Jelige: Nomen est omen – Nomen est omen (II.)

Jelige: Nomen est omen

Nomen est omen (II.)

  Valaki már bosszúsan igazgatta a hurkokat az autója magányában, és lehunyt szemmel fülelte a Szellő utcát. Hallgatott, mert hajnalban még rosszul látott. Farkasvakságtól szenvedett, ezért nem tudott eligazodni a rosszul megvilágított helyzetekben. De most minden rezdülésre felfigyelt, és a pokolba kívánta ezt a sok csacsogó vadmadarat, akik felzavarták a város csendjét. Az SSz (Sintér Szakszolgálat) vezetője tegnap éjjel vette üldözőbe azt rókaképű korcsot, aki nem sokkal korábban a sintértelep kerítésén ásta át magát. A szökevényt egészen a Szellő utcáig követte, de ott nyoma veszett. Most persze vadul vicsorgott a balszerencséjén. Ezúttal feladni kényszerült a strázsát, hangosan fújtatott a tragacsa, amivel az ebrendészeti telep felé vette az irányt.
              Az árva kutyák börtönét magas szögesdrót kerítette el a világ többi részétől, a kerítés szabad oldalán még zöldellt a fű és virágoztak a magnoliák, de a dróton belül bűz áradt mindenfelé. A látványt a sár és a posvány uralta, és a szemét hegyeket emelt a járókelő szeme elé. De nem is akarták látni, hogy mi lappangott mögötte. A kencelváriak tulajdonképpen, még hálásak is voltak ennek a homályos szemű tisztviselőnek, hogy eltünteti a város látóteréből a problémát. Ám ezek a problémák lélegeztek, éhesek voltak, és a csalódás vagy a remény különböző fokait járták meg. A telepre tíz kennelt építettek, amiben két-három kutya tengődött egyszerre. De a rothadó sárban még számos fedetlen ketrec őrizte rettegő foglyát. A bentlakók csak elfojtott suttogásokból tájékozódtak, a zárkatársak pedig beavatták egymást a legfontosabb tudnivalókba. Az elmúlt éjszaka óta azonban felbolydultak a rabok, mindannyian arról morgolódtak, hogy a rókaképűnek sikerült…

-            Az volt a szerencséje, hogy a kinti vasdobozba zárták. –vakkantott egy fehér, bozontos Négynapos. Ők ugyanis a bent töltött napok szerint nevezték el egymást, hiszen itt csak az számított. Hogy hány nap még az élet, mennyi idő van még a 14 napos várakozási időből, ami után várja őt a halálos adag altató, vagy egy kevésbé szép halál.

-          Jó harcos volt, kitartó és tudta, mikor kell lépnie. - vinnyogta dideregve egy hosszúkás Kilencnapos.

-          Ebbe a rághatatlan kőfalba zárva, hiába vagy jó harcos, nem jutsz ki. - morogta keserűen a bozontos. - Mi csak akkor jutunk ki, amikor hurkot akasztanak a nyakunkba. Lefognak ketten, ő és az erdőszínű ember. Aztán már nem szuszogsz többet, és egyedül maradsz a sötétségben.

-          Mindegy. Sikerült neki.

