Jelige: Királyhelmec – Háromezer méter magasan

Jelige: Királyhelmec

Háromezer méter magasan

Ez volt az első alkalom, hogy a pályától messze egy kis faluban szálltak meg. A havas hegyoldalon csendesen fekvő település csodálatosan tükrözte a környék jellegzetes szépségét és kárpótolhatatlan nyugalmát. A házak hűségesen pihennek, az erdő apró állatainak szapora lépteit őrzi a frissen hullott hó, a körbeölelő fenyőfák zöld fullánkként szúrják át a tél makulátlan felszínét és nyújtózkodnak az azúrkék égbolt kristályos magasságába.

Ez a látvány fogadja Nimród és Luca gyönyörre éhező szemeit, ha az ablak lepattogzott fakeretes rácsát nagyra tárták. Hangulatosnak tartották a meleg falak által behatárolt szűk teret, azonnal belakták felszereléseik lomha tömegével és a frissen vásárolt bagett csalogató illatával. Izgatottan tervezték a rájuk váró csodálatos öt napot. Szorgalmasan követte ujjuk a pályarendszer színes rajzát a hegycsúcstól a völgyig, majd vissza egy másik útvonalon egy újabb felfedezésre váró meredek lejtő vonalára. Kívánták a hegyet valamennyi síelhető szakaszával együtt, telhetetlenül habzsolták az újat és az ismeretlent. A vágy, ami a csúcsra kábította őket magasabb volt magától a havas kőszörnyetegtől, mi évtizedek óta szedte a társadalom bátor, de annál felelőtlenebb hőseit, szinte falta áldozatait, újabb és újabb strigulát húzva a fölötte nehezedő legkékebb égbolt felszínére, harcban állva magával Istennel.

A megérkezés napját üdvözlő felhőket nélkülöző tiszta eget az elkövetkező napokban sűrű kormos takaró váltotta fel, mely lustán fedte az őket körülvevő tájat. A szép egy kulcsra zárt ékszerdobozban hevert, várva a megfelelő pillanatot, amikor felfedheti félten őrzött titkát, megajándékozva az embereket a szabadság érzésével, amit csak a felhők fölött létező havas világ nyújthat. Nem szegte kedvüket a mostoha időjárás, rossz látási viszonyok mellett is élvezettel siklottak a hegygerincen, mint egy hatalmas fésű, felszántva az előttük frissen hullott puha hóréteget.

Kevesen voltak aznap a terepen, a rossz idő sok síelőt kényszerített maradásra a biztonságos szobákba vagy a szállásokhoz közel fekvő kis kocsmákba, ahol a gőzölgő ital mellett figyelték a zord külvilág alakulását. A legelszántabb síelőket is térdre kényszerítette az egyre sűrűbben hulló hó és a folyamatosan csökkenő hőmérséklet. A síelők zöme hazafelé tartott a lejtőkön - mint szorgos hangyák – egymás után hosszú láncot alkotva araszoltak, majd a lakott részeken sorjában leváltak egymásról, ki-ki a saját meleg búvóhelyét keresve. Nimród és Luca sem tett másképp. Az erős szél szinte bele fúrta arcukba a hópelyheket, fájdalmasan tapadtak Nimród szakállára, jégcsapként csüngtek a szőrszálakon. Mivel háromezer méter magasan voltak, igyekezniük kellett, ha el szerették volna érni az utolsó felvonót, ami a faluba szállítja őket. Elkeseredetten néztek körbe és szomorúan tudatosították, hogy közel s távol már csak ők vannak a terepen. A távolban helyenként látni lehetett egy két mozgó fekete pontot, akik sietősen keresték a biztonságot jelentő menedéket. Most érezték annak a súlyát, hogy nem pályaszálláson foglaltak szobát, ezért nemcsak az időtől, hanem a felvonótól is függtek. Ha lekésik, egyáltalán nem tudnak lejutni, mert egy óriási szakadék választja el őket az apró településtől és ezt a problémát csak a felvonóval tudják áthidalni. Egymásra néztek és szavak nélkül is megértették egymást, csipkedniük kell magukat, hogy elérjék a felvonó utolsó fordulóját. Idejük volt bőven, egyetlen feladatuk volt, biztonságban haza érni.

