Jelige: Kobaradayna

ANYADARABOK

 

A vécében ülök és maszturbálok, bár igazából csak nézek magam elé. Bejön egy kollégám, pisil, majd kimegy, én pedig inkább nem puncizom tovább magam, felhúzom a nadrágomat, ellenőrzöm a tükörben, hogy hasonlítok-e még magamra, majd visszamegyek a pult mögé.

Délután négy múlt, a Westendben ilyenkor vannak a legtöbben, a kollégáim pedig fel-le járkálnak körülöttem. Úgy érzem, egyedül én állok egyhelyben, és míg ők minden betérő vendéggel beszélgetnek, nekem csak ennyi jut:

- Itt a kávé.

Vannak pillanatok, amikor én is megpróbálok beszélgetni, például itt van ez a srác, de ekkor észreveszem, hogy két kávét kért, így inkább csak kiadom az elkészült kávékat, és várom, hogy szünetem legyen.

Ekkor mintha meghallanék valamit, női hangot, és megpendít bennem valamit, de nem nézek oda.

Aztán a nő itt áll előttem, az arcát szemüveg takarja, kétszeresen látom magam tükröződni benne. A száját nézem, ahogy mosolyog, és az valahogy olyan... olyan... A nő a kávéját várja, én pedig észbe kapok és odaadom neki, és ekkor az ujjaim egy pillanatra hozzáérnek az ő ujjaihoz, áramütés, mindenem megrándul, majdnem ráöntöm a kávéját.

Kettő italt kért, de a második nem kávé, hanem forró csoki. Ki kell hajolnom a pult mögül, hogy lássam, ki kapja, és egy kisfiú. Látszik rajta, hogy semmi kedve itt lenni, a nő azonban csak azért is kezébe nyomja a forró csokit, rámosolyog, és mennek el.

A kissrác nem a nő gyereke, hanem árva, teljesen nyilvánvaló. Egy árva sosem húzódik úgy az örökbefogadójához, mint egy igazi gyerek, mindig megmarad a távolság - pont mint ahogy köztem és az összes örökbefogadó "anyám" között megmaradt.

Otthon semmit sincs kedvem csinálni, meztelenül fekszek az ágyamban.

Az első nő jut az eszembe, aki örökbe fogadott, az első "anyám". Csodálatos volt vele lenni, de őszintén szólva alig emlékszem belőle bármire is. De arra igen, hogy minden nap megnéztük a Westend minden játékboltját, és mikor megvette azt a békababát, amit annyira akartam, szinte repültem a boldogságtól. Ez volt az a nap, amikor hirtelen megálltunk a kijárat előtt, lehajolt hozzám, és azt mondta, szeretne adni nekem valamit.

Megcsókolt. Az első csókom...

Aztán felegyenesedett, és úgy hagyott ott, hogy hátra sem nézett. Soha többé nem láttam, és nagyon sokat sírtam, és most is sírok, és hiába ölelem magamhoz a párnámat, az nem pótolja őt, igazából nem pótol semmit sem.

Másnap megint látom a nőt és a kissrácot. A nő ismét kávét iszik, a kissrác ismét forró csokit, és ismét két órát töltenek a Westendben. Szerintem a játékboltokat járják végig, a nő pedig mindig napszemüvegben van, és mindig mosolyog. Ez a mosoly pedig nem hagy nyugodni, képtelen vagyok egyhelyben állni, zsizsegek tőle, mert azt hiszem...

Szóval azt hiszem, hogy ismerem ezt a mosolyt.

Szerintem ez a nő az én első "anyám".

Mikor legközelebb bejönnek, meg akarom kérdezni, hogy... Hát hogy emlékszik-e rám, de tiszta hülyén érzem magam, ahogy itt áll előttem, látom magam a szemüvegében tükröződni, mintha saját magamtól kellene megkérdeznem... Ráadásul kétszeresen.

