Jelige: mateusz – Bálint

Jelige: mateusz

Bálint

Aznap este a postaládáknál matattam és fél szemmel lestem őt. A csizmát már a bejárat előtt levetette, és vele együtt csúsztak le lábfejéről a csuromvizes zoknik is. Próbálta minnél nagyobb csendben kinyitni az ajtót. A küszöbre mezítláb lépett rá, a két fémcsík hidegét már nem is érezhette vizes bőrén. 

Az ablakuk előtt álltam. Borzasztóan festhettem, mert az eső már órák óta zuhogott, én pedig végig ott áltam egy bokor takarásában és néztem őket, ahogy a nappaliban várják az órák múlását. A férfi kétszer felállt és kiment a konyhába egy-egy üveg sörért, másodszorra a nőnek is hozott egyet, aki a fotelon végignyúlva a laptopot birizgálta. Nem láttam mit nézeget ilyen hosszasan, pont oldalt helyezkedett el velem. A férfi egy ideig olvasott a karosszékben, valami vastag könyvet, de azt megunva, a nő lábát felemelve, leült a fotelba ő is, és a felemelt lábakat ölébe helyezte. Tévézni kezdett. Híradó, reklámok, kapcsolgatás. Foci. Éjfél körül állt fel a nő, ébresztgette egy kicsit a férfit, majd bementek a hálószobába, amely már kívül esett a látószögemen, csak a bejáratát tudtam behatárolni.

Leguggoltam, majd mikor már zsibbadni kezdett a lábam, egy puffannással landoltam a puha, vizes füvön. Ültem még egy darabig, a látottakon gondolkozva. Már hajnalodott, mikor hazaindultam, de csak egészen lassan vált világossá felettem az ég. A járda kövein lépkedve valami dalt dúdoltam magamban, ritmusosan mozgattam a lábaimat és arra gondoltam, otthon főzök magamnak egy forró feketét, beállok a zuhany alá egy órára és megfésülöm a vizes hajamat, vagy valami ilyesmi haszontalan-kellemes dolgot művelek. Egy pillanatra felnéztem, nem is tudom miért. Megláttam a nagyapámat. Tőlem egy méterre a járda belső szélén állt, a házfalnak támaszkodva, ajkát csücsörítve fütyült. Csak állt és egy dalt fütyörészett. Talán nem is én dúdoltam a dalt, hanem őt hallottam fütyörészni. Engem nézett. Én őt néztem. És már nem lépkedtem. Nem hallottam a fütyörészést, nem láttam a járda köveit. Csak a nagyapámat láttam, a két éve elhunyt nagyapámat, a csücsörítő ajkait, ahogy a bőrt rágcsálja belülről és a támaszkodását. Nem tudom, mit keresett ott a ház falánál, hogy rám várt-e vagy csak véletlenül pont ott ácsorgott, ezután sem derült ki. Próbaképpen tettem egy hirtelen lépést, amire ő egy hirtelen kiegyenesedéssel felelt. Értettem már, mi fog ezután történni. Nem fog békén hagyni.

Egy darabon csendben sétáltunk egymás mellett, én vezettem őt a lakásomhoz vezető úton, ő pedig rágyújtott az első, a második, a sokadik cigarettájára. Ide hamuzott, oda hamuzott, csak úgy repkedett a hamu körülötte, minden lépéssel újabb hamuadagot engedett szabadon a maga mögött hagyott térbe.

Belépve a lakásba, egyenesen a konyhába indultam, feltettem a tűzre maradék húslevest. Hús nélküli húslvest, amibe korábban valami húslevest helyettesítő fűszerkeveréket szórtam. Mélytányérokat vettem elő és a fiókba nyúltam, hogy két egymáshoz illő kanalat keressek. Nagyapámat leültettem az asztalhoz, és üveg hamutálat tettem elé egy sokatmondó tekintet kíséretében. Kimertem a felmelegített levest a tálakba, a kanálra öntve csörgott mindenfelé, a pulcsim ujjára is rácsöppent egy kicsi.

