Jelige: Öt érzék – Öt érzék

Jelige: Öt érzék

Öt érzék

A gyűlölet, a kín átjárja testem. A fájdalom ott mar belülről. Átrágja magát a belső szerveimen, és már a bőröm legbelső rétegeit kezdte meg. Amikor eléri a hámsejteket, kirobban belőlem. Beterít, beterítek mérgemmel mindent és mindenkit. Remélem, lassú kínok között, velem pusztulnak. Azt akarom, hogy szenvedjenek. Szenvedjenek, mint én.

Miért történt velem? Miért velem? Miért pont velem? Nem akarom a tudatos szintig engedni azokat a gondolatokat. Érzem, hogy igazak, érzem, hogy ezt nem álmodom. Az érzés annyira erős, annyira intenzív, ami kikívánkozik, írásra késztet, de még a tollam sem találom. Pedig este, amikor a vonattal megérkeztem még nálam volt. Minden olyan zavaros. Érzem, hogy ez a valóság, de annyira fáj, hogy inkább eltompítom, csak lassan, fokozatosan engedem be. Félek, ha teljesen tudatosul bennem, nem bírnám ki. Az agyam letompításához már értek, nem először van rá szükségem. Megvannak a védekező mechanizmusaim.

A pultos kihoz egy felest. Nem emlékszem, hogy kértem volna. Furcsán rám néz és sietve elviszi az üres poharakat. Egyáltalán mit keresek itt? Valamiért idejöttem. Valami belül megnyomja a vészjelzőt. Gondolkodás nélkül lehúzom a felest. Végigmarja a torkom és a nyelőcsövem, majd megül a gyomromban. Mély lüktetéssel jelzi a halántékom, hogy a veszély elmúlt. A védekező mechanizmusok.

Két fronton kell ilyenkor harcot vívni. Mindkettő az agyban zajlik, és ha az egyiket elveszíted, a háborút is elbuktad. Az igazán kellemetlen a dologban, hogy nyerni nem tudsz, olyan opció nincs. Egyetlen működő stratégia, ha az egyik fronton elkezded az ellenséget fárasztani. Erre az alkohol tökéletes megfelel. Fontos az adagolás, a folytonosság fenntartása. Ha túl gyorsan túl sokat viszel be, hamar kiütöd magad és a másik fronton biztos vereséget szenvedsz, de ez csak az igazság egyik része. A másik és igazabb ok a fokozatosságra a folyamatos lelki fájdalom fenntartása, a szenvedés, a tökéletes önsajnálat elérése, amikor megpróbálod kifele is megmutatni azt, amit belül érzel. Ehhez idő kell és általában sok időre van szükség. Nekem persze nem, ebben is profi vagyok. Ha mind két fronton jól áll a helyzet az önsajnálat és önmarcangolás ideje hosszan kihúzható. Az érzések annyira intenzívek, hogy fizikai fájdalmat okoznak. Fáj, de közben élvezed is, ekkor érzed igazán, hogy élsz. Alkotás szempontjából a legideálisabb elhúzni ezt az állapotot, „s a boldogtalan lélek kegyetlen gyönyörévé válik a fájdalom”. Milyen remek gondolat, és remek idézet. Ezt tényleg le kellene írnom, had irigykedjenek a kortárs írók. Beépíthetném az egyik zseniális versembe, ha lenne tollam. Legalább papírt már találtam.

A másik front is hasonlóan fifikás. A gondolatok hullámokban törnek rád, ezeket kell feltartóztatnod. Ez a csata legelején a legnehezebb, akkor az ellenség akkora erővel és lendülettel érkezik, feltartóztathatatlanul, hogy a védelmi vonalaid lényegében megsemmisülnek. Soraid újra rendezése közben lesz egy hosszabb-rövidebb szakasz a mészárlás, a ragadós vér, a káosz időszaka, amikor olyan dolgokat művelsz, amire azt hitted nem is lennél képes, nem csak szellemileg, fizikailag sem. Ez az időszak a legtávolibb, ködbevesző táj, meseszerű, a valóságtól teljesen elrugaszkodott homályos álom. Társadalmi kötöttségektől mentes, következmények nélküli embertelen lénnyé válsz, az őrület zárt szobájában, ahova senki sem lát be. Így szabad vagy.

