Jelige: Igaz élet – Csepp élet, csepp idő

Jelige: Igaz élet

Csepp élet, csepp idő

Poj Hu egy nap úgy döntött, szerzetesnek áll. Búcsút vett családjától, és a legközelebbi kolostorba indult. Út közben hallotta, hogy Csin Ta, a nagytiszteletű bonc kilépett rendjéből és a hegyekbe költözött, ez égi jel, gondolta, őt kell megkeresnem, tőle kell tanulnom.

Napokig bolyongott, amíg a Dobbantó közelében ráakadt a remetére. Kérte, hogy tanítványa lehessen, Csin Ta meghallgatta, tűnődött, majd bólintott. Ettől kezdve együtt éltek, csendes egyhangúságban, melyet csak bogyók gyűjtögetése és lakott területek végigkoldulása tört meg néha. Poj Hu várta, hogy Csin Ta tanítani kezdje, de Csin Ta hallgatott, Poj Hu pedig nem kérdezősködött, mert nem akart türelmetlennek mutatkozni.

Eltelt tizenöt év, s egy hasonlóan friss hajnalon, mint amikor rátalált, Csin Ta elé állt:

- Köszönöm, mester! Úgy érzem, megtanultam mindent, amit kell, és már saját utamra léphetek!

Ezt mondta, jóllehet fogalma se volt róla, tanult-e bármit Csin Tától. Nem érezte, hogy közelebb került volna a megvilágosodáshoz, de úgy okoskodott, a bölcs szerzetes tudja, amit tudni lehet, s bizonyára át is adta. Tán nincs is semmiféle titok – a szívére szitáló megnyugvás ezt sugallta –, csak élni kell egyszerűen, s a bölcsesség, ahogy az esővíz, idővel ránkpotyog.

Csin Ta meghallgatta, bólintott, s közben csendben örvendezett. Mákszemnyit sem foglalkozott tanítványával, vélte, ám ha az úgy érzi, hogy okult… Ki tudja? Mindenesetre Poj Hu láthatólag elégedett, így nem fenyeget a veszély, hogy úton-útfélen azt meséli majd róla, Csin Táról, hogy lusta semmirekellő, aki azért hagyta csak el a közösséget, mert nem akart kertet művelni és imádkozni.

Poj Hu terveket dédelgetve ragadta meg a vándorbotot. Már nem tanítvány, hanem mester lesz! Új névvel: Huj Po! Tanyát ver, távol a lakott helyektől, de azért nem annyira, hogy hetente néhányszor ne tudjon földművesektől kéregetni, s távol a kolostoroktól, de csak annyira, hogy egy szerzetbe igyekvő fiatalember az útról letérve rálelhessen, és szolgálatába állhasson.

Így mélázott, miközben Tsep Adub városán haladt keresztül. Kiszáradt a torka, szomját oltotta volna, de a főtéren a kútból fiatal nő húzott éppen vizet. Huj Po hirtelen beszédessé vált, és elmondta a lánynak, tizenöt év erdei elvonultság, mértékletesség és meditáció után, melyet a mesterével gyakorolt, saját útra lép. Keresi a helyet, ahol a tanultakat tovább mélyítheti.

A lány végighallgatta, majd komoly, de szelíd szavakkal figyelmeztette, az egyszerűségből büszkeség is kovácsolható, s ez a rejtett önzés néha veszedelmesebb, mint a nyílt és harsány. Huj Po azonban csak fél füllel figyelt, mert észrevette, hogy egy idősebb férfi méregeti.

A férfi odalépett, vállon ragadta, félrevonta, és kijelentette, hogy őt keresi. Olyan emberre van szükségünk, magyarázta, aki türelmes és higgadt, olyanra, aki visszavonult és mértékletes életet élt eddig, és legfőképp olyanra, aki nem ismer a városban senkit. Tsep Adup mérges pártviszályokba süllyedt, vád sara minden homlokon, a költségvetési helyzet pedig… Siralmas! Ezt mondta, és még sok mást, melyből Huj Po alig fogott fel valamit, ám kiderült, ez jó arány, mert a városházán, ahova az ismeretlen hurcolta, már mukkot sem értett. Áradt a szózuhatag, és Huj Po az indulatok záporában épp csak biccenteni bírt néha.