Várja a kávéját, és nem látom, megismer-e, egyáltalán rám néz-e, mert csak áll ott, a kissrác pedig, mint egy eltévedt bolygó, most egy kicsit ott van a gravitációs vonzásában, de már készül elszakadni.

Kiadom az italukat, eltűnnek, én pedig nem bírom ki, és pár perc múlva utánuk megyek.

A Lego boltban látom meg őket, épp jönnek ki. Én azonban megijedek, és elbújok egy oszlop mögött, de aztán összeszedem magam, épp lépnék ki, mikor elsétálnak mellettem, észre sem vesznek. Követem őket. Remeg a térdem. Csak oda kellene mennem hozzá, megérintenem a vállát, és... anya?

Bemennek a Játékvilágba, egyesével nézik végig a játékokat. A kissrác unja, a nő azonban nem foglalkozik ezzel, mosolyogva tart neki oda mindent. A legszívesebben felpofoznám a kissrácot, hogy nem örül annak, micsoda jó sora van. A harag hullámokban árad szét bennem, bele kell markolnom a combomba, hogy ne menjek oda.

Biztos, hogy az a nő az első "anyám", mert pontosan úgy mutogatja a kissrácnak a játékokat, ahogy anno nekem.

Bemegyek a játékboltba, és egyenesen odamegyek hozzá, és mert a vállához nem merek hozzáérni, hát jó hangosan és határozottan, hogy ideforduljon, azt kérdezem:

- Bocsánat, de ön nem az...

Idefordul, kétszeresen látom magam a szemüvegében.

- Szóval ön nem a... A...

Nem tudom kimondani, hogy az anyám, megfordulok, és elmenekülök, és tudom, hogy a nő mindvégig engem néz.

Az egyik nyilvános vécébe szaladok be. Megállok a csap előtt, bevizezem az arcomat, próbálok lassan, mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjak, de semmi haszna. Felnézek, és látom tükröződni saját magamat. Egy zavart őrültet látok, aki ismeretlen emberekhez megy oda, és megkérdezi tőlük, nem az "anyja"-e.

Össze akarom törni a tükröt, de inkább elfordulok, és dühömben, vagy tehetetlenségemben ráütök a csapra. Közben az emberek jönnek-mennek körülöttem, és hallom, amint az egyik fülkében anya kiabál a gyerekével:

- Engedd ki! Engedd már ki!

A tehetetlenség oda-vissza pattog bennem, a csapot markolom, és az jár a fejemben, hogy mekkora hülyeséget csináltam. Mert igazából nem is emlékszek az első "anyám" arcára, csak benyomásaim vannak róla. A dolgok vele, kettőnkkel talán nem is úgy történtek meg, ahogy emlékszek rá, talán csak én színeztem ki utólag.

Ráütök a csapra, mire a víz teljes erővel előtör belőle, a lefolyó át sem tudja engedni, gyűlni kezd, én pedig kirontok a vécéből, és visszamegyek dolgozni.

Oda sem figyelek, kinek milyen kávét adok, az egyik kollégám meg is kérdezi, jól vagyok-e, de nem tudom, mit válaszoljak rá. Szeretnék elmenni innen, elköltözni a városból, az országból, de azt hiszem, felesleges, mert mindenhol csak saját magamat fogom találni, tőlem pedig minden távol van, semmiben sem vagyok benne. Ha körbenézek, olyan, mintha a világon minden tőlem függetlenül történne.

Az anyámat akarom.

A sarokban egy pár csókolózik, és érzem, hogy jönnek elő a könnyeim, próbálom visszanyomni őket, ökölbe szorítom a kezemet, a határon egyensúlyozok, és azt hiszem, el fogom sírni magam.

- Hé! - szól rám valaki.

Felpillantok. Emberek sorakoznak előttem, mind a kávéjukat várják, és mind kettessével-hármassával állnak. Mintha mindenki tartozna valakihez, csak én nem.

