Jelige: turbánosliliom – A szokás emléke csakis sétával gyógyítható

Jelige: turbánosliliom

A szokás emléke csakis sétával gyógyítható  

Ezt a történetet szívélyes együttérzéssel, önzetlen átéléssel mesélem, vigasztalásul. Szeretném, ha megértéssel hallgatná, akinek csak a fülébe jut. Ez egy lakatlannak tűnő sziget, megrekedt lakójának nem hiába való álma, hogy valaki is meg ne tudhatná. Nem omlott össze a világ, csak egy keveset. Hordozott magával fájdalmat is, eléggé mélyet. Most arra ösztökélem, változtasson. Nem lehetetlen, s a kibeszélésnek is van gyógyhatása. Sétálni fog, újra, szerintem. Azért mégse megy világgá. Talán még sétáló társra is lelhet.

Szerintem az emberek, észrevétlen én szokom, te rászoksz vagy ők megszoknak naponta végzett dolgaik sorrendjét megőrizni és betartani. Nem kapcsolatos kiszámított akarati tevékenységgel. Pusztán a szokást kell ismételni, technikailag. Felkelek hétfőn reggel, elmegyek dolgozni, délután hazamegyek, vagy bevásárolok. Aztán ugyanez, a hét másik napjain is. Néha este elmegyünk valahová, de esztelen rohanunk haza, hogy reggelre kipihenten serkenhessünk fel. Máskor nézzük a tévét, vagy elhallgatjuk a szomszédok veszekedését. Ez szombatig hibamentesen ismétlődik, naponta. Erre jár a bérünk, amiből élünk. Három hét is eltelhet egy végbe, hogy semmi se változzon. Akkortájt aztán az egyik nap kiválik a többi közül. Felserkent. Színház, mozi vagy koncert, ha lehet. Majd hibátlan visszazökken, a megszokott egyhangúságba. Lám, mind ismétlődik konokul, mint az önjáró óra rugója, érzi lejár, hát pattanásig nekifeszül, mindannyiszor ahányszor erre ráérez.

– Nem itt születtem. Természetes módon indult az életem. Iparos család sarja, az iparban keres kenyeret. Gépész gyakornoknak vettek fel a hódmezővásárhelyi vasúti állomást kiszolgáló műhelyekbe. Munkásszállóban laktam vagy nyolc évet. Akkor átszerveztek. Én egy hátizsákkal és egy táskával maradtam. A csomagmegőrzőben tartottam. Két mesterem sajnálkozott, a családos embereket illeti minden előny, én kilógtam a keretből. Munkát kerestem, akármit vállaltam volna. Sehol nem álltak szóba velem komolyan. Egy hónapig nyomorogtam, s akkor Pali nem tudom honnan, megtudta, hogy az endékában gurigásokat keresnek. Beszereztük az okmányokat, s reménykedve indultunk világgá… Nézem a mesélőm, szinte elképzelem a történet idején, a szája mellett bujkáló mosolyával együtt. Befelé mosolyog a legfájóbb emlékére is.

…– Na, én így kerültem ebbe a helyzetbe, hogy akkor Lipcsébe utaztam, a villamos kerekezőkhöz dolgozni. Patent papírokkal. Pali szomszéd, mindenkori munkatársam, már a Keletiben elaludt, sokat búcsúzott a környék lakóitól. Útitársnőm, akkor áruforgalmazásból érettségizett, máris volt egy cipős doboz pénze, mokaszinokat készült venni. Magánimportra készült. Egy kempingben szálltunk meg. Egy hét alatt mindenki elrendezte a dolgát, s mentünk az ott talált helyünkre. A kempinges szívélyesen hívott, bármikor visszamehetünk hozzá. Én némi megszakítással négy és fél évet dolgoztam ott. Kétszer családomat látni, s egyszer örök hűséget esküdni távoztam el. Későbbi feleségem, az említett útitársnőm, kéthónaponként egy hétre mindig eljött. Egyik munkatársam egyszer azzal ugratott, hogy a feleségem a belvárosba látta, de én nem hittem neki. Éppen akkor, nem volt látogatási idő. Minden próbálkozás ellenére, nem lett gyermekünk. Ki volt a vétkes, nem fogjuk megtudni, hiszen nem mentünk kivizsgálásra… Úgy tűnt, mesélőm nem kedveli ezt a dolgot.