A városi tanács első elöljárónak választotta. Újabb tizenöt év telt el események állandó, lázas, álomszerű, de nagyszerű forgatagában, Huj Po békét hozott Tsep Abubnak, elsimította a viszályokat, féket vetett az indulatoknak. Jóllehet fogalma se volt a bonyolult városi ügyekről, bölcs hallgatásával és jótékony bólogatásával megfelelő irányba terelt mindent, miközben végtelenül élvezte pozícióját, a nyüzsgést, amely körbevette, a tekintélyt, amely övezte, a hálatelt kéz- és lábcsókok cuppanásait. Másfél évtized után köztiszteletben álló vezetőként nyugdíjba vonult.

A tanácsnokok eleinte úgy vélték, Huj Po kiváló bábfigura lesz, így a Disznó és a Kutya Párt egyöntetűen támogatta kinevezését. Ami a jelöltségnél javára billent, okozta a vesztét, mindenre bólintott, mindenkinek igazat adott. Első intézkedésével a DP egyik emberét juttatta kulcspozícióba, másodikkal már a KP-nek kedvezett, semmiféle következetesség nem volt az ügyvitelében – hogyan is lett volna, hiszen nem ismerte a közigazgatás rejtelmeit. Hivatalának hajnalán valósággal ostromolták, mindenki a közelségét kereste, aláírására pályázott, harmadnap rájöttek, feleslegesen, hiszen következő döntésével, ha azt sugallták neki, könnyedén negligálta az előzőt. Eztán vesztegetési és csábítási kísérletek következtek, mindkét párt végleg és elkötelezetten a saját oldalára sorakoztatta volna Huj Pot, az összes kísérlet sikerrel járt, Huj Po az oldalukra állt, végleg, a következő csábításig. Két–három nap után felhagytak ezzel is, s a kedélyek látszólag elcsitultak, hivatalnokai a háta mögött, korábbi jóváhagyásaira hivatkozva intézkedtek, rövid időn belül azonban megint akadtak élelmesek, akik Huj Pohoz fordultak, és megfúrták a nekik nem tetsző határozatokat. Ezen már mindkét párt főemberei felháborodtak, és a tizenötödik napon elcsapták Huj Pot.

Tizenöt nap? Tizenöt év? Mennyi ideig vezette Huj Po Tsep Adubot? Ha őt kérdik, állította volna, tizenöt évig, ha a korifeusokat, nyugodt lelkiismerettel vallották volna, tizenöt napig.

Nyugdíjazása után egyik este a városon kívüli ligetekből ballagott hazafelé, amikor a Keleti Kapunál katonába botlott. A hadfi valószínűleg nem tudta, kivel elegyedik szóba, mert politizálni kezdett. Olyan öntelt és ostoba vezetőjük, fejtegette, mint Huj Po, még nem volt! Bár Tsep Adub csak cseppecske a birodalom városainak tengerében, a császári hivatalnokok felfigyeltek rá, miután a vezetés, vagyis Huj Po, a hadiállapot bejelentése után előbb lelkes ódában biztosította a minisztériumot, a város apraja-nagyja hívásra csatasorba áll, másnap újabb üzenetet menesztett, leszögezve, hogy a település polgárai elleneznek bármiféle hadmozdulatot, harmadnap újabb futárt nyergeltetett, tekercsre rótt hosszú okfejtéssel: a császárság érdekeit tűzzel-vassal érvényesíteni kell, Tsep Adub azonban nincs olyan financiális helyzetben, hogy a kért számú hadkötelest a kellő felszereléssel kiállítsa. A hivatalnokok dühbe gurultak az összevissza leveleken, s kötelezték a várost, hogy háromszor annyi katonát küldjön, mint amennyit a lélekszáma alapján kellene. Ezért fog fegyvert most ő is és indul el, támasz nélkül hagyva édesanyját és leánytestvérét, hogy a messzi Dac Dac Királyság földjén tusakodjon.

Huj Po az elmúlt harminc évben elszokott a beszédtől, elszokott az értelmezéstől, most sem fogta fel tisztán, mit mond a katona, de a szíve azt súgta, igazat szól. Ennek ellenére, pedig elméje már bogozta volna a hallottakat, gyorsan elterelte a figyelmét, arra, ami hazafelé is foglalkoztatta, az esti gyűlésre. Leváltása után több egyesület tiszteletbeli elnökének is megválasztották, a város hagyományai alapján ugyanis a főembereket menesztésük után apróbb tisztségekkel látták el, feltételezve róluk, hogy befolyásuk megmaradt, és latba vethetik. Aznap az írnokok szakszervezete gyűlésezett, zsúfolt napirenddel, de Huj Po nem emiatt, hanem a rákleves és a pirított hagymás kacsasült kedvéért sietett az összejövetelre.

