Jelige: Szilvia 1973 – A Bál

Jelige: Szilvia 1973

A Bál

Ismét elérkeztünk kisvárosunk e jeles eseményéhez a pótszilveszteri bálhoz, mely mindig tömegeket indít meg. Felpezsdül az élet, munkát adva ezzel oly sok kisvállalkozónak. Izzanak a hajszárítók, kopnak a púderes ecsetek, a butikokban sorban állás van a báli ruhákért. Egyszóval az izgalom tetőfokára hágott.

Semmi kedvem nem volt menni. Gondoltam kihagyom, ezért jegyet sem rendeltem. Ám a sors másképp akarta.  Egyik barátnőm aktuális másik fele nem tudott eljönni, ezért jó alkalom nyílott számára, hogy elrángasson ide. Nem mintha nem akarták volna amúgy is megjelenésemet, de én piszokul ellenálltam. Ezen napig, mikor könnyes szemmel könyörgött, hogy nélkülem ugyan ő sem megy sehová sem. Beadtam a derekam. Elképesztően eklektikus tudok lenni. Egyik percben semmi kedvem semmihez, a másikban pedig vágjunk bele, miért is ne pillanat uralkodik el rajtam. Ez azon tulajdonságaim egyike, mely rengeteg változtatást igényel még, hisz ez a csapongás sokszor tévútra vitt és visz az életben. Bár az is igaz, hogy sokszor- e miatt éltem át olyan csodákat, amiket máskülönben nem tapasztaltam volna meg. Valamint, ha soha nem mennék sehová előbb-utóbb besavanyodott öreglány lennék, utálva magam és a világot és csak sajnálkoznék egész nap otthon a négy fal között. Na, erre túl rövid az élet. Jó kimozdulni, kitörni a megszokottból. Szingliségem minden pillanata arra késztet, hogy merjek önmagam lenni még akkor is, ha begubózva ülök a négy fal között, bár megjegyzem, magányosan nagyon ritkán érzem magam, talán mert szeretek magammal lenni. Továbbá két munkahelyem van és két gyerekem, a feladatok sokasága nem engedi meg a magányosságot. Nincs időm erre. Azt a szót, hogy unatkozni csak hallomásból ismerem. Soha nem unatkoztam. Ez abból is adódik, hogy imádok olvasni, jó filmeket nézni, vagy csak egyszerűen feküdni és álmodozni valami nagyon jó dologról (ami soha nem történik meg, de a hangulatomon mindenképpen dob egyet). Azt hiszem kicsit romantikus lettem. Talán ezt a kor hozza magával.

Szóval program van mára.

Én az estét szokásos laza ráhangolódással a barátoknál kezdem. Itt gyűlünk össze mindannyian, majd mikor már tényleg jó a hangulat felkerekedünk és indulunk elfoglalni asztalt, széket.

Persze ez sem egy egyszerű történet, mert a társaságon belül sem mindegy ki hová ül le. Egyesek nem szeretnének kettesek mellé leülni. Na, ilyenkor vagyok jó kerítésnek világnézetek között. Ezen el szoktam merengeni. Vajon mi tartja össze ezt a társaságot, ha amúgy meg nem bírják egymást.

S rólam is pletykálnak a hátam mögött? Bár azt mondják, aki neked pletykál, rólad is fog. Lehet benne valami…

Megérkezésünkkor szembesülünk a tömeg erejével, ahogy egymást lökdösve igyekeznek bejutni a nem túl tágas ajtón, majd jegyünket átadva, felkarszalagozva indulunk megkeresni helyünket. Ez nem is olyan egyszerű, mivel sötét van, mint a tehénben és a lézerfények kiégetik a retinám, így félig vakon táncoló párokat kerülgetve, botladozva, ha nehezen is, de eljutok a nekünk kijelölt asztalhoz.

Nem hiszek a szememnek, mint heringek a konzervdobozban. Ha valaki le akar ülni a mögötte lévő széksoron háromnak fel kell állni. Lényeg, hogy 800 ember be van zsúfolva. A nyereség mindenek fölött.

