Jelige: Orfeusz

Az utolsó séta

 

           

            Ágya szélén ült és épp cigarettára gyújtott, nyugtalan tekintetét azonban kizárólag a szomszéd szobából átderengő, zöldes fény tartotta fogva. A vihar, mely percekkel ezelőtt kiűzte álmából, most csendes monotóniává olvadt fülében. A bútorok és az ágy elé terített hulla egykedvűen fürödtek a halvány neonvilágításban. Percekig senki sem mozdult: aludt a test, az ágy, a bútorok. A parázs egyet villant, majd kialudt. A férfi reszketeg mozdulatokkal emelkedett fel az ágyról, elgémberedett tagjaiba némi életet dörzsölt és ujjait idegesen roppantotta:

- Kezdjük.

 

*** 

 

            Az orrába tóduló hyperol szagot már meg sem érezte. Vakon, ösztönből haladt a kórház késő délutáni főépületének folyosóin, aggódó látogatókat, dolguk után siető nővéreket hagyva maga mögött, hangulatát pedig igyekezett a hideg fényekben fázó falakhoz igazítani.

Félelmetes, gondolta keserűen, hogy az emberi percepció miféle torzításokra képes, ha az elme vetítőgépe fölött a kétségbeesés és megannyi másik démon veszi át az irányítást, és a hely, amit egy éve még reménykedve látogatott minden egyes nap, most gyűlöletessé és visszataszítóvá vált szemében.

            A 10-es számú kórterem ajtaja előtt megtorpant és elvesztette azt a nagy lendületet, amiről már az első lépésnél tudta, hogy éppoly eröltetett, mint a határozottság, melynek utolsó maradványai épp most peregtek le róla.

 

Ez az út a pokolba vezet,

Édes, holnap már ne várj rám,

csak add ide a kezed.

 

Ne legyen szó, legyünk csak mi,

az éj csillagerdején veled

szeretnék andalogni.

 

 

Benyitott. A kórterem semmiben nem tért el a többi kórházban találhatótól, leszámítva a megannyi színben parádézó virágcsokrokat, melyekkel a rokonság gondoskodó kezei alaposan megtöltöttek minden zugot.

- Mondtam nekik, hogy ez azért mégis túlzás... de ismered anyáékat. – szólt egy vidám hang.

A szoba közepére helyezett ágyban egy fiatal nő feküdt. A szervezetét romboló rosszindulatú daganat és a végtelennek tűnő kórházban töltött hónapok sem tudták elvenni pillantásának meleg fényét, amellyel a belépőt simogatta. Mosolyogva, fürkésző tekintettel követte a férfi mozdulatait, s szemlátomást cseppet sem zavarta a teste különböző pontjaiba vezetett, megannyi vékonyka cső, melyek alattomosan kúsztak elő az ágy mellé állított gépekből.

- De a tőled kapott rózsákat a világért nem adnám. Nem ülsz le?

Csend.

- Képzeld, a doki azt mondta, jövő héten már mehetek sétálni. Na persze egy erdei túra még túlzás lenne – mondta nevetve -, de szerinte egy rövidebb kiruccanás jót tenne. Ugye jössz velem? Annyira hiányoztál már... minden rendben? – kérdezte hirtelen aggódó arccal a nő.

Oszkár arca belépése óta fokozatosan sötétült el, egész tartása megfeszült. Lassan közelebb lépett az ágyhoz és Veronika szemébe nézett.

- Hogy rendben van-e? Nézz magadra. Szerinted rendben van? Hányszor kell eljátsszuk még ezt az egész hülyeséget? – sziszegte halkan – Ígéretek, itt mindenki csak ígérget, a rohadt orvosok, mindenki. Jövő héten majd jobb lesz... jövő héten majd sétálhatsz... jövő héten majd többet sétálhatsz...

- Oszkár... mi a baj?

- Az, hogy te ezt a sok baromságot beveszed! Nem lesz séta, még csak rövid kiruccanás sem, érted!? Ez a sok köpenyes szerencsétlen adagolja nekünk ezt a drogot, hogy majd egy hét múlva így lesz, aztán egy hónap múlva úgy, tudod, ezt a reménynek nevezett kicseszett drogot, amitől mind jámboran mosolygunk és aztán már egymást is altatjuk ezzel a baromsággal, és várjuk a nagy büdös szerencsét, ami majd egyszer meggyógyít, csak úgy, jóindulatból, miközben mi bambán vigyorgunk az ágyad mellett, látogatóba jövünk, mintha az annyira segítene!

