt, melyet kritikusai rögtön pacifista populizmussal vádoltak – bármit is jelentsen ez.  Téged a tények érdekelnek, ezért átfutod a feltételekről szóló részt és egy oszlopszerű képződmény koncepciós rajzait. Hamar kijavítod magad, ugyanis az imént látott kolosszális oszlop nem más, mint egy kapszula, nevezetesen űrkapszula. Ennek a rakterébe kerülhet az a nyelvenként három, lézergravírozott aranylemez, melynek szövegeit az Akadémia bírálja. Az eredményhirdetést követően a Föderáció háromszáz éves földkörüli pályára állítja a kapszulát. A levél továbbá datálja a kilövés dátumát és termékeny munkát kíván.

A kezdeti lelkesedést a részletek ismerete végül kötelességtudattá kovácsolja benned. Tudod, ha ínség van, dolgoznod kell. Komolyan veszed magad annyira, hogy megemlékezel a művészi prostituálódás örök fenyegetéséről, de fontosabb volna hozzálátnod.
 
A honorárium monumentalitása által lekötelezve érzed magad. Nagyszabású dologra gondolsz, tiszta irodalomra, melyet nem mételyez meg az alkotó önkénye, nem szaggatja szét szövetét keresztutalásokkal és nem untatja közönségét nyelvi játékosságával. Célod elérni azt a kékesszürke árnyalatot, amelyben minden klasszikus az időbe fagyottan tündököl.

Mivel nem keringnek benned történetcsírák és elárvult párbeszédek, úgy véled bölcsebb volna valamilyen műfaji keretet választani. Kacérkodsz a tudományos-fantasztikummal, ám a terjedelem szűkössége miatt elállsz egy alternatív történelem kreálásától. Komolytalan fabulázás nélkül nem tudnál világot teremteni. Régóta tisztában vagy azzal, hogy amennyiben valami univerzálist akarsz létrehozni, leginkább specifikusnak kell lenned, ugyanis apró-cseprő csatáink közül tűnnek ki leginkább az élet nagy harcai, és ahogyan akár egy zárt közösségben is felüti fejét a társadalom minden rákfenéje.

Nem, a sci-fi szál nem volna szerencsés, nem szeretnél politikai averziókkal küzdő, hálátlan íróként valami orwelli görcsben tetszelegni. Szociálisan improduktív, ámde alázatos alkotó vagy, amúgy is minden utópia demagóg és unalmas. Tehermentesíti az embert egyéni bűnei alól, minden cselekvése politikai lesz, a hatalmat ostorozza, miközben a szerepeket megosztja az arctalan tömeg és az ellenállás földalatti szervezete közt. Nem hálás zsáner, nehéz benne lázadás vagy kiszolgáltatottság nélkül, kiábrándítóan emberi szintekről írni. Merthogy ez volna a feladatod, amennyiben szeretnél hiteles képet adni az ember és művészete nemességéről, mindezt a lét alantassága és szégyene nélkül. Más szóval állami megbízás: nincsen szex.

Mint minden valamire való elbeszéléshez, először illene magad exponálnod térben és időben. Legyen elég annyi, hogy a városban tél van. Úgy érzed szükségtelen írnod arról, milyen irdatlan erővel nehezedett a hótakaró a fenyvesekre és háztetőkre, miképp fedte be azokat, mennyire lenyűgözően földöntúli volt ágaik vagy homlokzatuk folyamatos recsegése, hogyan cukrozta meg a dér lombjaikat és a többi. A tájleírásoknak nincsen helye ebben az évezredben. – szerzői túlkapás, többnyire elítélendő. 

Az étkezés és ürítés rítusáig stagnálsz a munkával. Nyomsz pár fekvőtámaszt. Elköteleződsz egy levélszerű forma mellett, melyet tudatfolyam monológként tudnál definiálni. Keresed a megfelelő viszonyt és a személy számát. Előre pironkodsz az E/2-ért.

