Jelige: Csípős blues – Játszanak

Jelige: Csípős blues

Játszanak

A sötét színpadon hatalmas hangerővel szólt Jimi Hendrix All along the Watchtower című száma, s amikor a gitárszólóhoz ért, halványan kigyulladtak a reflektorok. Háttal álltam a nézőtérnek, és úgy tettem mintha gitároznék. Léggitározás. Előttem egy pult volt, bárszékkel. A polcokon bakelit hanglemezek. Az instrukció szerint a gitárszóló végén a pult alá nyúltam, mintha lemezjátszót kapcsolnék ki, a zene megszakadt, a láthatatlan közönség felé fordultam. De aztán feladtam, leengedtem a kezem és összegörnyedtem.

- Fényt! Több fényt! – mondtam hangosan. – Fejgépet rám! – kiáltottam még egyszer a sötét, néptelen nézőtérbe. – Hogy lehet így egy színpadot felidézni!? Egy koncertet!?

Mögöttem Cicrika böködni kezdte a hátamat: – Maradj mán!

- Ez képtelenség! – fakadtam ki, és lecsaptam a deszkákra hosszú parókámat. – A rock zenész öregen is rock zenész! Ez a Dzsoni se élhet színpad nélkül! És fény nélkül!

Cicrika lesütött szemmel, tanácstalanul álldogált. Hátrafordultam, ránéztem, és végképp feldühödtem. Nem elég, hogy nincs fény, szorít ez a szűk farmer, a paróka is idétlen, de itt áll külön bejáratú feleségem, akinek az odaadó szeretőmet kéne eljátszania. Na persze, pont ő játssza majd el! Miért rá osztották ezt a szerepet? Nem is értem. Ott van például a Linda, fiatal, jó hangú, vonzó. Miért nem rá?

Rendezőkém kussolt. Szerintem azt se tudta, hogy mit akar. Ő is zenélt valamikor, volt egy bandája, de sikerük semmi. Fogalma sincs, hogy mi az igazi rock. A rock-érzésről már nem is szólva.

- Nyilanek! – bökött meg ismét Cicrika. – Ha nem tudod eljátszani, add vissza a szerepet – suttogta a nyakamba. – Na, még csak ez hiányzik! – gondoltam. Nem elég, hogy annyi év szünet után visszahívtak, most adjam fel, röhögtessem ki magam? Hogy alkalmatlanságom bizonyítékának vegyék? És miért cseszeget Cicrika is? Falusi lány létére egész tűrhető színésznővé lett. Féltékeny? Kire az Isten szerelmére? Mert vele például igazán jól lehet haknizni. Egy kis operett, székely viccek, gyere, babám, bekaplak…

- Folytassuk! – hallatszott a nézőtérről a rendező vékony hangja. – Mindjárt ebédidő! Nyilanek, gyere a monológgal!

            Na jó! Lásd meg te tehetségtelen, elfuserált zenész, hogy ezt hogy kell! Felvettem a földről a parókát, a fejemre tettem, belecsíptem Cicrika seggébe, megperdültem magam körül, felemeltem a karomat, és belevágtam:

- Ez a zene testvéreim! Ha meghalljátok ezt az éteri musicot, elröpültök egy más világba, egy más bolygóra… egy szebbe, egy jobba… olyan univerzumba, ahol a zene maga az élet, a születés, a szerelem, a munka, a halál… még a pénz is zenéből van, három akkord egy vacsora, két dur skála egy üveg whisky… a mollok pedig szerelemre válthatók. – Kikacsintottam és nevettem közben. – Jó lenne, mi?! Amikor ezt a dalt nyomtuk, testvéreim, a lányok aprófát pisáltak, (ekkor Cicrika az instrukció szerint átöleli a derekamat hátulról) a srácok meg arról kezdtek álmodozni, hogy a 66-os úton motoroznak velük, egy jó kis Harleyval, hosszú hajuk lobog a fejpánt alól, este füvet szívnak és Jimivel lapogatják egymás hátát… (Cicrika a farkamat kezdte fogdosni) Pedig csak itt voltunk a kultúrban. Szimfóniát füstöltünk, jó ha kis Simpsonra tellett, és Marika, Ágnes, Magdi vagy Judit, ott táncoltak elvarázsolva… Mindenki. Igen, elvarázsolva… A rock varázsereje, gyerekek!

