Jelige: Csípős blues – Búcsú a kölyökcsizmától

Jelige: Csípős blues

Búcsú a kölyökcsizmától

Janeczek bácsi idős cipészmester volt. Egy krakkói szövetkezetben dolgozott, nyugdíjasként, de otthon is vállalt apróbb munkákat. Talpalást, varrást. Szomszédoknak, ismerősöknek. Fillérekért, vagy egy negyedes vodkáért. Vékony, apró ember volt, szinte mindig mosolygott. Akkor is nevetett, amikor előhozakodtam neki a Nagy Tervemmel. Németországba, vagyis az akkori Nyugat-Németországba készültem használt autót venni. Ott sokkal olcsóbb, megbízhatóbb és jó járgányokat lehetett vásárolni akkoriban. Ehhez azonban úgymond keményvaluta kellett. Nem volt könnyű az idő tájt hivatalosan, vagyis elfogadható áron dollárt, márkát szerezni Lengyelországban, de ha jól megfizetted, a fekete-váltóknál hozzájutottál. És volt belőlük elég. Ott álldogáltak, cigarettáztak naphosszat a valutás boltok, a Pewexek előtt. Távolról is felismerted őket, szinte egyenruhában flangáltak: kordbársony farmernadrág, garbó, bőrdzseki, autóstáska.

            - Mennyi a zöldhasú? – kérdezted.

            - Száznyolc – bökte oda.

            - Százért adod? Veszek ötvenet – alkudoztál vele, amikor a hivatalos árfolyam olyan hetven zloty körül volt. És vagy adta, vagy nem. Ha nagyobb tételt vettél tőle, akkor belement. Vagy ha jó napja volt. Ha nem, akkor mentél egy másikhoz. Vagy vártál néhány napot, hátha olcsóbb lesz, de erre kevés példa akadt. A keményvaluták árfolyama általában meredeken felfelé kúszott a létező szocializmus hétköznapjaiban. Bár az egy dollár egy üveg vodka arány elég sokáig tartotta magát.

            Gyűjtöttem tehát autóra. Közben barátok, rokonok, jóakarók utazóktól, seftelőktől hallott hírekkel láttak el. „Legjobban jársz, ha NDK márkát szerzel. Hivatalosan. Jó sokat. Ezt olcsón megkapod. Azt érdemes átvinni. Azt váltják a legjobban odaát. Zlotyval, lejjel, forinttal ne is próbálkozz! Leszállsz az S-Bahnról Nyugat Berlinben a Tiergartennél, lemész a lépcsőn, és mindjárt ott találod a pénzváltó irodát. Nem kérdeznek semmit, papír, útlevél se kell.”

            Nos, ráálltam az NDK márkára. Szép lassan kezdett gyarapodni az induló összeg. Megkértem ezt is azt is, hogy váltsa ki az éves valutakeretét, én meg átvettem tőle a keleti márkákat, mert ők egyáltalán nem szándékoztak Honecker paradicsomába látogatni. Én se igen, de nagy úr a szükség. Vagyis hát keresztül kell menni rajta. Mígnem egyszer csak beütött a ménkű. Kiderült, hogy a kelet-német fizetőeszközt tilos átvinni a szabad zónába. Ó, az áldóját! Akkor mi lesz? Már komoly kis summám állt benne. Ha visszaváltom – vesztek. Addig-addig, míg eszembe jutott Janeczek bácsi, a cipész. Volt ugyanis egy kölyökcsizmám. Régi darab, de igen szerettem. Bőr felsőrész oldalsó zipzárral, bőrtalp. Ő már javította is egy alkalommal a sarkát. A sarok! Ez adta az ötletet, meg talán egy régi amerikai film, azt hiszem a Madárijesztő című, amelyben Gene Hackman, egy idősebb csavargót játszott. Átmentem hát Janeczek bácsi pinceműhelyébe egy negyedes vodkával.

            - Megoldható volna? – mutattam a csizmám sarkára, és letettem a kaptafa mellé a negyedes vodkát.

            Az öreg kezébe vette a fél pár csizmát. Nézte, forgatta. - De hisz ez még jó! – mondta.

