Kisslaki László: A megtévedt libák
Kisslaki László
A megtévedt libák
Ahogy a kövér Lehoczki előrehajolt a kalucsniért, hogy ráhúzza a cipőjére, a hasa miatt nagyot nyögött a széken. Ez az örökös tortúra a sárcipővel mindig megviselte. Felesége undorral nézte férje kínlódását. Tehette, mert érzelmeit remekül leplezte az ujjnyi vastag krémpakolás az arcán.
– Aztán ha megint meglátom Bözsit a korzón flangálni, küldd el a háztól –, folytatta az úr a reggeli közben megkezdett beszélgetést. – Múltkor is, mikor itt volt az állítólagos unokaöccse, és benyitottam a cselédszobába, egymás mellett ültek, és pajkosan teáztak. Nekem nagyon gyanús az a lány! Ne feledd, Irén, nem tűröm a házamban az erkölcsi fertőt. Meg még valami, ma hozza Kertész a libát. Hatkilóst kértem tőle az ünnepekre. Fizesd ki, de ne hagyd nála a visszajárót!
Végre átvette az esernyőjét, kalapját, amit eddig a felesége tartott a kezében, majd elindult. Már lefelé tartott a lépcsőházban, mikor még egyszer eszébe jutott a liba. Kertész legutóbb is a feleségére sózott egy nyeszlett szárnyast.
– Irén! – kiáltotta fel az asszonynak, aki még mindig papucsban, becsavart hajjal állt az ajtóban. A szétnyílt pongyolából a kíváncsi mellei is lefelé bámultak gazdájukkal együtt.
– Ha Kertész kisebbet hoz, akkor dobd ki libástól, és mondd csak meg neki, legközelebb Herschkovicstól rendelünk – s kilépett az utcára.
A korai nap már melegen sütött, s a szégyenlős sárcipő nem győzött pironkodni az ernyővel. Lehoczkit ez nem zavarta, mert később esni fog, hiszen a kormánypárti újságban megírták. Mikor kiért a Hatvani utcába, felsétált a Lipót templomhoz, s felszállt a lóvasútra. Nem sajnálta a húsz krajcárt az első osztályra. Nem akarta a harmadosztályú népséggel együtt tolni a vonatot, ha a lovak elfáradnak.
Amikor kiérkezett a Kis Sörcsarnokhoz, ahol a bérháza volt, elhatározta, nincs több haladék Takónénak. Még a múlt havi bért se törleszttették.
Először bement Hlavácsnéhoz, aki átadta neki a lakóktól beszedett havibért, és beszámolt a házban történtekről.
– Takóék most se fizettek. Az embere sehol sem kap munkát a környéken, mert tudják, hogy iszik, mint egy gödény. Csak itt-ott trógerol néha, és az a pár korona is a kocsmába vándorol. Aztán mikor részegen hazavetődik, rumlizik az állatja. Tegnap meg a gangról levizelt a… – Lehocki dühös legyintéssel félbeszakította az asszonyt.
– Hagyja, Hlavácsné, majd én elintézem – evvel becsukta maga mögött a házmesterlakás ajtaját, felment az emeletre, és becsöngetett Takóékhoz.
– Na végre, már ideje volt – sóhajtott fel megkönnyebbülten Irén, mikor az ura után nézett a függöny mögül. Hamar rendbe hozta magát, és kibontott hajjal várta Kertészt a libával. Kedvéért az angyalmintás pongyolát vette magára. Ezt Józsikája különösen imádta, na meg célszerű is.
A szobalány reggel elment hazulról. Tudta, Kertész-napkor kimenője van.
A libás a nyitás után már a Zalcer kávéházban ücsörgött egy konyakkal. A cekkerbe csomagolt kopasztott szárnyast az asztal alá rakta, nehogy a rohangáló pincér rálépjen. Megkönnyebbült, mikor a teraszüvegen át látta Lehoczkit kisétálni a kapun, de várt még egy kicsit a biztonság kedvéért, majd felsietett az asszonyhoz. Már az előszobában átölelte, és szíve mélyéig meghatódott, mert kedvesén csak a szívserkentő pongyola volt. Így nem kell mindenféle fűzővel, bodrokkal pepecselni. A hálószobában barátságosan elbeszélgettek, de nem valószínű, hogy a Monarchia külpolitikájára vesztegették volna az időt, mert a hölgyeket attájt sem érdekelte az ilyesmi…
Később Józsi, ahogy a babusgatásra szomjazó asszony szép szemét csodálta, még egyszer meghatódott, s csak aztán öltözött fel. Mielőtt még egy futó csókot váltottak volna, Irén egy százkoronást adott Józsinak, és könyörgött, kedvéért vegyen magának egy ajándékot, ami rá emlékezteti. A libás még így is csak hosszas kérlelés után gyűrte a pénzt a zsebébe. Majd elsietett, mert nem akarta, hogy a felesége a boltban sokáig egyedül legyen a kasszánál.
Irén, mikor magára maradt, a kellemes fáradtságtól ásított egy nagyot, és visszabújt az ágyba. Egy percre rá már az igazak álmát aludta.
