Jelige: Szellemképek – CUCUMIS SATIVI ARBOR avagy A TUDAT ALATT ÉS FELETT

Jelige: Szellemképek

CUCUMIS  SATIVI  ARBOR

avagy    

A  TUDAT ALATT ÉS FELETT

Marcit már gyermekkorában sem lehetett könnyen átejteni. Az utcabeli kölyköktől rendre elnyerte a a fagylaltra kikunyerált zsebpénzüket. Pénzezéssel. Egy domborúra vert régi pénzérmét a falhoz kellett ütni, és aszerint, hogy ki mennyire közelítette meg az előtte ütőt, nyakatekert szabályok alapján kellett fizetni.

- Csökte  - kettő, kivan - három – mondta Marci, és ördöngös gyorsasággal rakta egymás után a hüvelyk-, a mutató és a kisújjait, mikor melyik mértékegység passzolt jobban az előre ismert végeredményhez. Pedig Marci nemhogy a felső, de az alsó matematikához sem értett igazán. De pénzűgyben főnök volt. Minden trükköt ismert.

-  Csalsz, Marci! – bosszankodtak a kárvallottak. Volt amikor egy-egy csíny híre hazáig gyűrűzött, és otthon meg is kapta az apjától a kijáró „sapkát”. A baj inkább az volt hogy ebben hiányzott a következetesség. Nem jött ki semmiképpen az a bizonyos 7 év. Az iskoláról – a külvárosi jelleg minden vonását hatványozottan felmutató oktatási intézményről – nem is beszélve.

-  Menj te a kutya faszába – vágott vissza kapásból. A stílus az ember, szokták mondani, bár ez nem mindig helytálló. Marci a készletéből  a pillanatnyi környezete szerint válogatott. Mert alapjában gyáva volt, soha nem kockáztatta, hogy olyant tegyen, amire ráfizethet.

 – Kezeit csókolom, hogy tetszik lenni? – tudta mondani, ha ezt követelte meg az adott helyzet. Az igaz, hogy legtöbbször magában hozzátette: - Az anyád picsája!

Bár a könyveket nagy ívben kikerülte, beszélni Marci tudott. Buta ugyan nem volt, de az egoja és az ambíciója mértéktelenül felülemelkedtek a realitáson.

A középiskolai osztályokat már egy rangosabb iskolában végezte, itt is érettségizett, és nem is rosszul. Utana jó gyakorlati érzékkel kiválasztott egy friss magánegyetemet, amelynek történelmi nevén  kívül a szakmában talán komolyabb rezonanciát nem keltett, de helyben volt és semmi rizikót nem jelentett. Az embernek óhatatlanul egy szőkenős vicc jut eszébe:

- Hallottad. Hogy az utcánkban autómosó üzem nyílt?

- Igen? Nagyszerű, oda gyalog is el lehet menni.

Jaj, igen! A fakultás. Természetesen a jog. Egy jogállamban a jog. Logikus, ha nem egyéb. Nehogy tévedésbe essünk, vagy rosszra gondoljunk! A Bolyaiak  városának „jogi területen” igen komoly hagyományai vannak. Maga Bernády György is jogászdoktor volt. Tehát Marci nem is gondolkodott rosszul. A “mentorai” is jók voltak. Ezt a nem mindennapos esélyt kellett (volna) megbecsülni.

Az “egyetem” elvégzése után, Marci “jó érzékkel” hamar berázódott a szakmába, a napi teendőkbe. “Bojtárkodása” jó “mentorok” kezében volt, nemsokára magánpraxist is nyitott. Mindent elvállalt (kivéve a rázósabb dolgokat). És ennek megfelelően jól is keresett.  “Fogalommá” vált. Az emberek mondogatni is kezdték:

-  Ha valami gondod van, keresd meg Marcit, Ő majd megoldja Neked.

Típikusan Caragiale, a “Gyengeségek láncolata”.