            - Tudom, de nekem egy kis átalakítás kellene. Levehető sarok. Belül üreges.

            Nagyot nézett szemüvege fölött. Aztán elnevette magát.

            - Hát persze – mondta. – Semmi az egész. Mikorra kell?

            - Minél hamarább.

            - Utazás előtt járkálj benne, és koszold kicsit össze, hogy ne legyen feltűnő – látott még el jó tanáccsal is az öreg.

            - Köszönöm. És holnap hozom a belevalót is.

            Másnap szépen összehajtogattam a keleti márkákat, becsomagoltam egy nejlonba, nehogy már véletlenül elázzanak a napfényes Berlinben, majd délután átmentem Janeczek bácsihoz. Szélesen mosolygott. Átadtam a kis csomagot, ő ügyesen beleszuszukálta a csizma üreges sarkába, ráfordította a gumitalpat, amit néhány kicsi szeggel merősített.

            - Kész – mondta. – Egy bicskával könnyedén fel tudod majd feszíteni. És vissza is ütögetheted. Sok sikert, és jó utat! Aztán szép autót hozz ám!

            Eljött az indulás napja. Kora ősz volt, ki utazik ilyenkor? De meglepődtem, mert a nemzetközi gyorsvonat, zsúfolásig tele volt. A hat fekvőhelyes fülkében az egyik felső ágyra szólt e jegyem. De nemigen ment az alvás. Meleg is volt fent, forgolódtam, a várható események előtti izgalom is ébren tartott. A lengyel-NDK határ előtt mintegy másfél órával az alattam lévő fekvőhelyről felkukkantott hozzám egy középkorú asszony: - Sok a csomagja? – érdeklődött kedvesen.

            - Nem, csak ez az egy sporttáska – válaszoltam. – De miért kérdi?

            - Mert nekem túl sok. Nem engednek át ennyi mindent. Átvállalna egyet? Csak arra a kis időre.

            Meglepődtem, de olyan egyszerű természetességgel kérte, hogy nem vágtam rá neki azonnal, hogy hagyjon békén. – Miért, mi van benne? – kérdeztem ártatlanul.

            - Á, semmiség. Abroszok, vázák, harisnyák, ilyesmik. Csak sok. Ennyit nem engednek. Meghálálnám, adok egy üveg vodkát.

            Nem a vodkáért, amit később amúgy is együtt ittunk meg a fülke utasaival, hanem segítőkészségből vállaltam hát. Nézett nagyot később a vámos, hogy magyar létemre miket nem viszek magammal. És a hová utazik kérdésre, miszerint Londonba megyek, láthatja benne van útlevelemben a brit vízum, még nagyobb szemeket eresztett. Utastársaim is elismeréssel hümmögtek. Pedig dehogy akartam én a ködös Albionba menni, csak még ott volt útlevelemben a nyári vízum. Hátha…

