Berka Attila: Anómia VIII/4–6.

 

4.

– Tulajdonképpen ki vagy te? – kérdezte felém fordulva Auróra.

Ültünk a háztetőn és néztük az éjszakát, az éjszakai várost. Jó volt beszívni a viszonylagos csend és nyugalom levegőjét.

– Ezt pont te kérdezed tőlem?

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy tényleg állásért jöttél oda?

– De. Egészen pontosan de.

Auróra elfordult.

– Miért olyan hihetetlen?

Auróra visszafordult.

– Talán azért, kedves Hús, mert akik művházban akarnak dolgozni, vagy már ott is dolgoznak, nem úgy szoktak viselkedni, ahogy te.

– Aha. De a művházasok szoktak pisztolyt fogni a munkát keresőkre, ugye?

– Az más.

– Miért lenne más?

– Mert akkor, az adott körülmények között...

– Nem, nem! – horkantam fel a combomat csapkodva. – Ez így rossz. Kezdjük elölről, jó? – Hagytam neki két másodpercet. – Miért fogtál rám fegyvert?

Öt másodperc.

– Azt hittem, kém vagy.

Én meg azt hittem, rosszul hallok.

– Hogy micsoda? Kém? De hát miféle kém lettem volna?!

– Hát például azoké a maszkosoké, nem?

Ha a gyomrom nem ugrándozik, minden bizonnyal felnevetek.

– Ne haragudj rám, kérlek, nem akarok hálátlan lenni – mondta váratlanul Auróra, és az ölembe feküdt. – Valószínűleg megmentetted az életemet, és talán a többiekét is. És úgy érzem, bízhatom benned. De tudnom kell, ki vagy, kikhez tartozol. Nem akarok csalódni.

Aha, igen.

Mit is mondott az a kopasz férfi, amikor belépett az irodaajtón?

– Ti valami anarchista csoport vagytok? – kérdeztem is gyorsan Aurórától, és hogy ne legyen ideje az agyát használni, hosszan és szerelmesen megcsókoltam. Természetesen így esélyt sem adtam rá, hogy válaszoljon, ez azonban nem jutott eszembe, sőt nagyon is szellemesnek gondoltam magam.

Olyan meghitt, intim csönd következett, amiért már megérte a tetőre jönni.

– Szeretném, ha velem tartanál, Hús – suttogta aztán Auróra.

– Hova akarsz menni?

– Meg kell keresnem a társaimat, nem hagyhatom őket magukra.

– Mi az, hogy nem hagyhatod magukra? Te vagy az anyjuk, vagy mi?

– Ez nem vicc, Hús. Három hónapig én vagyok az egyik megbízott.

– Aha. – Sóhajtottam. Megint. – Nézd...  Én ezt az egészet nem értem. Vagyis értem, de nem akarom. Ez már tényleg nem vicc, vagy ha igen, akkor nagyon rossz vicc. De egy biztos, szerintem nem kellene benne lenned.

Auróra csalódottan nézett rám.

–És én még azt hittem, számíthatok rád.

Már épp mondani akartam valamit, amikor egy elég nagy pók jelent meg Auróra előtt, akinek a lábát az utolsó pillanatban sikerült elkapnom.

– Nehogy agyontaposd! – Persze finoman arrébb pöcköltem a pókot.

– Haha! Babonás vagy?

– Nem. De csak akkor ölünk, ha muszáj. Az élet...

– Ugye nem akarsz most itt nekem papolni?! – vágott közbe Auróra, és felállt. – Kérlek, menjünk le, álmos vagyok.

Hát jó, gondoltam, akkor majd reggel próbálom megmenteni. Kár lenne egy istennőért, aki nincs is.

 

5.

Épp csak leültünk, Csont jelentőségteljesen nézett ránk.

– Van egy jó meg egy rossz hírem. Melyiket mondjam előbb?

– Természetesen a rosszat – szólalt meg Bőr felemelt mutatóujjal –, de várd meg, amíg iszunk egyet.

