Dénes Gabriella: Virágszálak egyfajta tu b’shevatra

Dénes Gabriella

Virágszálak egyfajta tu b’shevatra

Egy szerelem hatványai 

Vagy a szíved hoz haza, vagy semmi, mondta keresztanyám. Fülembe cseng még, ahogy egy jóképű székely legény a Bálint-napi őrületben azt mondja a virágboltban: Nekem orgona kell. Semmi egyéb. Aztán úgy hagyott el persze, hogy a szemembe sem nézett, csak megírta, hogy beleszeretett… vagy ki sem szeretett. Erzsikébe vagy Pistikéből. (Ekkor vesztettem el először egy fél pár fülbevalóm. Piros volt, gyöngyből készült hematittal. Mégis ő volt az egyetlen, aki orgonát akart ajándékozni.)

Április elején a Király-hágón túli vidék elnyeri értelmét. Nyílik az orgona. Mesevilág. Sövény. Díszcserje. Burjánzó. Bódító. Lila. Bágyadt még a napfény, de már ereje van. Vibrál a levegő. Szédülnek a darazsak. Részegek. Illatmolekulás potrohukkal táncolnak közel a királynőjükhöz. Hátha.

Intenzív, hosszú és elfáradt napok után jöttem vissza kolozsvári satnya albérleti szobámba. Egy hét sem telt bele, másodszor láthatom... Feszedeznek, fakadnak, virítanak. Négynyelvű szirmocskákat bontogatnak. Illatoznak. Lopják az árusok, a legények, a leányok. Öt lej egy bukéta, olcsón adom. Áhítozom, ácsingózom. Csak egy szálra. Nem volt fül soha ezt meghallani. Magad, uram, ha embered nincsen. Végül is csak nézegetem. Kímélem. Mi van akkor, ha leszakítom, de helyben semmivé válik, mint holmi világszép nádszálkisasszony, mert rögtön vizet kér, ami nem lesz nálam, és kedves lovam sem áll meg a tónál… Az árusok a nap végén kukába dobják a maradékot. Évek óta mit nem adnék, ha. Végül letépek egy egészen kis virágot. Mint a sarkok rongya, császárnői mivolta megtiporva, vastag utcapor orcáján, szívlevelén, illatlelkén. Nincs mese, sem tó, sem örök élet vize, mely táplálja.

S indulni kell tovább. Elbúcsúzni a tavasztól. Tél és tavasz közti billegés van a Székelyföldön. Az ibolyák már nyílnak. A nárciszok még nem. A tanító néni kertjében, a szomszédban még nincs orgona. Hófehér csönd. Naponta lesem a bokrot, szólal-e. Nem illik így rajongani, mondják. Vágyakozásról nem is hallottak, talán csak a sorozatokban. Átkozom a diófát, mert árnyékolja a virágokat. Ha közülük mégis letépek egyet, a bimbó a tenyerem melegétől illatozik. Ki mondja, hogy virágnyitáshoz sem csodálat, sem naplangy nem elég; nyílni, szeretni szitokszó. Meg hogy az esőben is csak szikkadni szabad. Visszatérve a Kincsesbe már csak távolodó sziromintését látom.

Orgonavirágzás után negyed évvel, s attól a februártól évtizednyi távolságra dögmeleg ül a Mezőségen, unom az ingázást, fáraszt, eszi az életem. Másfél óra oda, másfél vissza. Busszal. Hónaljszag, kétnapos. Porkeringő. Manele.* Légkondi. Három hónapja nincs orgona. A városka napszítta, árnyékmentes buszállomásán mellbe vág a hőség. Bună zua’, doamnă, trebe’ să viniţi’ şi în vacanţă? Sănătate, doamnă!** Kék szalmakalap, napszemüveg fel… Sokat megélt néni a tér sarkába húzódva liliomot árul. Kókad a virág, kókad a néni. Szinte bocsánatot kér a tartásával – vajon a virágtól, a nyártól vagy az utasoktól? Tovasietés. Megállás. Visszatérés. Utolsó tízlejesem adom, pedig ötöt kér csak. Kezet akar csókolni. Sietek. Három szál fehér liliommal. Napszítta energiájukkal is tolonganak. Émelyítő. Hivalkodó. Orgia. A szagát sem bírom gyermekkorom óta. (A pasim ekkor az új nőjét szűzteleníti épp. SMS-t ír nekem, hogy hiányzom, szeret... Hadd tapossak a pohárra: mazel tov!) A liliomszirom alkoholban gyulladáscsökkentő hatású. (Tendresse? Eh bien, pas du tout…)