Szétnézek, kik ülnek körülöttünk, vagy inkább állnak. Mégis csak jobban el lehet férni. Szédület!!! Beszélgetéshez hozzá sem kezdenek, mert úgy sem értik egymás szavát. Inkább szorongatják félig teli boros, sörös, pálinkás poharukat és leginkább már otthon lennének a jó puha ágyban. Bár a fiataloknál ez nem akadály. Ők élvezik legjobban az estét. A 20-as korosztály bírja szuflával. Elég sokan imbolyognak, tekeregnek, maligánfokuk kezd a veszélyes zónába jutni. A lányok a szokásos mini ruha felhozatalban virítanak, fekete csipkeköltemények amerre a szem ellát. Némelyek sminkje már igen-igen megkopva, elmázolódva, szinte maszkként feszít arcukon (torz maszkként). Lényeg a megjelenés. Természetesen, mint a legtöbb bálon itt is élő zene szolgáltatja a talp alá valót. Négy főből áll a zenekar, női énekesük van. Meglepő módon jól énekel. Ritka az igazán tiszta hang manapság. Sajnos a Jó Isten abszolút hallással látott el, így rengeteg csalódás ér sok esetben, de ma tetszik, amit hallok.

Az est előrehaladtával azonban ez a minőség veszít értékéből a számok összeállítása miatt. Murphy törvénye, míg ülünk, csak szuper számokat játszanak, mikor végre megjön a kedvünk a lötyögésre átváltanak. Azonnal lakodalmasba kezdenek. Ki nem állom ezt a műfajt. Biztos sokat kellett kis koromban hallgatnom. Elég sok lagzin vettem részt, mire mindenki elkelt a családban.

Na, szóval nyolcadszor megy már Kis Grófo (csak a nézését, meg a járását), elképesztő. A tömeg zöme üvöltve tombol. Ez van. Barátnőimmel lemondóan egymásra nézünk, és épp visszaevickélnénk a helyünkre, amikor a zenekar vezetője bemondja a mikrofonba – RUMBA – következik. A hátamon végig fut a jeges veríték, mivel ez a kedvenc táncom. Rumba a szerelem tánca.

Körülnézek, és azt látom, hogy barátnőim - közben odaérkező - férjeikkel simulnak össze, én meg egyedül állok köztük. Ekkor, mint a filmeken hátrafordulok, és ott jön Ő, akit eddig vártam remélve itt lesz ma és felfigyel rám. Minden kívánságom így teljesüljön. Igaz az ő kezében is egy pohár ismeretlen tartalmú lé szorong. Szívem vágya a félig boldog állapotban, de még a józanság határán leledzik. Tényleg elképesztő az érzés, ami hatalmába kerít. Megdöbbentő milyen hatást gyakorol rám már a puszta megjelenése is. Felém jön. Szinte égi fényt látok körülötte, ahogy közelít. Kinyújtja a kezét felém. Nem kérdezi akarom-e. Most fél szavak nélkül is értjük egymást. A zene édes hullámaira elkezdünk ringani. Meglepően jól táncol. Ritka manapság a jó táncpartner, mint a fehér holló. Ez is kezd kihalni a pasikban, mint annyi más, ami miatt még férfinak tekinthetjük őket. Átjár minket a latin virtus. Érzem az arcvize illatát, amely enyhén fűszeres, fás, érzéki, teljesen elbódít. Becsukom a szemem és hirtelen egész máshol érzem magam. Ott ahol csak mi ketten vagyunk és a zene. Egy hatalmas szobában, amely tele van ablakkal és árad be a napfény megvilágítva a szoba minden szegletét, megtisztítva mindent, ami eddig sötét és szürke volt. Lassan felnézek, két kék szempár tekint vissza rám. Mosolyog és csábít, frissen borotvált arcát négyzetcentiméterenként égetem magamba. Barna haja enyhén kócosan áll szép formájú fején. Tisztára Patrick Dempsey. Én pedig vele táncolom a világ egyik legromantikusabb táncát. Elképesztő!!!

Az idő mintha megállt volna, vagy ez a szám tart örökké. A lényeg, hogy átélhetem ezt a különleges élményt és talán végre elindul valami kettőnk között. Oly régóta várok már erre.