…– Így feladatokat találtunk ki, hogy magunkat valamivel lefoglaljuk. Említést érdemel, hogy különféle gyűjtögetéseket is tanulmányoztunk, de a többségnél a befektetni való pénz sokasága riasztott el. Én sok pecsételt bélyeget gyűjtöttem, a feleségem kötött csipke és tájjellegű kézimunka mintákat hajtott az országon keresztül. Ráérősen más jellegű feladatokat is meghonosítottunk. Például az a feladat, hogy feleségemet minden este hat óra tíz perckor hazakísérem. A feladat közel harminc éve lett maradéktalanul érvényes. Azt fogadta fel, hogy ezt a munkakört soha nem hagyja el. Akkor ez a feladatom örökössé lehetett volna. Vannak nem ismételt feladatok is. Ami néha változik, az szombatra, esetleg vasárnapra esik, mert akkor se vásárolni, sem munkába, sem kísérgetni nem megyünk. Egyik az udvari láncos kutya dolga. Van, amikor leveszem a láncát. Van, amikor minden könyörgése ellenére sem. Nyáron kétszer is elcserélem a vizes adagolóját, más időkben egyszer. A meggyűjtött ételmaradékot egyszer adom oda, egyszer tápszert és a gyógyszert. Néha leülök a küszöbre, s nézem, amint örült módon rohangál az udvar hosszán, neki a kerítéseknek. Néha egyet – egyet vakkant. Aztán kifulladva iszik egy hosszat. Lefekszik elém, s keresztbe tett lábbal bámul Ezután azonnal vagy ráérőn, de készségesen jön velem, hogy felvegye a láncát. Soha nem kívánt kimenni az útra. Lehet nem emlékszik rá, hogy arról érkezett. Egyébként mindig alaposan és várakozón megtervezgettük a vasárnapi hová legyünket. Egy nap csak azt veszed észre, hogy valamit, ugyanúgy teszel, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Nem ismerjük a magyarázatot, csak tesszük. Azt gondoljuk, helyesen cselekszünk, ám az indítékát soha nem fogjuk megtudni. Holnap is megteszem. Ha rám vonatkozik, azért. Ha meg a feleségemre, akkor azért. A közeli, negyedik utcában levő élelmiszer boltban dolgozik. Közben több sétáló park is volt, amiken este még soha nem mentünk át. Mi mindig csak mellette jártunk. Este még a közelben lakók sem mennek ezeken a parkokon át. Arrafelé a házak előtt széles járat van hagyva pázsittal vagy díszsövénnyel. Több helyen sorsára hagyott koronájú fák díszelegnek egyes porták előtt. Néhol olyan, mint egy kiserdő. Feleségem igényli ezt az esti sétát. – Mi okból? – Meg nem mondhatom. – Miért? Legyen elég, hogy ő a feleségem. Ez mindent megmagyaráz. Pontosabban, magamnak azért kigondoltam, csak nem hirdetem. Egy izgága mozgékony asszonyt arra kényszerítenek, hogy nyolctól hatig tartó nyitva tartás felét a pénztárgép mögött ülje. Friss árut vesz elő, cserél, szótalan. Mindenki által vásárolt árut megtapogatja, néha ez két – háromszor is megesik, a csomagolást felbecsüli, az árát beüti, a pénzt megszámolja és kiszámolja a visszajárót. Erős türelemmel meghallgat minden sültelenséget, senkit nem kacag szembe. Köszön. Fél hatkor veszem a melegítőm vagy a ruhám, esetleg a feleségemnek ernyőt vagy kardigánt, éppen nagyobb kabátot, ha esik, esetleg hűvösebbre fordul. Néha szatyor is kerül, ha valami vásárfiát kell hazaemelnünk. Csak a vacsoránkat esszük együtt, így van ez sok – sok év óta. Amióta csak itt lakunk a Bálint utcában. Az említett Bálint utcából egyben ki lehet térni a Berkenye utcára, s azon végig a Klauzál utcára ér az ember. Ha oda akar menni. A feleségem erélyesen a Szilva – Só – Rostély utcák vonalára szavazott. Így is a Klauzál utcára lehetett kitérni. Éppen oda érsz, mint az előbbi úton. Nem is túl messze lyukadsz ki, ha a főbb utcára igyekszel. Soha nem tudom meg, hogy ez a vadregényes vidék mitől tetszett jobban, s miért nem mentünk a csupasz homlokzatú házak között, néhol nagyon jó állapotban levő gyalogjárdákon. Azt sem tudtam meg soha, hogy délelőtt merre választotta az útirányt, mikor magában, nélkülem ment dolgozni. Mikor néha a téli hajnali homályban elkísértem, akkor is ezen az úton mentünk…