Nimród ment elől, biztonságos távolságban barátnője követte őt. A hóesés egyre sűrűbbre festette a körülöttük lévő fagyos levegőt, szürke tejszerű fátyollal takarva be a hegyoldalt, aminek hatására a látási viszonyok szinte a nullára csökkentek. Az ég egy lett a földdel, elmosódott világ keletkezett, ami határok nélkül fordult az élő ember ellen. Kétségbeesetten araszoltak a hátborzongató érzés tudatában, amelyet a vihar halálos lehelete okozott. Sikerült a pályán maradniuk, köszönhetően annak a pár foszforeszkáló pálcának, amit még nem falt fel az éhes hószörnyeteg. A vér lassabban folyt az ereikben, pupillájuk a duplájára tágult, mint egy vadra leső nagymacskának. Maradék érzékszerveik is teljes erővel segítették őket a megerőltető harcban, amelyet nemcsak a hó, hanem a saját fizikai határaik ellen vívtak. Lendületesen haladtak előre, már nem figyeltek jelzést, táblát, csak mentek ösztönösen. A félelem teljesen felemésztette a fájdalmat, az elnehezedett lábak rémült kisgyermekként kapaszkodtak a túlélést jelentő vékony lécekbe, amelyek recsegve követték a bizonytalant, durcásan tolva maguk előtt az egyre magasabb hóréteget. Gondolataikat elzárták agyuk fűtött kis szobájába, védve a fagytól a pániktól, de kellő közelségben ahhoz, hogy a legfontosabb pillanatokban használni tudják őket. Beszűkült tudatuk szemellenzőként védte őket a kétségbeesés törékeny felszínén, ami a szorongás nehéz terhétől bármelyik pillanatban beszakadhat és magával rántja a két megrémült fiatalt, akik a hazajutásért harcolnak ezekben a nehéz percekben. Csak mentek és mentek, húzták maguk után a remény elnehezedett koloncát, lomhán csúsztatták magukat az ismeretlenbe, zsebre dugva éber figyelmüket. Nimród gondolatai fagyosan kopogtak valahol mélyen, csak az előtte nehezedő szürke bizonytalanságra összpontosított nem törődve magassággal, mélységgel és távolsággal. Ebben a pillanatban egy rémülettől remegő hang szakította ki őt az erőltetett menetből.

- Hol vagyunk…

Ismételte magában egymás után a hozzá intézett kérdést miközben a körülötte lévő mostoha teret figyelte. Majd csukló hanggal folytatta:

- Nem tudom Luca, szerintem eltévedtünk!

Egymásra néztek és a pánik lassú olajkent folyt végig a végtagjaikon. Reménytelenül figyelték az egyre jobban elmosódó tájat. Hideg volt, a fagy percekig merev fogságban tartotta őket. Luca átfagyott ujjai a térkép után kaptak és pánikszerűen keresték a menekülő útvonalat, amíg Nimród lecsatolva léceit egy nagyobb átmérőjű kört járt be, bízva abban, hogy megpillant egy hasznos információt jelző fagyos táblát, ami útba igazítja őket. Fogalmuk se volt merre lehetnek, az eltorzult látvány gonoszan zárta el előlük a tájékozódás esélyét. Szürke és fekete foltoknak látták csak a hideg egyhangúságot.

- Nem, nem tévedhetünk el, meg fogunk halni ebben a hidegben. Tudtam, hogy nem kellett volna ilyen sokáig a hegyen maradnunk. Ez a te hibád, mert folyamatosan a kihívást keresed, bele fogunk pusztulni a kalandvágyadba. Biztos van itt a közelben egy felvonó, vagy egy tábla, ami irányt ad. Nem lehet, hogy eltévedtünk, velünk ez nem történhet meg, velünk ez nem - ismételte hisztérikusan Luca.

Nimród hallotta a sírásba fojtott rémült szavakat és tudta, hogy gyorsan kell reagálnia.

