Ugrás a tartalomra

 

Az ember, aki mégsem halt meg

Péter egy csodálatos nyári napon kezdett el haldokolni, és mivel maga is az egészségügyben dolgozott, nagy reményeket fűzött a benne lejátszódó folyamathoz. Annak ellenére, hogy betegsége rendkívül ritkának, már-már szenzációnak számított, orvos ismerősei tulajdonképpen megörültek a néhány hét alatt felállított diagnózisnak, és rögtön felajánlottak kollégájuknak egy kísérleti kezelést. Így elég hosszan éldegélhetsz – mondogatták. Az is lehet, hogy tíz, de az is előfordulhat, hogy mindössze egy évig – tették hozzá megnyugtatásként.

Péternek nem volt mit tennie, örömmel állt rendelkezésükre a saját érdekében, és kollegiálisan is. Örült, hogy a zárt kaszt, a megközelíthetetlen orvostársadalom befogadta, mert tulajdonképpen nem volt közéjük való, holott gyakrabban érintkezett betegekkel, mint a diplomás fehérköpenyesek. Péter szorgalmasan gipszelt, kötözött, ápolt, és hivatástudatához kétség sem fért. Még a halálos diagnózis baráti megállapítása után sem vett ki szabadságot, hiszen kellett a pénz gyógyszerekre, a megélhetésre és a bakancslistára. Az élet nem áll meg akkor sem, ha hamarosan elfogy – állapította meg egyre hanyatlóbb kedélyállapotában, és nyelte a pirulákat marokszámra.

A gyógyszerekkel együtt azonban megérkeztek a mellékhatások is, amelyeknek nem volt sem kezelőorva, sem gyógyszerésze, tévéreklámja még kevésbé. A Péteren végzett kísérlet rémálmokkal és a mániás depresszió tüneteivel ajándékozta meg őt, ami elvette a kedvét a bakancslistától is. Valódi tünetei azonban nem javultak, és nem is rosszabbodtak. Gondolta, ez akár a siker jele is lehet. Éjszakáit vonító farkasemberként, nappalait tüsténkedő zombiként élte.

Az egyik kevésbé csodálatos napon azonban Péter föltette magának azt a borzasztó, az addigi szenvedés kiegyensúlyozottságát egyértelműen megzavaró kérdést, hogy mi lesz, ha mégsem fog meghalni. Nem fogok kinyúvadni, suttogta magának, miközben egy beteg kezét gipszelte, aki elég furcsán nézett rá, de betudta mindezt az egészségügy válságos helyzetének. Péter tehát nem tudott megnyugodni, egész nap ott motoszkáltak fejében a túléléssel kapcsolatos zavaró gondolatok. Elkezdte más szemszögből nézni a tüneteit, új orvosokat keresett fel, akik megállapították, hogy valóban egy ritka, de könnyen gyógyítható ízületi betegségben szenved. Egy rövid műtét után egy életre megoldódnak ezzel kapcsolatos gondjai, nyugtatta meg tanulta kollégája, aki egyben azt javasolta, ne kezdje meg a barátilag felajánlott kemoterápiát. Ezt ugyanis a kísérletező kedvű orvosok az ő esetében is szerették volna kipróbálni, hiszen az eljárás már számos területen bizonyított.

Péter örömmel újságolta el pszichológusának a fejleményeket, tudniillik időközben ki kellett bővítenie haldoklásának hatósugarát a lélek rejtett történéseivel foglalkozó szakemberek irányába is. A neves lélekgyógyász erre komoran csóválta a fejét. Nem lesz az olyan egyszerű – állapította meg a pszichológus már-már kétségbeesve az újabb eseményektől. Az adott gyógyszerek Önnél komoly függőséget alakítottak ki, az elvonókúra hónapokig fog tartani – hangzott az újabb diagnózis.

Péter orvosi segítséggel elkezdett leszokni a pirulákról, és feszengő lélekkel, immár félig gyógyultan mindössze napjában kétszer-háromszor gondolt az öngyilkosságra. Örömében és az egészségügyhöz fűződő ellentmondásos viszonya miatt felmondott a munkahelyén, nem hitt már többé a rendszerben, amelyben oly sokszor tették tönkre medikusokkal közösen idős betegek szilánkosra tört bokáit. Várható volt, hogy ő is előbb-utóbb egy hasonló fiaskó áldozatává válik.

Petikém, sajnálom, és végső soron örülök is, hogy nincs komoly baj; tudnod kell, hogy az orvoslás nem egy egzakt tudomány – mentegetőztek a kísérleti program doktorai barátjuk sikeres rutinműtétje után. És Péter azóta is boldogan éldegél, amíg rá nem talál a valódi halál.  

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.