- Miért mondod ezt? Én... szeretlek... kérlek...

- Tudod, hogy én is téged – de nem rémlik, hogy ezzel megmentettem volna az életed. És nem változtattam azon a tényen, hogy pár hét múlva te is csak egy újabb bejegyzés leszel valamelyik hullaház listáján. Kezdj barátkozni a ténnyel. Könnyebb lesz, mint gondolnád.

Ajtócsapódás.

Csend.

Alig várja, hogy kiérjen a folyosóra. A folyosóról az előtérbe. Az előtérből ki a szabadba. A szabadból a gondolataiba. A gondolataiból pedig el, messze, a sztratoszférán is túlra, bárhova. Csak azt a könnyes, összetört tekintetet ne lássa maga előtt többé. A pillantást, ami még könnyesen is simogatott.

 

 

*** 

           

            Oszkár egyre idegesebben babrálta a telefonját, a nyirkos ujjlenyomatok lassan teljesen elhomályosították az érintőképernyő érzékeny felületét. A miniatűr várostérkép szerint a színház és a közelben lévő zajos romkocsma között van a kávézó, ahova ma éjjel hivatalos. Értetlenkedve emelte tekintetét a két hely közötti területre: az ugyanis csak egy rövid zsákutca volt, a végében egy szemeteskonténerrel és néhány kukázó macskával.

A közelben zsibongó romkocsma terasza felé pillantott, fülét lazán tekergő dallamok csapták meg, talán swing vagy jazz.

 

 

Ez az út a pokolba vezet,

Édes, holnap már ne várj rám,

csak add ide a kezed.

 

Ne legyen szó, legyünk csak mi,

az éj csillagerdején veled

szeretnék andalogni.

 

 

Szaxofonok lusta, ráérős dallama kezdte megtölteni az utcát, és minél előrébb jutott a dalocska soraival, annál élesebben szóltak, mintha a falak is az aláfestést játszanák gondolatbeli szólóprodukciójához. A szaxofonok hangja egyre erősödött, mintha egyre csak több és több hangszerből szólt volna ugyanaz a fanyar dallam, elviselhetetlenné duzzadva, megremegtetve az utca ablakait, falait és az egész várost, sikítva, tombolva, őrjöngve, miközben Oszkár kezét fülére szorítva, összegörnyedve tántorgott az egyik fal felé, azt várva, mikor repednek meg a falak és nyílik meg alatta a föld.

Hirtelen néma csend.

Talán megsüketült. Pillanatokig fel sem kelt a földről, csak kuporgott, összegörnyedve. Aztán csukott szemhéjain keresztül átderengett valami. Éles, zöld neonfény. Óvatosan, mint aki bármelyik pillanatban váratlan támadástól tart, kinyitotta szemét.

A zsákutca helyén egy hatalmas, több emeletes kávéház terpeszkedett.

A zöld neoncsövekkel keretezett táblán ez állt:

 

Suehpro kávéház

Minden pénteken élő zenével

Ma éjjel fellép: Chet Baker

 

Lassan feltápászkodott és az ajtóhoz lépett. „Nyitvatartás: mindig.” – olvasta az ajtóra rögzített táblácskán.

Mintha csak a 10-es kórterem ajtaján lépne be, most is óvatosan nyomta le a kilincset.

Minden rosszra fel volt készülve.

Orrát kellemes illat csapta meg. A hely óriási volt és berendezése a legfurcsább, amit Oszkár valaha látott. Az előtér, ahol éppen állt, leginkább egy 19. századvégi kávéházra hasonlított, ahol akármelyik pillanatban letelepedhetett volna az egyik asztalhoz Ady Endre az egész Nyugatos sleppel. Viszont ahogy tovább ment, a hely egyre inkább a romkocsmák hangulatát idézte a maga látszólag elhagyatott, régies-poros bútoraival. A helyiség túlsó felén pedig már mintha összekevertek volna minden kort és stílust, volt itt 19. századvég, romkocsma és valami a modern, agyonsterilizált, émelyítő babaházszerű cukrászdákból is.