- Biztos van kiút, nem hiszem, hogy rossz irányba haladtunk eddig.

Barátnője kétségbeesett, könnyes szemébe tükröződőt a félelem és a tehetetlenség halálos egyvelege. Elefántléptei mélyen süppedtek, megnehezítve a közlekedést. A szél fagyos süvítése ellenére is tisztán hallotta Luca megtört zokogását, aki mélyen a két combjába kapaszkodva bújta a térképet és tanácstalanul bámult időnként a körülötte lévő egyre sötétebb világba. Mikor Nimród pár perc múlva vissza tért, Luca kérdés nélkül vizsgálta szerelme arcmozdulatait, megviselt tekintete mindent elárult. Hisztérikusan rázta fejét majd bújt vissza a combjai közé, szabadjára engedve a fájdalmat, amit eddig hősiesen kordában tartott.

- Eltévedtünk. Egy óriási völgyben vagyunk, amit körülölel egy sűrű erdő és mögötte csak a megmászhatatlan hegyek. Nem tudom. Ha megbújunk az erdőben? - közölte színlelt hidegvérrel Nimród.

Luca képtelen volt válaszolni, a fejet rázta továbbra is. Szorosan átölelték egymást és kapaszkodva várták, hogy valamelyikük megszólaljon és a tehetetlenségből kiutat találjon. A nap gyáván ereszkedett mögöttük, a völgy lassan ruhát váltott és készült az éjszakára.

- Nem ülhetünk itt, csinálnunk kell valamit Luca. Megfagyunk, ha továbbra sem találunk megoldást.

- És mit csináljunk?

- Szerintem az erdőben keressünk menedéket, ott nem ér minket annyira a szél.

- Minden a te hibád - robbant ki Luca- se telefon, se semmi. Te mondtad, hogy felesleges bármit is hozni magunkkal. Miattad fogunk meghalni!

A lány kontrolálatlan ütéseitől Nimród szótlan élni akarása pajzsként védte mellkasát. Egyre szorosabban ölelte Lucát, míg oldódott elkeseredett haragja.

- Gyere, induljunk!

- Hova?

- Az erdőbe. Bízz bennem!

Az örökzöld rengeteg labirintusa magasan emelkedett előttük, miközben céltalanul bolyongtak a természet útvesztőjében. Az álom csapdája tárt karokkal fogadta őket a fák sűrűjében. Képzelgéseik egyre mámorosabb szédelgésben nehezítették lépteiket. Már nem gondoltak az elmúlásra, az élet véges mivoltára, végtelennek és sebezhetetlennek érezték magukat. Nem kívántak mást, csak egy jóízű ebédet, hizlaló kacagást, meleg szobát, bor mellett beszélgetést, lágy zenét és az örök szerelmet. A szenvedély burokkent védte őket a zord külvilágtól, már nem fáztak, nem éreztek fáradtságot. Luca egyre szerelmesebben bújt barátjához. Legmélyebb érzelmei törtek elő ebben a szélsőséges állapotban. Mindig erre a közelségre vágyott, furcsa volt és új. Boldog volt, talán most érezte magát legboldogabbnak. Nimród érezte a bizalmat és ez megnyugtatta őt. Elgyengült, ami a lány erőtlenségéből fakadt és lelkén keresztül a fizikumára is kihatott. Egyre lassabban haladt, nehezen viselte a vaskos terhet, ami vállára telepedett. Leültek egy nagyobb fa tövébe, hogy megpihenjenek. Luca romantikus transzba lépet, ahol a valóságérzet az álom kemény felszínét már nem tudta áttörni. Nimród nem bolygatta nyugodt fantáziálását, nem akarta felébreszteni, engedte! Miközben csendben figyelte mellkasa felszínes emelkedését, nyugodt légzését, az elmúlt pár évre gondolt, törékeny életére, ami most szeme előtt mosódik össze. Nem félt a haláltól, örök szerelmet érzett, melegséget. A furcsa bizsergető érzés lassan, lávaszerűen árasztotta el testét és hagyta, hogy átemelje Luca fájdalmatlan örök világába.