A virágot áruló néniről nagyanyám jut eszembe. Mindig attól félt, meghalok, ha a vázányi gyönyörűséggel, a szívlevelű s négynyelvű virágocskákkal, malaszttal teljes buja orgonákkal egy szobában alszom. A rózsa s a boroszlán szaga éjjel megnyuvaszt. Meghóssz tölle. Miután elnyomott az álom, beosont, kivitte a vázát. Nem tudta, milyen öröm, szenvedély, mélabú van abban, ha valaki nehéz hűségű orgonaillatban alszik el, hogy aztán a papok prédikálta odaátban eszméljen. Mint ahogy nem tudta sem a darazsak táncát (micsoda felesleges butaság!), sem az állam nyelvét (micsoda kötelező butaság!). Nem tudott talán csak szolgálva szeretni. A hollóhajú nagyanyjához vágyott mindig, akivel gyermekként Aradon járt. (Ó, a Dobra utca!) Nincs közös nyelvünk, csak genetikánk.

Ki kell várni. Ebben az illatpillanatban érdemes lefeküdni. Tömény aromatánc libbenjen be az orron, teljék fél perc… szédült hörgő, bódult tüdő, illatos érszűkület. Fények. Színek. Lila. Sejtjeim érzik, amikor az első rügy kipattan. Indul az illatrészegség. Keringek vakon, zúgva, találomra. Szédít. Vonz, bár ellen kéne állnom. Kilépni bűvköréből, elhaladni, nem várni, nem szeretni. Mégis: meghalni csak májusban vagy orgazmus közben. Pur désir de lilas.

Majd a szívem, vagy semmi, szólt igazat keresztanyám. Nyugtázom: semmi, mert lélekhorgonyt nehezen húzok fel. S ha meggondolnám magam, van-e hát miért elvitorlázni és kikötni újra; gyermekkorom tájain a tavasz zengése késői, az ősz tánca korai. Szerelmes volt, amikor mondta nekem, s talán magáról beszélt. Ő otthon lobogott, én a székesfővárosban. Máig sem tudom biztosan, vajon a városba vagy néhány kósza pillantásba, ringatózásba, közös kilométerekbe, kiáltozásokba, hevülésekbe voltam-e menthetetlenül szerelmes. Bár keresztanyám remélte, hogy mégis az otthoni legénybe, aki orgonát akart venni februárban. Vágyta, hogy ne a hirtelen felbukkant fényképészbe. Ne ismerjem meg soha a vér lüktetését. A slicc feszülését. A gombok pattanását. A fotográfusból áradt azon a tavaszon a vonzó, fémes vágy. A kertjében cseresznyefák, s ingünkkel együtt a szomszédok ablakai nyíltak. Már nem voltak orgonák, de tán ha megvárom a következő májust… AZT nem illik, szajkózza keresztanyám messzire kerülve a témát. Menjek férjhez. Szüljek hat gyereket. Csak semmi élvezet! Kötelesség legyen, összeszorított fogak. Keserűség, hogy köpni kelljen tőle. Házasság előtt nincs nemi élet! Utána is szigorúan gyermeknemzési célból s csak havi egyszer. Combnyitással büntetni vagy jutalmazni kell… Talán még tizedeket is mond, vagy befizet vajegy’ liturgiára. Oldana és kötne ma is, ha tudna. Átadná a nép bölcsességét vagy butaságát.

Most éppúgy, mint mindig, óhatatlanul, olthatatlanul szomjazom az orgonára, a lilára, csokros virágára, négynyelvű szirmocskáira, buja, vég nélküli illatára. Aromái ködként ülnek a tömbházak között. Rajongás. Méhlépés. Hódolat. Ajnározás. Oltárt építek, mert beragyogja kilencágú gyertyatartó módjára a szobát. A sarut le kell húzni, arcra borulni, meghallgatni, mit suhog az, aki van. Eszembe botlasztja, hogy soha nem volt világos, az, aki volt, vajon értette-e a szót, s direkt kínzott, vagy nem volt hajlandó megérteni. Szakíts magadnak. Protokoll nála talán, hogy virágot csak a szeretőnek. A friss húsnak kell a páclé, sok fűszerrel, úgy a jó. Magad, uram, ha embered nincsen. Négyesszimmetria-aroma, másfél liter víz, tiszta alkohol, kádnyi szirom. Belefúlni vagy túlélni általa. Parfüm. Tizenegy hónapra kell csak, a többi eltelik. Pur désir de lilas.

  * igénytelen mulatós zene (román)

** Jó napot, asszonyom! Vakációban is kell jönnie? Egészséget, asszonyom! (román, Szamos-mezőségi dialektus)