            Oszkárnak csak most tűnt fel, hogy ő az egyetlen betérő vendég, csak a népes személyzet forgolódott körülötte, oda sem figyelve rá. A férfi után kutatott, aki hónapokkal ezelőtt megkereste.

- Kérem kapja össze magát, egy kicsit tempósabban, mi sem érünk rá egész éjjel – szólt egy türelmetlen hang a háta mögül – a regisztrációval már meg is kéne lennünk. Üljön le.

Oszkár idegesen a hang irányába fordult. Az egyik asztalnál egy középkorú nő ült, közömbös pillantása Oszkáron. Az asztalon megannyi irat.

- Kérem a motivációs levelét.

- Moti-... azt... nem tudtam, hogy kell. – dadogta, mire a nő idegesen a terem végébe pillantott.

- Ez egy komoly cég, uram, mégis hogy gondolta, hogy csak úgy végrehajtjuk a Cserét? Mindenféle indoklás nélkül? Tudja egyáltalán, miről szól ez az egész?

- Gina, ugyan, küldje csak hozzám a fiatalembert! – szólt egy rekedt hang.

Oszkár megint megfordult, és a terem végében, egy jóval nagyobb asztalnál megpillantotta azt, akit eredetileg keresett. A férfi most is kifogástalanul elegáns volt, Oszkár két kezén sem tudta volna megszámolni a férfin lévő különböző márkaneveket.

- Neve: Hollóssy Oszkár.

  Született: 1988 december 2-án, Temesváron.

  Foglalkozása: blues zenész.

  Két éve súlyos alkoholista.

  Párja: K. Veronika. Negyedik stádium, T3.

  Rendelés: egy db. Csere, helyi járattal ééés... éjféli távozással. Jól mondom?

A férfi egy vékony, fekete bőrkötéses füzetből olvasta az adatokat, melynek borítóján stílszerűen az állt, hogy „Menü”.

- Igen, de...

- A 2.2.1-es bekezdés értelmében, amennyiben ön élni kíván a Csere lehetőségével, beleegyezik abba, hogy mindennemű evilágon hagyott tárgy, kimondott szó, cselekedet vagy bármi egyéb, mely önhöz köthető, megsemmisíttetik, a tulajdonjog kizárólagos birtokosa pedig a Suehpro kávéház, blablabla. Egyszerűbben foglalkozva: mintha sosem járt volna ezen a földön. – mondta mosolyogva a férfi.

Oszkár komoran bólintott.

- Akkor éjfélkor.

Az öltönyös férfit meglepte ez a nyugalom.

- Nos, akkor... azt hiszem a közreműködésünknek semmi akadálya.

Oszkár sötét elégedettséggel indult a kijárat felé.

- Á, és még valami! A 2.2.2-es szabály értelmében, amennyiben a kliens művész, legyen az festő, zenész, író stb. stb., úgy élhet annak lehetőségével, hogy egy, hangsúlyozom csakis egy darab művet evilágon hagyjon egy választott léleknek. Kíván élni ezzel a lehetőséggel?

Oszkár lassan, fáradtan megfordult. Hangja nehéz volt, nyelve ólom.

- „Az utolsó séta.” A legújabb lemezem címe. Ha eljön az ideje... juttassák el Neki. 

A férfi mosolyogva bólintott.

 

 

*** 

 

Kimért, ráérős léptekkel indult a másik szobába. Az átderengő fény már nem töltötte el félelemmel. Az ágy elé terített holttestre pillantott. Veronika mintha csak békésen aludt volna. A szobában halkan kezdtek el búgni a szaxofonok. Lusta dallam.

Oszkár sziluettje élesen rajzolódott ki a zölden ragyogó kapu fényeiben. A zene felerősödött. Zsebéből cigarettát kotort elő. Odalenn majd adnak tüzet. Eleget. Halk dallamot dúdolt.

 

Ez az út a pokolba vezet,

Édes, holnap már ne várj rám,

csak add ide a kezed.

 

Ne legyen szó, legyünk csak mi,

az éj csillagerdején veled

szeretnék andalogni.