            Egy “elem” még hiányzott a “szertárból”. A “család”, a sajátja, egy mikroállam, amelynek Ő a feje. Amelyben még jobban kibontakozhat. “Család” ? Ugyan! Elég az élettársi kapcsolat, ma már megszokott intézmény. Igaz, ilyenkor a “felek” legalább valami szerződésfélét írnak, jogaikról, kötelességeikről, hogy utólag ne kelljen civódni. De Marci még ezt sem tette meg. Ő, a jogász. Hite szerint: Ő maga a törvény. Krisztinával, az élettársával akinek örökölt garzonja, majd vásárolt kétszobás, összkomfortos lakása volt, még évek multán sem költözött össze. Már az első kislányuk, Zsófika, megszületett, amikor Krisztina “kiharcolta”, hogy most már illene együtt is lakjanak, Nála, a saját lakásában. Ő ugyanis komolyan vette a kapcsolatnak akár ezt a formáját is. Marci tehát áthordta a ruhatárát (könyvei és egyebei nem voltak). Különben maradt minden a régiben. Az “öreg” Bartonék ekkor ébredeztek, hüledezve.

oMarci, teli ambícióval, mindig a következő lépcsőfokot kereste. Természetesen, felfelé. Egyedüli veszély lehetett, hogy ha kibicsaklik a bokája, és az egojáról az IQ-ja szintjére zuhan. A nyakát is kitörhette volna. De erre nagyon ügyelt.

 Távlatilag felvetődött a lakásbővítés kérdése, mert a “családtervezésben”  még egy jövevényre számítottak. Természetesen az árkülönbözetbe a már ott lakó Marci is egy töredéknyit (sosem tisztázódott, hogy mennyit) belepótolt, de ezt követően kiütközött minden szemét, amit a fantáziája kitermelhetett. Nem azonnal. Most ezt  még elfedte a kiépült pozíció, a Barton Márton Aba “doktorúr” cím.

            Az apró nézeteltérések ellenére is az elején igéretesen indult az “élettársulás”. Krisztinának is megvolt a maga érdessége, nem türte az igazságtalanságot, rögtön kifakadt, felfortyant, ha vélt vagy valóságos bántalmak érték. De évekig nem volt baj. Együtt töltötték a nyaraikat a déli tengerpartokon. Éveken keresztül együtt, Krisztina szüleinél, rendezték szombatonként és vasárnaponként a hagyományossá vált közös ebédeket, névnapokat, születésnapokat, családi események évfordulóit. Mindez említést sem érdemelne, amig egyszer Marci egyik kollegája viccsesen, félszájjal, megjegyezte Krisztina apjának: ”Tudod-e, hogy Marci miről hires a kollegák közt? Arról, hogy a közös bulikhoz soha egyetlen fabatkával, legalább egy üveg sörrel sem járul hozzá. Visszagondolva, valóban senki sem tudott felidézni olyan esetet, amikor a családi esemény fényét legalább egy kupica akármivel színezte volna. Ő maga ha jött, ott volt.

            Az uralkodási hajlam, a mindentudás – és főleg a mindent jobban tudás -  ördöge  fokozatosan ütközött ki. Többekben felötlött, hogy Marci nyomasztó kisebbségi komplexusban szenved. Hiszen ha jól körülnézett, láthatta, hogy szakmailag-értelmileg a környezetében mindenki  felette áll. A legnagyobb ütközések azonban Kriszta nénivel, az “anyósával”  csattantak el, hiszen nemhogy néha beismerte volna, hogy egetverő butaságokat követ el gyermeknevelés címen, de durván rendreutasította a sokévtizedes gyakorlattól csíszolt pszichológust. Ez több fokozatban történt: “Kriszta néni ne szóljon bele!”, “Maga ne szóljon bele! “.Fogja be a száját!.”, de a szellemi külvárosi lelkület ezt is ragozni tudta: ” Fogja be a száját és tünjön el innen! Menjen a picsába!”

Dörzsölt volt, mindig ügyelt: ne legyenek tanúk, amikor ezek a szóváltások elhangzottak. Mégiscsak, egy ügyvéd, a “doktorúr”,  hogy számolna el a kollégái, az ügyvédi kamara közössége és – nem utolsó sorban -  a potenciális kliensek előtt a hasonló stilisztikai fordulatokkal. Az csak természetes, hogy Krisztina ugyancsak megkapta a magáét. Marci találékonysága nem ismert határokat a változatos “becenevek”  kitalálásában: “Te szemétláda”, “Te büdös kúrva”, “Megöllek! Menj a picsába!”  sorjáztak a gyöngyszemek.