…– Amióta ezt az utat rójuk napi egyszer együtt, némely parkot elrontottak, beépítettek, de még mindig van vagy három, amelyben egy – két világítótest, s négy – öt elvadult, suhogó lombú fa árnyékol. Néha egy siető alak halad, mindig a park másik felén, elég távolra tőlünk. Estefelé senkit nem láttam még a parkban járni. A vadregényes gyalogjárók száma évente változik. Legtöbbször alig van esély rá, hogy a részleteket megfigyelje a közlekedő ember. A megszokásból az apró részletek fölött elsiklunk. Amióta a németéktől visszajöttem, mindig volt bőven dolgom. Végig a Maroslelei úthoz közel, a Síp meg a Mérleg utcákban levő műhelyekben dolgoztam. Hol a gurigásoknak, hol a karbantartóknak, hol a lakatosoknak kellett segítenem. Soha egy napot, mindig több hónapot. Többször úgy, hogy átkértek. Ekkortájt dologban soha nem szenvedtünk hiányt. Nemegyszer egy – egy dolgunkat elhalasztottuk. Csakhogy a munkaviszonyt megerősíthessük.

– Lassan este lesz, ma is készülök, kimegyek a Klauzál utcai ABC – hez. Mihelyt bezárom az ajtót, rám ront a kétség, a kapunál már bizonyossággá lesz. Nem kell mennem sehová. Húsz éve múlt, hogy semmi dolgom ezzel az üzlettel. Akkor egy augusztusi este, a lipcsei kempinges barátunk erre jött, rokonaira hivatkozva, elhívta a feleségem Fürstenbergbe. Csodálkoztam, vagy meglepett voltam, azt gondolom. Oktalan nem hívnak el senkit valahová. Mind a ketten elmentek. Nekem csak egy mentegetőző levelet hagytak. S a feladatot, hogy menjek örökösen a feleségem elé, de nehogy elfeledjem, mert erre élete végéig fog számítani. Érthetetlen bámultam, de visszafogtam indulataim. Furcsa, miért mondott le róla, ha mégis számítana rá. Azóta állandóan ismétlődik a kínos pillanat. Nekem ma az üzlethez kell mennem… A mesélőm maga elé mered.

– Mielőtt nekivágok, rögtön leállítom magam. Én egészen másképp éltem meg a csapást, nem úgy, mint Pali. Lipcséből egy endékás csajjal összehabarodva jött haza. Mikor neje húsz évvel ezelőtt elment a szüleihez örökre, Pali mindenféle öngyilkosságot felmért, de egyet sem tudott véghez vinni. Egy ártatlan tüdőgyulladás ölte meg. Ma este sem megyek végig a szokott úton. Más helyettesítő tevékenységeket kell találnom. Mosok, gombot varrok. Bélyeget osztályozok. Talán jó lenne eskü terhére megfogadni, ha jönne, sem foglalkoznék többé feleségem esetével. Betérek ide a Tavasz utcai kifőzdébe. Megennék egy nagy adag zöldborsó főzeléket pirosra sütött füstölt sertésbordával. Amit pedig nem ennék meg, azt becsomagoltatom. Nem, inkább, az egészet előre becsomagoltatom. Veszek egy kanta bort, majd lassú tempóban megiszogatom. Miután ettem a hajlékomban. Holnaptól pedig újra kezdek rendesen sétálni. Bizonyos, hogy nem a sok év alatt megszokott útvonalon. Egy lépést sem azon. A séta idejét behatárolom. Nem helyettesíthető semmi mással. Az elmaradt sétákra gondolok. Bepótolandó. Teljes egészében. Nem tudom, máig sem, merre van Móricz Zsigmond és Petőfi Sándor utcája. Ezt rendbe kell hoznom. Csak ezzel én jöhetek rendbe…   

…– Közben, ráérősen rendbe teszem, az elhanyagolt, némileg leromlott fészkem. Ha még becézhető ehhez hasonló módon. Inkább szállásom, ahol magam meghúzom. Szerencsétlenebbül is járhattam volna.