Még egy Portoricoi érkezik. Megiszom. A második fronton a támadásokat játszi könnyedséggel verem vissza, már nem égeti mellkasom a fájdalom, csak nyomja. Rám nehezedett és igyekszik mindent kipréselni belőlem. Ez jó, jó jel. A tervek alapján haladok, sikerülni fog a kifárasztás.

Végre, a belső zsebemben megtalálom a tollam. A szavak kikívánkoznak belőlem, le kell írjam, át kell adjam az érzéseim az olvasónak. Meg akarom ragadni lelküket, úgy ahogy engem ez az érzés. Zsenialitásom szikrái leégetik a várost, hömpölyögve felemésztik a világot. Az ész diadala, zsenim bizonyítéka. Gondolataim cikáznak, a termékenységem lendületében szakad rólam a víz, és csak jönnek a szavak egymás után és jó szavak jó rímekkel párosulnak. Sikerül megfogalmazni egy megfoghatatlan dolgot, a fájdalmat, amit szerelmem okozott.

Hirtelen kijózanodok. Az agyam elégetett minden szénhidrátot, feldolgozott minden alkohol molekulát a véremben. Homlokomon gyöngyözik az izzadság, ingem rátapadt nedves testemre, lihegek. A homályos kocsmában a megszokott alkoholisták ülnek a pultnál és jópofáznak a pultossal. A törzshelyemen vagyok, de nem tudom hogyan kerültem ide. Elbizonytalanodok. Az biztos, hogy a vonatom befutott Szegedre, és senki sem várt az állomáson. Persze, mert egy nappal korábban érkeztem, nem szóltam senkinek. Emlékszem az izgatottság érzésére, mennyire meg fog majd lepődni.

Görcsös sírásba török ki. Nem tudom kontrollálni, ötévesként hangosan, zokogva vergődöm. Fuldokolva próbálok levegőt venni. Könnyem és taknyom rácsöpög a lapokra. Papírra vetett gondolataimat beterítik. Megpróbálom letörölni, de teljesen elkenődik. Nem tudom abba hagyni a bőgést. A teljesen átázott papír elszakad. Ezt sem sikerült megmentenem. A fájdalom elemi erővel tör rám. Ez nem lehet, ez nem velem történik. Erőltetem az agyam, de nem megy. Nem emlékszem a leírt szavakra, örökre elvesztek. Mindent elveszítettem. Legalább a vers megmaradt volna. Legalább a verset meg kellett volna őrizni. Értelmetlen élet, értelmetlen…

Beléptem. Éreztem a szagát. Idegen tesztoszterontól bűzlő férfi szag. Keveredik kedvesem tiszta, a nőiességet, a szexuális vágyat megtestesítő illatával, az illattal, ami minden reggel és minden este körbevett és olyan sok örömet szerzett. Valaki megrontotta ezt a szentséget. És ez a valaki még itt van.

A tollam, ami eddig gondolataim fegyvere volt, most igazi fegyver lett. Igazságot tettem, megérdemelték, elárultak, mindketten elárultak. Szerelemem illata és az árulás szaga. Vágy a teremtésre és a pusztításra. A pofon nem elég, ki akarom törölni őket. Az idő megsemmisült, szétroppant. Menekül, izzadt véres teste remeg, könyörög. Ne könyörögj, mindjárt vége. Undorító léted utolsó cseppjeit is kiszedem belőled. Fekete angyalom lesújt, csodálatos lény. Gigászi erővel értelmet hasít a káoszba. Velem van az igazság, én vagyok az igazság. Én vagyok a halál.

Minden beterít a sós vér, csend és magány. Egyedül maradtam.

Hiányzik az érintésed, hiányzik az illatod.

Porod a földben.