A fáradt arcú asszony megdermedt, mikor Lehoczki bekopogott. Miután hellyel kínálta a háziurat, ő is visszaült a kopott kanapéra a pár hónapos baba mellé. Olyan roskadtan gunnyasztott ott, mint egy öregasszony, pedig még a huszadik telet se látta. A gondok, a verés és az egész napi varrás görnyesztette gerincét. De a munkáért három korona volt a fizetség, amiből a mindennapi élet jutott az asztalra.
– Tudja, hogy mért jöttem, ugye? – kérdezte Lehoczki.
– Igen, a lakbérhátralékért. De kérem, nagyságos úr, tessék várni még egy kicsit. Nagyon ígérnek az uramnak a Ganzban egy állást, de most alig van pár krajcár a háznál.
– Sajnálom, Takóné, nem várhatok tovább! Maga is tudja, a férje kötekedő, bajcsináló ember. Egyszer még magát is agyonveri. De nem itt, az én házamban! Három nap haladékot kapnak a költözésre. Mondja meg az urának, ha megjön, hogy szerezzen egy taligát, mert a kapu előtt nem táborozhatnak. Sajnálom magát, már a kisgyerek miatt is.
A szerencsétlen anya nem kezdett könyörögni, jajveszékelni, amitől Lehoczki tartott, csak némán hullottak a könnyei. Ahogy elnézte a szenvedő asszonyt, hirtelen, mint a villámcsapás, forróság öntötte el a testét, s újra férfinak érezte magát, ami már hónapok óta nem fordult vele elő. Talán transzban volt, mikor odaült a védelemre szoruló teremtés mellé a rozoga kanapéra, és kezét gyengéd részvéttel az asszony vállára tette. Takóné megrezzent, ahogy megérezte a férfi érintését, s mintha egy kissé megnyugodott volna.
– Megmondom neki, nagyságos úr kérem. De én mit tehetek? A sors talán még jobban megverte a férjemet, mint engem. Már a faluban is nagyon ivott, és verekedett. Én kérleltem, változzon meg. De ő csak ígérgetett. Tavaly a komája mondta neki, hogy a bandába kubikust keresnek. Ezért feljöttünk, mert a gyerek már útban volt. De italozás közben itt is összeverekedett az egyik földijével. Erre kidobták a bandából.
Lehoczki, míg az asszony beszélt, kíváncsian méregette beesett arcát és valószínűtlen csont és bőr testét. Talán azért is tűntek nagynak Takóné keblei. „Na, azért a baba nem éhezik, hisz jut neki tej elég” – gondolta, és megpróbálta összeszedni magát. De szinte már könnyezett a meghatódástól. Nyugtatólag megsimogatta az asszonyt a blúza alatt. Lassanként Takóné könnyei is felszáradtak, s hálásan dőlt féloldalt a nagyságos úrhoz, merthogy olyan mély együttérzéssel hallgatta panaszait.
Egy kis idő után Lehoczki felemelte a babát az ágyról. Ahogy hintáztatta, maga is mosolygott az édesdeden kacarászó csecsemőn, majd betette az arrébb várakozó bölcsőbe. Visszaült az asszonyhoz, és most már volt hely, hogy végre megidézze feledni vélt férfikorát.
Mikor elköszönt a hálás asszonytól, még bement a házmesterlakásba, és lelkére kötötte Hlavácsnénak, Takóékat hagyja békén.
– Tudja, Krisztus őértük is halt a kereszten.
Lehoczki hazafelé szinte észre se vette a körülötte zajló világot. Szíve majd kicsordult a boldogságtól. Ellágyult saját jóságától, hiszen segített egy nélkülöző családon. Érezte, a mennyekben biztosan megjegyzik Takóné hálakönnyeit.
Odahaza Irén is kedvesen fogadta, dacára, hogy a kínzó migrén egész napra ágyba kényszerítette szegényt.
– Na, Kertész milyen libát hozott? – cirógatta meg Lehoczki felesége arcát.
Az asszony sóbálvánnyá meredt a döbbenettől. Arról teljesen elfelejtkezett! Egyáltalán elhozta Józsi? Vagy letette valahová a konyhába? – persze, ők, őrültek, mással voltak elfoglalva. Hirtelen végigsimított a homlokán, de most tényleg a rosszulléttől.
– Igen, de alig volt három kiló, és erre kidobtam… és…
Ekkor megszólalt a bejárati csengő. Irén kiszaladt ajtót nyitni. A küszöbön a Zalcer kávéház pincére állt, és átnyújtott egy libát.
– Kertész úr felejtette nálunk az asztal alatt. És mert rajta volt Lehoczki nagyságos úr címe, átküldtek vele ide.
Az asszony egy bájos mosollyal megköszönte, s a küldönc kezébe nyomott egy koronát. Miközben a konyhába vitte a libát, járt az agya, mint a villám. Mit mondjon urának?
Aztán mikor visszament a hallba, mindent egy lapra tett fel.
– Bocsáss meg, drágám, igaz, nagy marha ez a Kertész, de azért mégse annyira, hogy elveszítsen egy kuncsaftot. Amikor megmondtam neki, hogy ezután Herschkovicstól veszünk, hazament, és hozott egy másikat…
Lehoczki kiment a konyhába. Kíváncsian nézegette a hizlalt szárnyast.
– Szép kis dög, van vagy hat kiló.
Azért nem értette, mit keresett a liba az asztal alatt a kávéházban. De inkább gyorsan másra gondolt. Például Takónéra, akihez jövő hónapban újra elmegy a házbérért.