Roland megérkezett a tálcával, leült, magunkhoz vettük az italokat.

– Pont időben érkeztél – mondtam Rolandnak –, Csontnak van egy rossz meg egy jó híre, és most fogja mondani a rosszat. Egészségetekre!

Koccintottunk, ittunk.

Csont látványosan mély levegőt vett.

– A rossz hír az, hogy a németek is bevezették a szükségállapotot.

– Mintha ezt eddig is tudtuk volna – vágott közbe Roland.

Hát igen, aki annyi hírműsort néz a tévében, mint Roland, joggal érezheti úgy, mindent tud a világról.

– Igen ám, csakhogy ezt én olyantól hallottam, aki ott él, aki aktív részese az eseményeknek.

Nyilvánvaló volt, hogy mi következik.

– Beszéltél Vérrel, igaz? Ez a jó hír, ugye? – kérdeztem gyorsan és lelkesen. – Mi van vele?

– Először is mindenkit üdvözöl.

Bólintottunk, ez a minimum.

– Egyébként meg minden szar.

– Bővebben?

– Már nekik is össze kellett állniuk a szomszédjaikkal, hogy megvédjék az utcájukat a betolakodóktól. Azt mondta, a szomszéd városrészben igazi harcok is folynak, mert vannak olyan csapatfélék, amelyeknek rendes fegyverük is van. Halottak is vannak.

Hallgattunk. Aztán Roland felállt, a pulthoz ment, töltött egy újabb kört, kihozta, kiosztotta, leült, koccintottunk, ittunk.

– Roland, te mit gondolsz? – kérdezte Csont.

– Nem gondolok semmit. Én csak egy egyszerű vendéglátós vagyok. Persze nem félek senkitől, de nem szoktam ugrálni se.

Én viszont ugrálni fogok háztetőről háztetőre, hogy megtaláljam Aurórát.

– Srácok, mennem kell.

– Éppen most? – kérdezte Csont.

– Gondolom, az új lány miatt – válaszolt Roland helyettem. – Aki ráadásul valami akármi.

Bőr kérdőn a szemem közé nézett.

Bólintottam.

– Van kedvetek velem jönni?

Persze tudtam, hogy Roland nem hagyhatja itt a Léket, Bőrnek ott a családja, Csont pedig egész egyszerűen nem az az alkat.

– Ne haragudj, Hús, de én nem az az alkat vagyok, ezt te is tudod.

Bólintottam.

– Én mondtam neked, hogy baj lesz azzal a nővel – állt fel Roland, kezében az üres poharakkal teli tálcával. – Szerintem hagyd a francba, ne kockáztass.

Csont elfehéredett.

– Te tényleg komolyan be akartál vinni engem abba a zónába?

– Azért ne pörögd túl, Csont. Hogy Hús nem normális, az tény. De arra neked is fel kell készülnöd, hogy bár te magad nem mész a zónába, főleg nem egy nő miatt, hamarosan eljön az az idő, amikor már ez a hely is a zóna része lesz, és már te is benne leszel, akár akarod, akár nem – mondta Bőr hátradőlve, a plafont bámulva.

Csont tágra nyílt szemekkel nézett rám.

– Ne haragudj, nem tudom cáfolni.

 

6.

Csattogott, porzott körülöttem a vakolat, ahogy a mellvéd mögé érkeztem.

– Hé – kiáltottam –, én nem vagyok harcos!

– Ha nem vagy harcos, mit keresel itt?

Gyorsan a sarokba gurultam, és elővettem a pisztolyt.

– A csajomhoz megyek, erre lakik!

– Akkor miért van rajtad fekete bőrkabát?

– Esős, szeles időben ez a legjobb.

– Nem is esik az eső!

– Viszont felhős az ég. Különben meg mi közöd hozzá? Úgy öltözködöm, ahogy akarok!

– De fekete bőrkabátban a kommunisták járnak!

– Ezek szerint te sem vagy kommunista.

– Nem.

– Akkor mi vagy?