            - Igen! – sóhajtott egy nagyot Cicrika. – És a szerelem!

            - Ez nincs is benne a szövegben – mordultam rá. – Na, majd számolunk ezért. Tudod, ki főz neked a hétvégén gombapörköltet!

            - Az a végszavam, hogy „gyerekek”! – görbült le Cicrika szája.

            - De nem most, te ostoba!      

            - Jó lesz Nyilanek! – biztatott a rendező. – Te vagy a király!

Folytattam: – Persze játszottunk mást is. (A gitárt a pulthoz támasztottam.) Soroljam? Naná, hogy Zeppelint, Creamet, Stonest, Deep Purplet… Beatlest nem, az nekünk nyálas volt. Azokat csíptem a legjobban, amikben volt egy jó kis gitárszóló. (Úgy tettem, mintha szólóznék.) Mert én voltam a szólós… Vagyis, vagyok. Most nincs zenekarom. Kivel? Pénzéhes kutyaütők, botfülűek, nyálasak, fakezűek… Nincs meg bennük a… a… az az érzés… tudjátok… a rock and roll. Ezt csak így lehet mondani.

            Itt szünetet tartottam, mert kezdett lecsúszni az a rohadt paróka. – Nem lehetne ezzel csinálni valamit? – kérdeztem a sötét nézőtértől.

- Majd ragasztjuk – hallatszott a válasz.

Itt kellett a pult alá nyúlnom ismét, majd felhangzott néhány dallam: Eddie van Halen – Eruption, Eric Clapton – Crossroads, Lynyrd Skynyrd – Free Bird, ilyesmik. Felemelt kézzel körbe-körbe táncolni kezdtem Cicrikával. – Mint ezekben …de mondani se kell… csak érezni, érezni… – a pultnaktámaszkodva, körbemutattam. – Itt vannak mind. A korongok megőrizték őket. Ez az én életem, az én világom. De ma már nem kell senkinek – Legyintettem. – Csak cédék, dévédék, jú tub meg ilyenek. Éhen is halhatok. Még jó, hogy néha akad egy-egy banda, elhívnak, kocsmákba, lakodalmakba… vacsoráért, sörért. Idesüllyedtem… ki érti ezt? De én már régóta nem iszom, csak… – Kimentem a színpadról és egy kancsóval tértem vissza. – …vizet. – Felemeltem a kancsót magasra. – Fehér falmellékit. Mert kikészült a gyomrom. Meg én is. Buliról bulira se sikerült teljesen kitisztulnom. Elhagyott az asszony is. Egy színésszel állt össze. Na, mondhatom! De szerintem nem bírják pia nélkül. Mindegy. Három hónapot voltam kórházban, vagyis olyan szanatórium félében. Kijöttem. Tisztán. Mondjuk. Aszonták még egy sört se, a rövid meg maga a halál. Azt meg azért mégse. Nem vagyok én még olyan öreg. Mások hetven évesen is koncerteznek, villognak… Velem mit akar a Nagy Égi Gitáros? Meg kéne beszéljük Főnök! Van még dobásom? Szerintem van. Még megmutathatom, még megmutatom… Eljátszom nekik… El én. A saját futamaimat. Mert volt akár két lemezre való dalom is… – Dudorászni kezdtem. – De akkoriban nem volt ám olyan könnyű, mint ma. Most boldog-boldogtalan cédét ad ki. Na, olyanok is. Gitárszólót pedig már csak a dzsesszben hallasz. Testvér! Rock gitárszóló nélkül! Vége a világnak! Ez már nem a miénk, gyerekek!

