Ugrás a tartalomra

 

Történhetett volna másképpen is… – Vaszilij Bogdanov versciklusa

 
Bogdán László 
 
Történhetett volna másképpen is…
 
Vaszilij Bogdanov versciklusa 
 
 
1. A honvágy
 
Történhetett volna másképpen is,
ha úgy döntünk, hogy nem jövünk haza,
de honvágyunk volt, hívott a haza,
és nem tudott már tartóztatni Párizs.
Ugrottunk, mint a katonalovak,
mikor meghallják a trombitaszót,
elfeledve a keserű valót,
felcsapott füllel, felnyerítve futnak.
Bunyin is igyekezett lebeszélni.
„A szabadságból hazamenni, félni,
botor dolog! Nem tudjátok mi vár.”
És Kuprin is a szovjet hatalomtól
féltett, s ezernyi ránk szakadó gondtól.
De már döcögött velünk egy rossz batár.
 
 
 
2. A hívás
 
És volt választás! A Bauhaus
korifeusai is csábítottak,
nagy híre volt már akkor Malevicsnak.
Hívott Moholy, levélben Gropius.
Weimarba is költözhettünk volna,
Goethe hűlő nyomát megkeresni,
színelméletét újra felfedezni.
Az embernek megváltozhat a sorsa.
„Akkor már Sztálin bekeményített! –
mondta Bergyajev, s nem nevetett.
Még Párizsban sem hitte, hogy megúszta. –
Kifejezetten óvom. Ne térjenek
haza! Tombolnak a bolsevikok!”
Nem hallgattunk rá, pedig ő már tudta.
 
 
 
3. Megbántam volna?
 
Nem lettem a Bauhaus tanára,
ködbe veszett az emigráció,
és jött az újabb, váratlan stáció,
mindennek ára van, tudtam meg, ára.
Megbántam volna? Sok volt az erőszak,
a kreténség, a kín és a tahóság,
láttam kivérzik lassan Oroszország.
Sose tudhattuk, mit hoz a holnap.
Negyven évig nem utazhattam,
aztán megláttam Romániát,
bűvölt a dalmát szigetvilág.
Felmérhettem, hova is jutottam.
    Ismét megleltük Léna csillagát.
    Egy hónapra kitárult a világ.
 
 
 4. A megkísértés
 
„Menjünk be a belgrádi követségre,
már tudnak rólunk – jött az üzenet.
Tánya hívott. – Hagyd a kertedet.
Menedékjog vár. Találkozunk végre…”
Spalatóban, egy kertvendéglőben,
hallgattuk a bús cigányzenét,
szorítottam Léna kezét,
és ránk hullott az alkony, észrevétlen.
Léna sírt. Tudta már, hogy nem megyünk.
„Egy orosz költő nem lehet hazátlan! –
dadogtam spiccesen Dalmáciában. –
Nem adjuk fel! Nem menekülhetünk!”
    Kilenc év múlva jött az útlevél.
    Amerikába röpített a szél.
 
5. Sokáig…
 
Sokáig olvastam Miłosz verseit,
a repülőn. Végre megismerkedhetünk.
Minden a múlt szürke, ólmos ködébe tűnt.
Felidéztem hulló, régi leveleit.
„Vaszilij Ivanovics, maga Péterváron
él száműzetésben, én Amerikában.
Engem üldözött, önt kínozta az állam.
Higgye el, hogy már szívrepesve várom
találkozásunk, régóta esedékes.
Itt vannak Ted Hughes versei! Torz, rémes
víziók. Az Egész szétesett. Rémálom.
Vörös pókhálóban vergődünk. Nincs vége.
Elmondhatjuk-e majd egyszer, hogy megérte?
Túljuthatunk-e a sodró legendákon?”
 
 
         A szonettek, mintegy folyatva kertjétől és városától búcsúzó számvetései sorozatát, Amerikába érkezésünk után is folytatódtak, délelőtt kiült a napsütötte teraszra, az ernyő alá, teát vagy ásványvizet kortyolgatva írt. Most, hogy teljesedett utolsó kívánsága – réved el Léna nagymama –, és viszontláthatta végre lányát, s megismerhette nagylány unokáját, aki édesanyámra emlékeztette, boldog volt. Verseiben felidézi közös életünk ama pillanatait, amikor szabadon választhattunk volna. Igen, elutazhattunk volna Amerikába, Weimarba is mehettünk volna, ahová, céloz is rá, hívták a Bauhaus mesterei, de mi a hazatérés mellett döntöttünk. Azután évtizedek múlva Spalatóban, egy vendéglőben is dönthettünk volna, megváltoztathattuk volna az életünk, ahogyan Rilke is tanácsolja gyönyörű versében, csak be kellett volna mennünk a nagykövetségre, s menedékjogot kérnünk, lányom és vejem már mindent elintéztek, de ő, hosszas vívódás után, úgy döntött, nem fut el végzete elől. Ha eddig vállalta, ezután is vállalja sorsát. Amerikába így csak kilenc év múlva, már nagyon öregen juthattunk el. Igen, választásaink kavarognak ezekben a versekben, s az utolsó szonettben feltűnik késői barátja, Miłosz alakja is, aki annyit tett népszerűsítéséért, és akivel végre megismerkedhetett. – Tatjána Bogdanova
 
 
S mi ez az eufória…
 
                   Miłosz-átirat
 
S mi ez az eufória, a halál közelében?
Míg néz az ember, hall, érez, tapasztal?
Nem, a föld tényleg összehasonlíthatatlan.
Micsoda földrészek! Tengerek! Bizarr éden.
A szenvedéstől már-már beszakad az asztal.
 
Szól még a zene, csak a zenekar veszett el.
A nagyestélyik, a selyemharisnyák.
Földöntúli ködbe tűntek a zűrzavarban.
Halottak – vidéki, szájas vedelők, zabálók –,
lábszárcsontokkal zakatolnak mérgezett zsivajban.
 
És ha saját tapasztalataim is beszámítom,
mindent írhatok már, csak vádiratokat nem,
mert bánat, kacagás oly egyforma lett.
És amúgy is, azonnal a túloldalon bokázom?
Élni jó, de még jobb a végét nem látni meg.                      
 
 
+ Amerikába érkezésük után nagyapám telefonon beszélgetett Miłosszal, megegyeztek egy találkozóban is, a költő ígérte, eljön Washingtonba, s napokig, miközben szonettjeit írta, előszedve könyvtáramból a későbbi Nobel-díjas költő könyveit, csak Miłosz verseit, esszéit, regényeit olvasta, s akkor született ez az átirat is, amit én inkább variációnak neveznék, Miłosz szép verse variánsának. Itt látszott, mennyi közös vonás van bennük, élményeikben, abban, ahogy szemlélik a világot. Találkozásukkor az első pohár whisky után megmutatta a kéziratot is. Miłosz igen meghatódott. Ennek én is tanúja voltam, de aztán nagymamával kimentünk, hagytuk, hogy annyi levél után végre szabadon beszélgethessenek. – Tatjána Bogdanova
 
 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.