            Berlinben aztán érzékeny búcsút vettünk egymástól, miután minden lengyel útitársam sikeresen átvitte az áruját a határon. Kelet Berlin szürkeségén átvágva mentem a friedrichstrassei S-Bahn megállóig. Itt szállnak fel az utasok, akik Nyugat Berlinbe tartanak. Azonban már a jegyvásárlásnál meglepetés ért: gondoltam, hogy csak odafele veszem meg a tikcetet, spórolási megfontolásból, meg remélve hogy vissza már úgy is autóval jövök, de kiderült, hogy csak oda négy nyugat német márkába kerül a villamos jegy, ám ha oda-vissza veszem, akkor négy kelet német márkába. Az árfolyam szerinti különbség ötszörös-hétszeres. Ennek a logikáját nem volt nehéz felfejteni: aki csak oda veszi meg, az nyílván nem jön vissza, disszidál úgymond, hát az fizesse meg, aki meg retúrjegyet kér, az nyílván hű állampolgára a Német Demokratikus Köztársaságnak. A kassza után fölmentem a „sírás lépcsőjén”, amelynek végén szűk folyosó várt, a szigorú vámvizsgálat. Valóban aránylag elég gyakorlott utazóként, olyan alapos vizsgálaton, motozáson még sehol se mentem át, mint itt. Leghosszabban mégis a címjegyzékes kis noteszem fölött időzött a zord tekintetű vámos, vagy elhárítós, vagy ki tudja kicsoda. Minden egyes tételnél kikérdezte, hogy ő ki? Próbáltam volna nem válaszolni! Hirtelen nagy lett a rokonságom. És nem csak a magyar. Nem fogsz ki te rajtam, gondoltam. Járj utána, ha akarsz! Végül fellélegezhettem, az egyenruhás elengedett, mehettem az S-Bahnhoz. Azt nem láttam, mert átment egy másik helyiségbe, hogy melyik nevet, címet másolta le magának, már ha vette a fáradtságot. De felpiszkált rendesen. A peronon lévő pavilonnál, immáron Nyugat-Berlinben aztán azonnal vettem egy féldecis whiskyt, idegalapon Az utolsó kocsi hátuljába szálltam fel, a néhány megálló alatt végig hátrafele nézgelődtem, de a kelet-berlini hatalmas tévétorony sehogy se akart eltűnni, rátelepedett az egész (kettős) városra. Izgultam, mi tagadás. A „vasfüggöny” átlépése, jelen esetben a berlini falon való átkelés mindig gyomorszorongató érzéssel járt. Merthogy nem gyakran tehette meg az ember, legalább is az, akit a Jóisten az elválasztó vonalak keleti oldalára csöppentett.

            Az ötödik megálló: Tiergarten, vagyis az állatkert. Kiszálltam a bordó színű se villamos, se vonat ajtaján, csepegett az eső.         A pénzváltó valóban ott volt az állomás alsó részén, ahol jóakaróim mondták. De előbb még jön a művelet! Kerestem egy közeli padot az állatkert felé vezető parki úton, leültem. Körbenéztem, de senki nem járt arrafelé, ki is sétálna péntek délelőtt, csepegő esőben? Így keresztbe tettem a lábamat, elővettem a bicskámat és a kisebbik pengéjével lassú, feszítő mozdulatokkal felhúztam jobb csizmám sarkán a gumitalpat. És ott volt! Épen, szárazon. Drága Janeczek bácsi! Kivettem a nejlon csomagocskát, visszafordítottam a talpat, és az összecsukott bicska végével visszaütögettem a szegeket. Tart ameddig tart, gondoltam. Ha nem lesz nagyon esős idő, felveszem a sportcipőm. A pénzt gondosan kihajtogattam és betettem a tárcámba, mintha mindig ott lett volna, és irány a Geldweschel. Egy percig se tartott. Adtam egy nagyobb csomagot, kaptam egy kisebbet. Persze nem értékben, csak térfogatban.

            Azt hiszem végül egész jó vásárt csináltam. A vasárnap délelőtti nyugat-berlini autópiacon megláttam „őt”. A népszerű „cápát”, egy 316-os BMW-t. Strarosblau metalic. Imitt-amott apró kis hibák, rozsdakezdemények, de a wagen igen egyben. Második autó a családban, az asszonyé. Na, ja. Ha engednének az árából még bele is férne a keretembe. „Mivel fizetek? Csekk, átutalás?” – kérdezte az eladó. „Cash” vagyis kézpénz – mondtam ki a varázsszót, merthogy annak bizonyult az alku folyamán.

            Álom volt járni vele, megérte a fáradtságot, tortúrát, izgalmakat. Csakhogy a csizma igazán nem alkalmas vezetésre. Le is cseréltem sportcipőre. Aztán első utam Janeczek bácsihoz vezetett.

- Szép autó! – mondta. – És a csizma?

- Jól szolgált – válaszoltam.

Ezerkilencszáznyolcvankettőt írtunk. Még nem voltam harminc éves. A kölyökcsizmámat többé már nem húztam a lábamra. Nem is emlékszem mi lett vele. A „cápát” pedig két év múlva elcseréltem egy Golf motoros Wartburg kombira. Megnőtt a család, hamarosan a fal is leomlott. Véget ért az ifjúságunk.