Újabb hetek, tán hónapok teltek el, mire kiderült, ezúttal kibicsaklott a feltételezés. Huj Po nem bírt befolyással, se az írnokok, se a fegyverkovácsok, se a pénzváltók érdekeit nem képviselte, tisztségeiből kipotyogott, és egy este arra eszmélt – este, mivel napközben aludt –, hogy egyetlen vagyontárgyával, a koldulótállal alamizsnáért kopogtat.

A Tüsszentő Majom étterem tulajdonosa jólelkű ember lévén meghagyta szakácsának, hogy betérő koldust soha ne zavarjon el. Jutott falat Huj Ponak is, leülhetett a sarokba, teli tányért csúsztattak elébe a napi maradékokból.

Későre járt, kongott az étterem, így rögtön észrevette, hogy nem messze, két asztallal odébb Csin Ta ül, a remete. Csin Ta palacsintát evett, rózsalikőrt ivott, és nagy hangon társalgott egy hordóhasú szerzetessel.

– Nem fogod elhinni, Mao Gang, pedig így igaz, ahogy itt ülök, s lágy tésztába tekert fecskehúst falatozom jó étvággyal: a menesztett városi elöljáró, Hülye Popó néhány hónapig a tanítványom volt! Együtt éltünk a Dobbantón, próbáltam vezetgetni, ébreszteni a tudatát… De hát… Reménytelenül megbukott minden igyekezetem, süket és vak maradt, ostoba tökfilkó, aki lám, vezetőként is csak bajt halmozott bajra! Tudod, Mao Gang, nem mindenki való szerzetesnek…

– De még csak világi vezetőnek sem – dörmögte a hordó.

– Nem mindenkit lehet beavatni a tan kerekének forgatásába – folytatta Csin Ta, és nagyot hörpölt a likőrből. Elégedetten végigtörölte a száját, majd unott hangon, mintha csak felesleges zárszót biggyesztene az eddigiekhez, hozzátette: – Inkább maradt volna a családjával.

Poj Hu ezúttal világosan értett mindent. „Inkább maradt volna a családjával”, visszhangzott a fejében, visszhangzott, amikor kóvályogva felállt az asztaltól, köszönés nélkül kiszaladt a Majomból, és arcát eltakarva, szégyenkezve a sikátorokba futott.

Még aznap, bár csillagtalan sötét éj borult a földre, útnak eredt. Ment egész éjjel, majd másnap, harmadnap is, ruhája leszakadt róla, bokája kibicsaklott, betegség surrant a testébe, már csak sántikált és vánszorgott, amikor harmadnap éjjel lázas álmában Tsep Adubban volt ismét. A kútnál találkozott a vizet húzó lánnyal, és a lány elmondta újra, amit akkor. Poj Hu ráébredt, a saját leánygyermekével beszélt a főtéren. Másnap nyugtalan szívvel folyatta az útját, betegen, de sürgető vágytól űzve. Negyednap éjjel újból álmot látott, Tsep Adubban járt, a Keleti Kapunál találkozott a katonával, beszélgettek, és amikor Poj Hu felébredt, tudta, a fiával találkozott a városfalnál.

A halál démonai odatelepedtek Poj Hu vállára, beköltöztek a torkába, tüdejébe, májába, az árnyéka is fogyóban volt, de utolsó léptei hazasegítették. Megtalálta házukat és feleségét.

– Bocsáss meg nekem – nyögte alig hallhatóan.

Asszonya nem szólt semmit, betámogatta a házba, ágyba fektette, ápolta hetekig. Bár pocsolyából kihúzott verébtollat nem adtak volna az életéért, akik hazatértekor látták, Poj Hu felépült, nap sütötte újra az arcát, cseresznyefa illatozott az orrának, fülemüle dalolt a fülének.

So Lianga, Poj Hu asszonya ekkor leültette maga mellé, és elmondta, lányuk megházasodott, gyermekáldás köszönt rá, ám a szülésbe belehalt, s pár nap múlva követte az unokájuk is. Elmondta, fiúk hadba vonult, a Dac Dac Királyság elleni ütközetek egyikében megsebesült, és mivel segítség nélkül odahagyták a csatatéren, életét vesztette.

– Tudnod kell még – folytatta So Lianga –, hogy beteg vagyok magam is, és most, hogy hazaértél és szerencsésen felgyógyultál, végre elalhatok.

So Lianga néhány hét múlva meghalt, Poj Hu a telihold fényénél eltemette, elsiratta, majd útra kelt.

Átment Tsep Adub városán, elment a Dobbantóra, kis viskót épített magának, és csendesen, tanulságokon elmélkedve éldegélt még kerek ötven esztendeig.

Vagy csak öt napig? Ki tudja.