– Azzal te ne foglalkozz, csak gyere elő feltartott kézzel, és akkor talán van esélyed!

Nem akartam hősködni, a folyamatos kúszás-gurulgatás közbeni beszédet meg untam, úgyhogy zsebre vágtam a pisztolyt, és már állok is fel magasba tartott kezekkel, ha nem veszem észre a mozgolódást a szomszéd tetőn. Három-négy vörös ruhás férfi kezdett lőni körülbelül abba az irányba, ahol beszélgetőtársam lehetett. Óvatosan a kémény mögé csúsztam.

Amikor a férfi arca megjelent egy méterre az arcomtól, a szájába nyomtam a pisztolycsövet, és a fehér zakójánál fogva magam mellé rántottam. A vörös ruhások gépfegyverei izomból kattogtak.

Aztán abbahagyták, mert egy rendőrségi meg egy katonai helikopter jelent meg az égen. Tudtam, most van pár másodpercünk, és mivel még mindig fogtam a férfi zakóját, sőt a pisztolyom csöve is a szájában volt, könnyedén húztam magammal.

Amikor a végtelen lépcsőzés és rohanás után egy valahányadik ház kapuját becsuktam és eltorlaszoltam, elengedtem a férfit, és a pisztolyt is kivettem a szájából. Aztán intettem neki, hogy kövessen, amint észrevettem a pincelejárót.

Odalent egy ócska fotelmaradékra huppantam, és fújtam egy nagyot.

Véletlen társam lihegett, mint egy kuvasz.

– Bahazmeg, ehezt kuhurvára köhöszi – nyögte vért is köpködve.

Ahogy végigmértem, megsajnáltam.

– Az ott egy szivárványszínű karszalag, jól látom? – kérdeztem tőle, és nem bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak végre egy nagyot a vakítóan fehér zakóján. Legfeljebb huszonhárom a srác. – Legalább tényleg meleg vagy?

Bólintott.

– Nem nagyon van hova menned, igaz?

Bólintott.

– Hát jó, velem maradhatsz. De akkor én mondom meg, mikor mit csinálunk. Rendben?

Bólintott.

– És kérem a fegyvert. – Szó nélkül ideadta. – Töltények?

Három tár a zakózsebeiből a bőrkabátom zsebeibe.

– Egyébként Hús vagyok – mondtam, és kezet nyújtottam.

– Máté.

– Oké, Máté. Akkor most elszámolunk hatvanig, aztán indulunk.

Szerencsére nem volt messze a művház, és útközben nem találkoztunk senkivel. Amikor átértünk az utolsó ház tetejére, vagyis a művháztól már csak egy mellékutca választott el, Mátéhoz fordultam.

– Én most oda bemegyek – suttogtam. –Nem valószínű, hogy a lány ott lesz, de valami nyomot, egy címet vagy telefonszámot biztosan találok.

Kezébe nyomtam a pisztolyt.

– Ha meglátsz valakit, fütyülj.

– Mit fütyüljek?

– Legyen, mondjuk, Bartók. – Ellaláztam neki.

Óvatosan mentem lefelé a lépcsőházban, és nem lepődtem meg, amikor egy símaszkos alak került az utamba, hanem azonnal feltoltam a fejébe a kést az álla alatt. Bármily zajtalanul is tettem a kőre a testet, számítanom kellett a társaira. A falhoz lapultam tehát, így amikor a mellettem nyíló ajtóból ketten is kiléptek, szúrtam, ütöttem és vágtam. Aztán visszahúzódtam a lépcsőházba, és füleltem, vártam. De már semmi nem zavarta meg a valóban halotti csendet.

A kaput a lehető legóvatosabban nyitottam ki. Alaposan körülnéztem, majd a ház falához simulva indultam a művház irányába.

A péppé vert, vérbefagyott testet, ami a művház oldalánál feküdt, és amiről azonnal tudtam, hogy Auróráé, azért láthattam meg, mert a mellette álló utcalámpa – ellentétben a többivel – még világított.