Csendben ettünk egymás mellett, csak a mocorgásunk és a szürcsölésünk hallatszódott a helyiségben, és én úgy éreztem az egész világon csak a mi szürcsögésünket és kínos csendünket lehet csak hallani, még a madarak is csendben maradtak egy percre, hogy odafigyeljenek ránk a perceket nyújtó feszültségben, hogy szemtanúi legyenek az elkerülhetetlen robbanásnak, ami az ilyen csendek után szokott következni. De robbanás nem volt, csak csend. Nagyapám letette a kanalat egy idő után, a maradék levet kiitta a tálból, aztán lábát keresztbetéve felém fordult és rágyújtott egy újabb cigarettára. Én még nem akartam, hogy találkozzon a tekintetünk, így tovább ettem a levest, minél kisebb levet téve a kanálra, minél apróbbra felvágva a sárgarépát, a fehérrépát, a maceszgombócba turkálva húztam az időt.

-              Ne játssz már annyit azzal a hülye levessel. Nézz már ide. Ne hülyéskedj.

Próbáltam húzni-halasztani a dolgot, ami egy ideig ment is, de pár perc után oly nevetségessé vált az egész jelenet, hogy már nekem is sok volt. Letettem a kanalat. Szorosan a tál mellé. Ránéztem.

-              Mit akarsz? – kérdeztem. Szándékosan nem hangsúlyoztam. - Na, mit?

A cigarettát tartó kezével legyintett egyet, összehúzta a szemöldökét is hozzá, mint régen, amikor valami butaságot mondtam.

-              Hagyjál már! Te mit akarsz? Már úgy értem, attól a szegény férfitől. Nem akarlak számon kérni, csak pont észrevettem. Hogy bámulod őket.

-              Ki mondta hogy a férfitől akarok valamit? Láttad őt, ugye? – kérdeztem sejtelmesen, és jó mélyen, hunyorogva a szemébe néztem.

-              Megérzés. – felelte kurtán és kifújt egy adag füstöt.

-              Tipikus.

-              Csak érdeklődöm, hogy mi van veled.

Csend. Nem válaszoltam, mert teljesen meg voltam sértve, igazán pofátlan dolog két év halottság után ilyen béna kérdésekkel előrukkolni.

-              Ha lenne két hörcsögöd egy alomban, te nem nézegetnéd őket? – vágtam oda, tettetett flegmasággal a hangomban.

Erre elgondolkodva megingatta a fejét, amit én egyértelmű igennek vettem.  Elnyomta a cigarettát a levesestálban.

-              Hiszel istenben? - kérdezte hirtelen. Nem néztem rá.

-              Erre kétféleképpen is tudok válaszolni. –  szólaltam meg egy fél perc után –  Egyrészt, visszakérdezhetek: Melyik istenben? Másrészt, sejtve, hogy te mire is gondolsz, annyit mondhatok: Már nem. – De ártatlan tekintetéből rá kellett jönnöm, hogy ő tényleg nem érti, ezt miért mondom. – Hát nem láttad őt?

De nem látta. Vagyis nem úgy, ahogy én. Ezért elmeséltem neki. Hogy a temetése napján az egész család sírt-rítt és csudaszép temetés volt, igazán tetszett volna neki, mert szét is szórtuk, úgy, ahogy kérte, mindenféle körítés nélkül, ott helyben a Kerepesiben. Hanem akkor megjelent egy férfi a tömegben, először észrevétlenül, majd egyre inkább magára vonva a tekinteteket. Bálintnak hívták, fiatal férfi volt, nálam pár évvel lehetett csak idősebb, és a szintén fiatal feleségével érkezett. A nagybátyám és az apám összenéztek láttára a sirató tömeg két széléről. Egy pillanatra elfelejtették, hol vannak. A férfi pedig megállt a hamvak hűlt helye előtt és csak nézett.

-              Nagyapa, neked van még egy fiad! – elképedtem újra, ahogy kimondtam a szavakat. Az asztallapot markoltam, ahogy lélegzetvisszafolytva vártam a reakcióját, de az nem jött. A nagyapám hamuzott.

-              Most örülsz? – kérdeztem halkan hosszú némaság után.

-              Örülök. Adj még egy tál levest. – mondta, és újabb cigarettára gyújtott.

Másnap már együtt indultunk el a ház felé, és ha Bálint kinézett volna az ablakon, csak az én vállig behúzott fejemet látta volna a bokorból kikandikálni egy óriási cigarettafüstfelhőben.