-          Cssss. – pisszent közbe egy halk fekete - vörös Tizenkétnapos – visszajött, lehet, hogy vissza is hozta és korai volt örülnünk.
         Hangját már a groteszk piros járgány ordítása kísérte, amint bekanyarodott a telep kapuján, végül sarat fröcskölve fékezett. A SSz megjelenését ocsmány káromkodása tette egyértelművé a rabok között, ugyanakkor azt is üzente a számukra, hogy a rókaképű sikerrel járt. Az SSz persze ritkán érkezik üres kézzel, hallották, amint nyílik egy távoli ketrec ajtaja és halk nyikkanással elfoglalta otthonát az új Tizennégynapos. A telepvezető hamar távozott a helyszínről. Dühében persze megfeledkezett a korgó gyomrokról, akik a nekik szánt penészes moslék után áhítoztak. Az újdonsült halálsorosnak fogalma sem volt arról, hogy mi történik körülötte. Szívet tépő jajveszékelésbe kezdett, amint az egyetlen ember, aki a közelében volt, elhajtott. A fiatal kis eb bárkit tudott volna szeretni, bármilyen embert, annyira ki volt éhezve a jóságra.
             Akik a telepről ráláttak a különálló ketrecre könnyen farkas növendéknek nézhették az ifjoncot termete, ordas színű bundája, hegyes fülecskéi és fehér nyakkendője miatt. A természet még az orrát, a füle és szeme rajzolatát és a mancsait is feketére színezte.
         Alig lehetett fél éves, és két napja még idős gazdájának tyúkjait kergette. De a néni már egy ideje azt tervezte, hogy megválik a kutyáitól, mert már túl nagy terhet jelentenek neki. Így már csak az maradt, hogy fűnek-fának ajánlgatta a télen született farkasarcú kölyköket. Persze senkinek sem kellettek, kettő aztán nagy megkönnyebbülésére nem élte túl a zord évszakot, de még így is maradt neki három, akik kerítés híján szabadon uralták a környéket. Egyet nemsokára elütött az arra közlekedő busz. Meg is állt egy pillanatra az élet Kencelvár déli fertályán, az utazók leszálltak szörnyülködni, néhányan bírálták a sofőr figyelmetlenségét, mások felháborodtak, hogy egyáltalán ilyesmi megtörténhet velük, és még a járat is késik! A néni persze nem jött elő a házikója menedékéből, inkább úgy tett mintha semmi köze nem lenne az úttesten kiterítve heverő tetemhez. Végül úgy döntött, hogy jelenti az SSz-nek az esetet, majd az megoldja. Nem akarta megöletni kutyáit. Hisz ő nem egy kegyetlen gyilkos!
        Amikor a ragyásarcú SSz vezér a birtokához közeledett, megvilágosodott a fejében a gondolat: nem kell elpusztítani a maradék két kölyköt, hanem átadja a telepnek! Így rendben is lesz – gondolta – két legyet üt egy csapásra. A tetem is eltűnik az orra elől – hisz az egész olyan visszataszító – és a felesleges kutyák ügye is megoldódik. Ott majd gondoskodnak róluk – hangoztatta mindenfelé, boltban, buszon, a padon trécselve. – ez volt a felelősségteljes megoldás, a kutyák is jól járnak, nem az utcán kóborolnak. – mondta azonnal mindenkinek.  Történt mindez két nappal ezelőtt. És habár két egyforma kutyával kelt útra a hólyagosszemű Ssz vezér, a telepre aznap reggel már csak egy érkezett meg. Az másik valahogy beleveszett az alkonyati homályba…….
             A néni egy héttel később már tudta, hogy rossz döntést hozott. Hogy nem volt felkészülve arra, ami a szavait követte. Hogyha nem tud aludni, akkor meg fogja hallani az éjszaka zajait. Gondolnia kell rá, hogy mi történik azokkal, akiket kint hagynak a sötétben, akiket ő elhagyott és az Ssz karjaiba taszított. Már pedig nem tudott aludni. Ennyi idős emberek már nehezen szokták meg az új helyet. Az új ágyat, hogy idegenekkel fekszik egy szobában, akik horkolnak, jajveszékelnek váratlan fájdalmukban. Étvágya sem volt mióta beköltözött, és folyton névtelen félelmek zaklatták…
         Történt ugyanis, hogy a fia, akitől azt remélte, hogy gondoskodni fog róla, már kényelmetlennek érezte, hogy egy idős asszony kicsinyes dolgaival foglalkozzon. Nem ért rá. Úgy döntött, hogy rábízza idős anyját a Cssz-re (Családsegítő Szakszolgálat). „Az idősek otthonában majd gondoskodnak rólad. Ez lesz a felelősségteljes megoldás” – mondta. Azóta is csak a nagy csend a válasz erre a mondatra. Nappal. Mert éjjel az asszony ébren virraszt, tágra nyílt szemmel mered a lehúzott redőnyre, ami már majdnem olyan, mint a kennel rácsa belülről…
         És persze a letöltendő idő lassan telt az otthon falai között, egyformán, mindig ugyanígy.         
        A kutyák világa másképpen működött. Nekik nem volt múlt és jövő, nem gondolkodtak eltelt sorsokon, okokon, mi miért következett és vezetett a jelenig. Csak a most számít, az, ami ma van. A pillanat dönti el kié a hatalom, nem jár az évekre, egyetlen megharcolt küzdelem miatt. A pillanat dönti el, meddig szól a játék, honnan fájhat a harapás. A pillanaté a választás, hogy ki lakik jól, kihez húz jobban a kötődés és azonnali a megbocsájtás. De volt egy hely Kencelváron, ahol az idő volt az élet. A telepen fogvacogva mérték a perceket. Naponként nevet cseréltek a lakók, ahogy egyre közelebb araszoltak a végső pillanathoz. Nagyon kevesen mondhatták el magukról, hogy tizennégy nap után is kinyitották a szemüket.

