Foneopátia, szókrátétellel – André Ferenc szonettkoszorúja
ANDRÉ FERENC
FONEOPÁTIA, SZÓKRÁTÉTELLEL
szonettkosz egy vendégszonettre
a két nap híján velem egy napon született druszámnak, Kovács András Ferencnek
1.
ha elbújtál a jelmeztárba néha,
lopva nyúltál minden ócska göncért,
s bár illettél az összes tartozékba,
végül mindig magadnak öltöztél.
ha elbújtál dohos kamrádba olykor,
hogy szívbefőtteid közt körbenézz,
gyerekkorod köhögted fel a portól,
és nyelvedre zöldült rá a szópenész.
ha elbújtál a régi ágy alatt,
hogy kilesd a legszebb szörnyeid,
hazudtál nekik széles szárnyakat,
és magadra kented könnyeik.
gerinced már rég padlókemény,
mi rejtett, mondd, a rettegő remény?
2.
mi rejtett, mondd, a rettegő remény,
öntudatlanul is összetörni
minden egyes szót a foghegyek tövén,
míg a nyelved önmagát felőrli?
hová osont a bűntudat belőled,
mikor puhán letépted éjszakáid
tekintetéről titkos szemfedődet,
s felnyitottad bőröd csigolyákig?
az összenőtt falakban úgyse bízhatsz,
és a párnád is csak álmában zokog,
hiába minden kávéfolt, ha nincs zacc,
megmarad, ha savban is mosod.
hiába olvad szádba már a kréta,
ha rád akadnak. szólalj meg, te léha.
3.
hogy rád akadnak, szólalj meg, te léha,
üvölts, kaparj és mentsd, mi menthető.
ha nyelved is szárazjég származéka,
ne várd ki, míg a foghúsodba nő.
megtaláltak, itt vagy, állj elő.
te szóhuszár, suhanc, kis egzegéta,
hogyha ajkaid lezárja szájfedő,
hasítsa, tépje szét a versrakéta.
a felhajtóanyag gerincvelő,
összepréselt mondat hordaléka.
bennünk, kikben elpusztulni sincs erő
keresztrímre feszült szavak tengelyén,
űzött beszéd, kifúló nyelvi préda,
hol értél véget, s hol kezdődtem én?
4.
hol értél véget, s hol kezdődtem én,
meddig nyúlnak négyszemközti árterek?
ha lágy a kő s a párna túl kemény,
hazánk végeérhetetlen átmenet,
hol nem törik se porcelán, se fény.
itt se ágy, se bútor, padló nem recseg.
ott lapultunk minden szekrény rejtekén,
kívül pedig tőlünk rémült szellemek.
a szájad nyílt seb, felfakadt fekély,
orrodból gőzölgő, szürke felleged
kilépett, hajbókolt, s elviharzott.
hiába mondom, átmenet, ne félj,
möbiusz-szavad önmagán túlvezet,
üres kelmékbe fúrtad messzi arcod.
5.
üres kelmékbe fúrtad messzi arcod,
kilépett belőled hűs tekinteted,
s fennakadt pár tépett, összehajtott
mozdulatredőbe, s fel se ismered.
hadd cipelje más a bőrszövetben,
hadd hasadjon át a hús alatta,
köszönjön rá minden ismeretlen,
oldódjon fel kásás hangalakba.
távolság tanulja meg türelmét,
puhuljon rá minden egyes indulat,
és csak vacogjon csontra vetkőzött
alázatban. világvégi kelmék
közt nem látod, merre keress gyűrt utat.
miért tévedtél el jelmezek között?
6.
miért tévedtél el jelmezek között?
mért tagadtál meg minden mérföldkövet?
most lapulsz, veszett falkáktól üldözött
húsodról lefoszlott már a bőrszövet.
csak az lehet tiéd, mit felköhögsz.
csaholnak kint a legnagyobb kutyák,
bent magadhoz sincs elég közöd.
vesédbe égett rég az alkuvágy.
már az égtájakban sem hiszel,
minden féregjárat úgyis félrevitt,
csarnokvized se mos ki semmi partot,
árnyékod is minden falról rád vizel,
tudta mindig merre húznak lépteid:
rongyútvesztődből minden nesz kihallszott.
7.
rongyútvesztődből minden nesz kihallszott,
kutattál susogva friss egérutat.
ágy sehol. és így nem érte arcod
párna. csak nyüszít, süvít a léghuzat.
így altatsz mellkasodban önmarcangot.
elgyötört viharkabát a bűntudat.
csupán cipőnyelv értheti meg hangod,
mely csak kutyául vonyít és ugat.
kihűlt hallgatásod eltepert őz,
s hogy vacogni tanítson a szóhalál,
szarvasnémasággal beléd költözött.
agancsát hullatva egyre fertőz,
tudtad, kiszolgáltatottan rád talál,
miért lapultál pár lelet között?