Valami azonban történt, mert elhallgatott a zene. Kinyitom a szemem, újra a bálban vagyok, a sötét, szürke, fülledt, túlzsúfolt helységben. Egymásra nézünk és Ő megköszönvén a táncot arcon csókol.

Én pedig csak bámulok hülyén. Hol vagyok? Mi történt és egyáltalán mi van???

Ennyi? Vége? S már tova is tűnt, mint egy látomás. Elnyelte a tömeg. Bódultan vissza vánszorogtam a helyemre. Muszáj volt egy kis italt magamhoz vennem. Egy korty fehérborra vágytam. Talán ez majd lehűti felzaklatott lelkem.

Az a gond, hogy megint reménykedni kezdtem. Az egóm újra hitegetésbe kezdett. Az este hátralévő részében csak őt lestem. Merre van? Mit csinál? Kijózanító volt a valóság. Totál be volt állva. Egyik huszaskát a másik után pörgette. Megint körbe értem. Az est számomra már semmi szívpezsdítőt nem tartalmaz. Táncolok ugyan, de a lelkem már máshol jár. Vissza akar menni a fény szobájába, ahol átélhette a csodát. Ahol boldog volt. Eszembe jut az egyik új kedvenc dalom:

„…Huss el is illant már,

szálló lufi mit vártál

1 perc csak a Boddottá

és emlékké lett,

cudar élet.”

Épp ide illő szavak. Felnevetek, ahogy végig pereg a fejemben. A mellettem ülők furán néznek rám, mit nevetgélek így magamban. Rájuk nézek, csak legyintek. Hagyjuk, nem érdekes.

Úgy áll a dolog szingliségem ma sem ér véget.

Abba kell hagynom az irányítást a dolgok felett, el kell engednem az állandó párkapcsolati problémám tovább bonyolítását. Kell utat engedni a dolgoknak, hogy maguktól alakuljanak.

Nem vagyok helikopter, hát ne keringjek folyton. Hátra lépni! Mély levegő!

Azt mondják, amin nem görcsölsz, az megoldódik magától.

Ezt azonban meg kell tanulni és tudatosan figyelni, mert különben minden újra elszabadul.

Nézem az órám, mert mintha ritkult volna a tömeg. Hajnali fél három. Az est már úgy is elvesztette minden varázsát. Már szinte csak lődörgőket látni, akik egymásba, vagy félig menekülő párjukba kapaszkodva próbálnak még adózni a zenekar kitartó előadásának. Újra Kis Grófo. Na, most menjünk haza! Egymásra nézünk a többiekkel, rajtuk is ugyan ez a csüggedt arckifejezés látszik.

Elkezdünk szedelőtszködni, búcsúzkodni. Megbeszélni a csajokkal (inkább üvölteni) a következő összejövetel lehetséges dátumát. Ez kisebb vitába torkollik, mert kinek ekkor, kinek akkor nem jó a dátum. Szóval eldöntjük, hogy akkor majd egyeztetünk. Tipikus. Mindig ez van.

Kabát, táska, indulás.

A talpam most kezdi megadni magát a magas sarkúban. Csak a kocsi ajtajáig bírjam ki. Anyám! A kocsi 20 méterre, mert nem volt máshol hely.

Egy örökkévalóság mire oda érünk, ha nem lenne január levenném a cipőm és mezétláb sétálnék el odáig. Sajnos azonban fagypont körül van és esik. Mi kell még mára!

Remélem az év többi része jobban alakul majd.

Jövőre újra ugyanitt, mondtuk egymásnak. Gondolatban hozzá tettem: de akkor már párban!

Az viszont tagadhatatlan, hogy az élmény, amit átéltem egy tánc alatt, mindenképpen és visszavonhatatlanul pozitív élményt adott. Hitet a szeretet képességére. Még nem halt ki belőlem minden érzés. Képes vagyok újra a szerelemre, várni fogok rá, akár mikor is érkezik. A szeretet a legnemesebb érzés a világon, nem szabad elveszíteni. Az ember társas lény. Mindenki megérdemli azt, hogy megtalálja a párját. Nemtől, kortól függetlenül.

Ha merjük kinyitni a szívünk, eljön. Körül ölel. Elringat. Elvisz egy olyan helyre, ahol a fény lakik.

Csak kívánni kell, tiszta hittel!