Elfordulok tőlük, és ekkor látom meg, hogy a nő épp a kijárat felé megy a kissráccal, aki most hihetetlenül boldog, szinte repül, és látom a kezében a becsomagolt ajándékot.

Tudom, hogy születésnapja van, mert az első "anyám" is a születésnapomon hagyott el.

Megállnak a kijárat előtt, a nő lehajol hozzá, az arcát simogatja, de a kissrác nem figyel rá, a dobozt forgatja a kezében. Pont, mint anno én.

Tudom, hogy az ott az első "anyám".

És azt is tudom, mire készül.

Átugrok a pulton, elindulok felé, talán húsz lépés választ el. Nem lát engem, csak a kissrácot nézi, az arcát simogatja, nekem pedig az jár a fejemben, hogy annyi év után itt van az anyukám, hogy mióta elhagyott minden nap arra vártam, hogy visszajöjjön, hogy ismét láthassam.

Tíz lépés. Hallom, amit azt mondja: - Ugye ez volt életed legboldogabb napja?

Nyolc lépés.

- Ugye egész életedben emlékezni fogsz rá?

A nő pont úgy fogja meg a kissrác arcát, ahogy anno az enyémet.

Négy.

- Ha valaha szomorú leszel, ez legyen az a nap, ami eszedbe jut.

Maga felé fordítja a kissrác fejét.

- Amire elég csak rágondolnod, és boldog leszel.

Három.

- De ugye azt is megérted, hogy még nagyon sok kisgyereken kell segítenem? Boldog emlékeket adnom nekik.

A nő csücsörít, és a kissrác is, önkéntelenül, pont ahogy anno én, csak utánozza, amit lát.

Ekkor érek oda, és mint az özönvíz, minden előtör belőlem. Meg akarom ölelni az első "anyámat", de nem, mégsem megölelni akarom, mert inkább nekimegyek, mint egy vonat, fellököm.

Azt hiszem, nem szeretem az anyámat.

Azt hiszem, őrületesen haragszok rá.

Ráülök, és megmarkolom a nyakát. Ekkor döbbenek rá, hogy a mosolya nem valódi, mert az arcizmai már annyira megszokták, hogy aközben is mosolyog, hogy fojtogatom. Szorítom, és meg akarom kérdezni, miért hagyott el, miért tette azt, amit tett, de nem tudok megszólalni, egyszerűen túl sok minden kavarog bennem, nem jön ki a kérdés.

Észre sem veszem, de a kissrác próbál lerángatni az anyukájáról, az ajándékával ver. Előbb a doboz szakad szét, kiesnek belőle a játék baba darabkái, és egészen addig ütöget velük, amíg semmi sem marad a kezében.

Ekkor hirtelen feladom az egészet.

Mióta az első "anyám" otthagyott, senkinek sem tudtam megnyílni, és azt hittem, ha újra látom, sikerülni fog, és akkor minden rendbe jön az életemben. De nem, már neki sem tudok. Talán elkéstem a dologgal... Talán az egész már végleg elromlott.

Leszállok róla, odaszédelgek egy padhoz és leülök. Magam elé nézek, a lábaimra. Arra gondolok, hogy már a maszturbálás sem segít. Mire felnézek, a nő és a kissrác elmentek, a takarítók pedig éppen befejezik az ajándékának darabkáinak az összesöprését.

Az egyik kollégám ül le mellém, azt kérdezi:

- Jól vagy?

Lány, de egyébként annyira fiús, hogy akár az is lehetne. Szeretnék könnyíteni a lelkemen, de bármit mondanék neki, az hamis lenne, vagy legalábbis nem teljesen az, amit valóban mondani akarok, hát inkább megcsókolom. Kicsit zavarba jön, de nekem azért jó volt, talán eddigi életem legjobb csókja volt, és azt hiszem, ha elég ilyen csókot kapnék, felül tudnám írni a legelsőt. És vele együtt minden mást is.