8.
miért lapultál pár levetkőzött
rabruhában? hogy lehess áldozat?
vezekléshez úgysincs elég eszközöd,
hiába vársz, öltözéked rád rohad.
hogy falat emelj vagy rácsot, árkot áss,
felesleges. hát vesd le rabruhád.
nincs bűnbánat, nincs rádcsodálkozás.
nem hajtanak már kékszemű kutyák.
ne nyüszíts, ne tépd hajad, ne dobj követ,
ne rágd le minden körmöd, hogy hadat
üzenhess így a lelkiismeretnek.
nem marnak húsodba már a drótszögek,
s nem szabadíthat fel így a bűntudat
lopott életben, mely nem kap kegyelmet.
9.
lopott életben, mely nem kap kegyelmet,
minden látvány tőled visszaoldalaz.
s hogy helyet csinálj a fergetegnek,
leszel téli sebben elnyűtt ragtavasz.
szívveréseidben százhúsz rab lakik,
zsákokat cipelnek egyre lennebb.
bárhogy is fohászkodsz, egy se hagyna itt,
nyál, nyirok csorog, ha felnevetnek.
hideg szádra mindig tinta kékül,
s hogyha gőzölögne ajakszéli szmog,
hozol télszagot, majd menedékül
rögszavaknak olvadó levét iszod,
hogy megbocsátás fagyjon beléd végül,
csak pillanatra, hogyha csal s konok.
10.
csak pillanatra, hogyha csal s konok,
mint hullát, fesd körül az úthiányt.
az utcalámpák részeg hadnagyok,
úgy mutatnak mindig rossz irányt.
ha véredényeidből összeraknád,
messze elvezetne térképvázlatod
artériáknak árterén. szívaknád
mélyén fészkelnek a legszebb állatok.
ágyat hiába vetsz a hallgatásnak,
érverésed úgyis menthetetlen,
légrögök kék vénáidba másznak,
és feloldódsz véges vegyszerekben.
tűszavad mint lemezt, sérti nyelved,
és ezt csodáltad mégis, szólj, te gyermek.
11.
és ezt csodáltad mégis, szólj, te gyermek,
ahogy sikolt a nép és ég a jászol,
hiába rejtenek precíz fegyelmek,
nyálesőben úgyis vérig ázol.
legördül lábaidról minden járda,
leválik talpaidról minden lépted,
sárga csikkeket ragasztasz szádra,
és hagyod, hagyod, míg csontig éget.
tűzbe öltözötten láng az arcod,
nincs se jel, se út, mi rád mutat,
pucér vagy, ruhád hiába tartod,
bőrödhöz érve úgyis meglyukad.
minden parázskabát, mi rád tartozott,
most vállfán függő súlyos alkonyok.
12.
most vállfán függő súlyos alkonyok,
várnak, hogy magadra öltsd kabátnak,
mint néma szájba fennakadt horog,
úgy cibál a kölcsönkért alázat.
mert eltévedtél két hallgatás között,
és dinnyemagként lenyelted magad,
most nőnek benned görcsös ösztönök,
válik gyomorfaladról a vakolat.
a szókutyád egyre nyersebben ugat,
kihull szádból minden törmelékkel
az értelem, s nem marad, csak léghuzat,
hogy kiszívja majd a nyelvkatéter.
mily felejtés ringat lopott ékezet
hullámain, mondd, mily emlékezet?
13.
hullámain, mondd, mily emlékezet
sodor, dobál, akár a bálnacsend?
lebegni, úszni próbál két kezed,
lenyelni sót, savat, mi szádba ment.
csillámszótagokban fészkelő hiba,
te némaságkovács andré ferenc,
csak az elázott nyelvű grammatika
börtönében lettél szófegyenc.
delfinül sirálysikolyt jegyeztél,
szókrátert cipeltél önmagadban,
átcsapott fejed felett jeges szél,
ágyad algahallgatásra csattan.
hangzátonyon megfeneklett képzelet
rezzenti arcod, mely nem létezett.
14.
rezzenti arcod, mely nem létezett,
olvadó viasz, miként zuhan, zizeg,
szárnycsapásaid hiába fényezed,
elmossák a feltörő talajvizek.
gerincvelődben gyerekkorod rezeg,
hogy visszarántsa felajzott inad,
gégemetszetekbe köves út vezet,
hogy angyalokra válthasd zoknidat.
fülcsatornádban motozó csönddarázs.
türelmed elmoshatatlan véredény.
szemed kohó, de arcod árterén
a felgyűlt idő tépett pattanás.
hogy új nyelvet ölts minden tartozékba,
hát elbújtál a jelmeztárba néha.
vendégszonett:
Kovács András Ferenc
Kölyökportré
Ha elbújtál a jelmeztárba néha,
mi rejtett, mondd, a rettegő remény,
hogy rád akadnak, szólalj meg, te léha,
hol értél véget, s hol kezdődtem én,
üres kelmékbe fúrtad messzi arcod,
mért tévedtél el jelmezek között,
rongyútvesztődből minden nesz kihallszott,
miért lapultál pár levetkőzött,
lopott életben, mely nem kap kegyelmet,
csak pillanatra, hogyha csal s konok,
és ezt csodáltad mégis, szólj, te gyermek –
s most vállfán függő súlyos alkonyok
hullámain, mondd, mily emlékezet
rezzenti arcod, mely nem létezett?