Krisztina telefonon felhívta az öreg Bartont, és elsírta előtte a történteket. Barton “nagytata” természetesen egy szót sem hitt az egészből, sőt, sejthető, hogy ő maga adta az ötleteket. Krisztina meg is kérdezte Marcit:

-  És mit szól mindehhez az Apád?

-  Azt mondja, hogy már rég agyon kellett volna üsselek.

   Így beszélik meg a teendőket egy ügyvéd családjában. Az, hogy Marci Krisztinát durván nem ütötte meg (“csak” meglökdöste, az arcába fejelt, pofon ütötte, megszorította és csavargatta a karját), érthető, hiszen nem volt szabad látleletezhető nyomnak maradnia. Furcsa, de az ember már-már várná, hogy még durvább beavatkozásra kapassa magát, amely nyomán eljárás indítható. Erre azonban egyelőre ügyelt

-  Ügyelj, nehogy Te maradj fedél nélkül (neki lényegében sajátja nem volt), kidobatlak az állásodból! (ezt mondja az uborkafára felkapaszkodott ügyvédecske az “élettársának”, akinek több és nívósabb szakdiplomája van, mint ameddig ő el tud számolni).

-  Felbérelek két “hómlesszt” (ő maga is pszeudohómlessz) és azt vallják Rólad, amit én mondok nekik. Szóval a “doktorúr” már a hamistanúzást is latolgatta.

            A családi hangulat következő szakasza az volt, hogy senkinek nem köszönt, legfennebb morgott. Jó esetben üzengetett a gyermekekkel:  “Mondjátok meg az anyátoknak …”  Pantomim: bejön, kimegy, köszönés nélkül, járkál, tesz-vesz szó nélkül. A hütőszekrényben külön polca van, WC-papírja,  ásványvize ugyancsak külön.  Kafka-regény? Ugyan, Kafka dilettáns volt.

            Mint kitűnik, Marci ördögtől való ellenségének tartja az “anyósát”, aki nem is anyósa. Aki unokáival a napi teendők oroszlánrészét végezte. Főleg, hogy Krisztina háromműszakos volt. Mindenesetre, amikor Marci hazaért, a nagymamának mennie kellett, de azonnal. (“Elég volt egész nap, ne lássam többet!”). Az anyázás már  meghaladta a nagymama tűrőképességét, és szembefordult vele.

- Mindjárt megpofozlak! (Civilizáltabb helyen ez már rég megtörtént volna)

-  Azt próbálja meg! Gondolja, hogy nem adnám vissza?!

 Hitünk szerint eljutottünk a “lelki külváros” lagalacsonyabb pontjára. Bár mit lehet tudni! Hiszen a nagylegénykedést Marci valójában csak nőkkel szemben gyakorolja. Egy vele összemérhető fizikumú férfival még véletlenül sem. Mert az esetleg lapostetűvé verné.  

            Külön történet, ha a gyermekek vakáción vannak. Ahogy  felébrednek, Ők maguk szólnak át telefonon:

-  Nagymami, jöhetsz, Tátá már elment.

          Sokan, főleg a kollegák jót szórakoztak azon, hogy amikor végül megkapta a törvényszéki  értesítést a tartásdíj megállapításáról, az idézést először nem is vette át, mivel nem az Ő címére jött, hiszen Ő NEM IS OTT LAKIK, AHOL LAKIK. Talán a bíróság és az elmegyógyászat kellene közös nevezőre jusson?

Amikor már többször tettlegeségre is vetemedett, Krisztina  kifakadt:

-  Ha fenyegetőzöl, vagy  megütsz, kilakoltatlak.      

           - Ugyan kihez mész – jött kapásból a magabiztos, gúnyos replika (Magát az ügyvédnőt is „lebalfaszozta”), - ügyelj, nehogy én tegyem be az ajtót, Neked is és a fajtádnak is.

           Mindez  egy jogállamban, és persze – négyszemközt, hogy ne legyenek tanúk. Kérdés: van-e határ? Igaza lesz-e Murphynek?