            - Igen. És a szerelem!? Dzsoni drágám! – lépett elém Cicrika. – De igen is, ez a mi életünk! Jó, nem vagyunk már húsz évesek, de itt vagyunk egymásnak, élünk, a fiúnk meg…

            - Ő nem akar zenélni!

            Cicrika Dzsonihoz simult, a férfi ágyékához dörgölődzött majd megcsókolta. Dzsoni lehámozta magáról, Cicrika pedig a polchoz lépett és levett egy összegöngyölt plakátot, amin egy szokványos rock banda fotója volt látható. Hosszú hajú, napszemüveges, bőrszerkós rockerek. Kitekerte, fel akarta rajzszegezni a pult elejére, de az alja folyton felkunkorodott, végül feladta, és a plakát úgy maradt.

- Régi társaim a dzsesszben kötöttek ki… Alternatív dzsessz. Erre mindig van vevő valami klubban. Meg lehet vele sumákolni. Mint a lakodalmas rock. A fenébe! Kikérem magamnak, a sokmilliós rock-társadalom nevében. A zene nevében. Az emberiség nevében… Próbálkoztam én is dzsesszelni, de nem ment igazán. Ahhoz újjá kellett volna születni. És másutt.  Mondjuk Amerikában, a húszas-harmincas években. Azt igen. Pedig Judit, óh, a drága Judit nagyon szerette. Főleg élőben, de lemezről is. – Levettem a polcról egy BB King korongot. Néztem, forgattam. - Voltunk együtt a koncertjén. Tömeg, belvár fiúk, egy csomó kékharisnya, meg ismert zenészek. Csilliárdos jegyárak… De a Mester nagyot alakított. A nagyság nem az ujjakban van, testvér, hanem az emberben. Három napig aludni se bírtam. De Juditot se hagytam. Le van szarva minden. Ki se bújtunk az ágyból. Mint Lennonék. Ezután zenész legyen a talpán, aki fölemeli a hangszerét…

Felvettem a gitárt, de nem kezdtem játszani rajta, csak néztem. – És sikerült! Beindult az élet, testvéreim!

Hirtelen felhangzott a zene: Blood Sweat and Tears –You make me so very happy című dala.

- Mi ez? – Néztem riadtan körbe-körbe, majd ugrálva, hadonászva. – Nem! Ki kapcsolta be? Honnan? Ne! Ezt ne! – Befogtam a fülemet, majd a pult alatt kezdtem csapkodni, de a zene nem állt le. – Miért pont ezt? És ki…? Megőrülök! Ne, ne…! – És fogtam a szövegkönyvet, odavágtam a rendező elé: – Én ezt nem játszom el! Dugd föl magadnak!

- Mára ennyi! – jött fel a színpadra a rendező. – Tényleg több fény kell. És te, Gerzson, kapsz két nap gondolkodási időt. Pihenj addig, de még jobb, ha elmész a fiaddal egy koncertre!

* * *

A város még sötét szabadtéri színpadán hatalmas hangerővel szól Jimi Hendrix All along the Watchtower című száma, s amikor a gitárszólóhoz ér, kigyulladnak a reflektorok. Nyilanek Gerzson háttal áll és úgy tesz, mintha gitározna. Farmerben, mintha ő játszana. Előtte egy pult, bárszékkel. A polcokon jobbára bakelit hanglemezek. A gitárszóló végén a főhőst, Dzsonit játszó Nyilanek a pult alá nyúl, mintha lemezjátszót kapcsolna ki, a zene megszakad, Dzsoni a közönség felé fordul.

            - Fényt! Több fényt!

* * *

A roadok gyorsan felpattantak a szabadtéri színpadra oldalról  és a kábeleket kezdték hanyatt-homlok rendezgetni. Rendületlenül esni kezdett a kora nyári eső, és valahol beázott a tető. A villámok is csattogni kezdtek. Az előadást lefújták.