Lehet ez soha nem ér el hozzád, bárki is légy. Talán, ez nem lesz más, csak elátkozott űrszemét, rögeszmés pályáján keringve, ha nem olvasod majd te sem, orbitális karriert futunk, a kapszulával együtt. Elvész a számtalan vallomás és bölcselet, a tengernyi tapasztalat és életek koncentrátuma illan el egy csillagközi baleset során. Együtt eltűnni, egymás emlékeit ölelve, száz vallás egymás hátán, ezernyi hiedelemmel, némán, végtelen sok halott nyelv alkotja Bábel konkrét égő tornyát és a végső ütközés egyesít minket újra és kioldja az emberiség karmáját a szennyezett információ rendszeréből.

Hogy tervezed a művészi folytatást? Érzed, mennyire gyermeteg és súlytalan ez? Hogyan tovább? Szép reményeid fűzöd egy szebb jövőhöz, virágzó világhoz, korrekt társadalomhoz, ahol számít a jog, ahol szerető emberek gyűrűjében tudatos életet élhetsz, tisztelve a természetet és tanulva a hibáinkból? Komolyan beszélsz?

III.
melyben a fiatal író válaszokra lel

Ahogy a sötétedést, úgy a józanodást sem veszed észre rögtön. Letörten kísérted a határidőt, miközben történetek tömegsírját földeled. A fehér nap utolsó sugaraival száll el az ihletett állapot és tornyosul eléd a kudarc kikezdhetetlen lehetősége. Elbuksz s nemcsak íróként, mert nem tudsz írni, mikor kell, hanem férfiként egyaránt, mert nem dolgozol, amikor muszáj. Kifogytál az olcsó trükkökből és sarlatán praktikákból. Ugyan, nincs miért sziporkáznod többé, egy sikerült mondat nem viszi el a hátán a mesét és nincs az a díszmagyar fordulat, mely eltakarná a tartalom kongón üres helyét. S amint e szavakat mormolod, íróként elbukni, rájössz, hogy életed folyamán most először illeted magad ezzel a címmel, először nevezed nevén, ami vagy. A felismerés komolysága gyorsan kuncogássá halványul, hisz író csak az lehet, ki nem hasal el itt, vajúdások közt, ha segítséggel is, de világra hozza történetét. Az utókor csak a vezetékneveket jegyzi, a bábákról nem ejt szót senki. Csak nevetsz, ám a humor nektárja az őszinteség napjánál hamar a bátorság borostyánkövévé sarjad. Újabb sziporka, ezúttal nem rovod fel magadnak. Író vagyok – ismétled előbb beszédhangon, majd harsogod az összeesküvők diadalán, mint az alkimista, ha titkos páholyra lel, mint az utcagyerek, ha gyűlölt apját zsebeli ki és duzzasztod még a megvetendő metaforák sorát, mert akad, mit nem ír le szó, mi csupán „mint” és nem több, amiért az író sem lel közösségre, falkát nem talál. Író vagyok, s mint egy ügyes szerző kikerülöm a saját csapdáim, megjegyzem labirintusom alaprajzát, és ha kell, nem félek oltalomért fohászkodni, de nem a züllött istenekhez, nem a szikár hatalomhoz, sem a hitvány testemhez, hanem az egyetlen igaz erőhöz, mi működésre sarkall, a nőhöz.

Ennél pontnál meghallod a mágneses zár sóhaját, majd céges kimonójának finom neszét, ahogy a kioszk papírzacskója az ezüst szaténon dorombol. A csomagban tej és kenyér, melyeket a jegyekre váltott. Cellád kibővülni látszik, de nem térfogatában növekszik, érzelmi mélységet nyer, süllyed a szoba. Gondolataid sarát elűzi arcának hidege, minden félszed oly kicsinyesnek tűnik innen, köszöntő szorításából. Nincsen tétje már semminek. A zacskó a földre hull. Nem tart soká, míg a hitvesi üdvözlégy moraját elnyomja az akarat utolsó szava. Az akaraté, mely ölt az ölhöz úgy feszít, mint ősi íjat, melyen mind a vessző, mind a húr egy-egy ember gerincoszlopa. Ez az akarat dörzsöli a menyasszonyod hátát a betonhoz, eszerint taposol az ételen – ínséged ellenére. Ropog alattad a kenyér héja és szakad a karton. Életünk elemei válnak eggyé. Nem lehet mást tenni, keményen dolgozni és keményen szeretni, ennyi az egész. Nincs már nagy elbeszélés, csak személyes szilánkok vannak, ennél biztosan több tán nem is lesz soha.