           De ezen a délutánon erdő színű ruhájában szállt ki zajos autójából egy ember. Az erdőszínű embernek fegyver csillant meg a hátán, láttára a kutyák gerince fölött felborzolódott a szőr. Ott szaladt végig az iszonyat, amit ébresztett bennük a látvány és a ragadozókat kísérő eszencia. Az Ssz türelme elfogyott a rókaképű utáni hajszában, és haragját a szökevény egykori ketrecének új lakóján akarta kitölteni. Egyenesen a telep sáros közepén felállított ketrechez vezette a hólyagosszemű sintér a vadászt. Az ordas kölyök egész eddig jajveszékelt embert hiányolván, most azonban riadt farkcsóválás kíséretében elhallgatott és meglapult. A rács ajtaja kicsapódott. Egy erős kar benyúlt érte, hurok került a nyakára, és már vonszolta is kifelé az erdőszínű ember. A többiek eddig halálfélelemben hallgattak, de ezt már nem állhatták meg szó nélkül: vad csaholásba kezdtek, úgy búcsúztatták a vergődő Tizennégynapost…

Az erdőszínű ember azok közül való, akik az alattomos sötétségben dolgoznak. De ma, a nap utolsó sugaraiban, ahogy a visszapillantó tükörben a hátsó ülésre nézett, meglátott valamit és odafigyelt rá. Az utolsó fénynyaláb felfedett előtte egy titokzatos ismerőst. Régmúlt öröksége kuporgott ott, és testén nem csillogott a tökéletesség máza.
       A bölcs emberek tudták, hogyan fordítsák a saját javukra az életükben felbukkanó, váratlan eseményeket, amiket a felületes hétköznapokban kiaknázatlanul hagyunk. Az erdőszínű férfi számára is így növekedett lehetőséggé estére a délutáni, halára ítélt teher a kocsija hátsó ülésén. A ráruházott négylábú egy csapásra felébresztette a múltjában szunnyadó, régi gazdát, akinek a legközelebbi beosztottjai mindig kutyák voltak. Lábnyomuk mentén járta az erdőt, szimatuk volt a legpontosabb irányzék, amivel tájékozódott az útjain. Ez a kutya nem érhetett a hajdani nemes kopók és vizslák nyomába, de máris azon kapta magát, hogy megszólítja, a hogyléte felől érdeklődik. Az egykori gazdatiszt akkor már biztos volt benne, hogy mit kell tennie. Egy karlendítéssel kitárta az otthona kapuját a farkasarcú kutya előtt. Tudta, hogy ebben a pillanatban elvette kutya képességet az ember nélküli életre. Valamit adnia kellett cserébe. Adott egy igen előkelő nevet neki, „canus lupus familiaris[1]”.
         Az ordas is értette ezt a karlendítést. A fürge lábak vidáman szelték a nyíratlan zöld gyepet. Mintha az illata is ismerős lett volna, s rajta az ösvény, amely a házhoz vezette. Ezt hívták úgy, hogy otthon. Tudta, még ha nem is lakott benne soha. Felismerte, amikor odaért.