Jelige: Sárga rózsa – Különös temetés

Jelige: Sárga rózsa 

KÜLÖNÖS TEMETÉS 

Ott állnak a ravatal körül.  Pedig még nem is halt meg.

Csak azt hitték, hogy úgyis átviszik a túloldalra, valamelyik másik dimenzióba. Épp megkapták a pár éve önkényesen visszatartott prémium egy részét; úgymond, a szakszervezet megnyerte a kormány ellen indított pert. De lehet, hogy ez is a kormány  kisdedeknek szánt húzása volt, elterelő hadművelet. Odaszóltak a bíróságnak. Szokásukhoz híven.

Meglett a pénz a koszorúkra, hát leadták a rendelést.  Azt gondolták, ez kötelességük.   És a koszorúkat kivitték a ravatalhoz.

Ott sorakoznak a koporsó mellett. Mindegyiket ismeri. Mindegyik mosolyog. Mint az angyalok. Egyrészük lelke már rég elhagyta ezt a dimenziót. De vannak köztük élettel telt, hús-vér egyedek is.

A paradicsomszőke hajú diáklány, akit tizennyolc évesen ragadott el egy elhanyagolt kór; utálta a matekot.

A kopott biciklijével hazakarikázó, negyvenes tornatanár, akit elkaszált egy figyelmetlen amatőr sofőr (magyar feleséget választott magának, s emiatt ő sem tartozott a magyargyűlölők közé).

Az első igazgató,  erdészmérnöki végzettséggel, aki nem szerette a dohányosokat meg a magyarokat.

 A moldovai, forróvérű laboránsnő, aki vajmi keveset értett a fizikához meg a kémiához, de szeretett násznagya, falubelije,  a fővárosi Központot vezette;  imádta az aradi kétszerfőzött házipálinkát meg a négyujjnyi vastag, falusi, füstölt szalonnát.

A szikár gondnok, egykoron katonatiszt, aki katonásan irányította a takarítóasszonyokat, főleg Verát, akinek olykor beakasztotta.

A cigányképű angoltanárnő, akinek fia is cigányképű, szép gyerek, mint  apja, a tizenéves diák, aki nemzette, miközben anyja egyetemi gyakorlatát végezte abban a középiskolában, ahol tanult a fiú.

A bögyös, csábító, izmoslábú szakácsnő, aki csodálatos, román töltöttkáposztát tud főzni, és elcsavarta a fejét a sokoldalú karbantartó lakatosnak, aki autójavításhoz is ért.

Kicsit késve érkezik a gyerekképű, kreolbőrű franciatanár, akire hamar lecsapott a húsz évvel idősebb, hajadon, de nem szűz könyvelőnő. Negyvenhárom évesen egy egyedülálló könyvelőnőnek nem is lehet más nagy célja, legfeljebb egy gyerek; az viszont nem jött össze. Beleszólt harmónikus idilljükbe az ördög, amikor kertjükben egy családi vita során a gyerekképű fejen verte apósát egy rozsdás vascsővel.  Nem akarta megölni. Börtönbe került pár évre. Hamarabb szabadult, jó magaviseletének köszönhetően. Segédmunkásként dolgozott egy ideig; egyetlen iskolába sem vették vissza. Egy gyilkost?! Egy magánegyetemen kapott órákat a tehetséges franciatanár.

Aztán jön a szuperintelligens kémiatanárnő, akinek ereiben oltyán vér is folyik. Mindig, mindenhova késve érkezik, hogy jobban megcsodálhassák. Állandóan nyomult előre, ellenállhatatlanul. Ugyanúgy, mint manapság a Partiumba került,  tehetségtelen székely-góbék, akik otthon csak nulla szintre tudtak felérni. Volt nevelési aligazgató, majd főigazgató hosszú évekig. Remek káderlappal büszkélkedett. A családban akadt szekus, besúgó, ortodox pap és hasonló. Főleg pártvonalon ért el különleges sikereket;  elküldték a párt utolsó kongresszusára Bukarestbe. Kicsordultak a könnyei a meghatódottságtól, amikor utána egy pártgyűlésen előadta teljesen őszintének tűnő beszámolóját kongresszusi élményeiről. Akkor nem gondolt arra, hogy a három hónap múlva összeomló rendszert siratja.

                                                     ***

Volt az állványon díszes koporsó is. Még hiányzott róla a felirat. Meg  a hulla is hiányzott. Neki épp randija volt a ligetben egy bájos nővérkével. Aki azelőtt össze-vissza szurkálta, és a végbelébe is felnyúlt, mert nem hitte el az orvos,  hogy  már nincs belső vérzése. Ennek a nővérnek volt a legjobb segge az osztályon.  Tisztában volt evvel ő is.  Ki is használta  hatalmas helyzeti előnyét.  Rendkívül energikusan, mindig mosolyogva pattogott ide-oda a sebészet ágyai között. Nagyon élvezte, hogy a sok műtétre váró vagy műtét után lábadozó rozoga férfironcsnak  elcsurog a nyála, ha utána néz. Lehet, hogy készakarva nyomta ki gyönyörű fenekét akárhányszor egy-egy ágyban fekvő félhulla fölé hajolt. Sugárzott az a hullámzóan domborodó hátsó. Reménysugarakat ontott magából.

                                                     ***

Egy szerény öltözetű, istenadta barna bőrű cigányasszony a ravatal közelében felállított, kis haranghoz lép.  Elkezdi húzni a rozsdás láncot.  A csendbe hasító, éles harangszó messzire elhallatszik.  A főbejárat felől, a leereszkedett ködből kiemelkedik  egy tizenhét tagú  fúvószenekar. A rézfúvósok fülrepesztő hangja hamarosan elkeveredik a harangszóval. Mintha gyakorolták volna előtte. A zenekarban egyetlen ismerős arc. Nem akárki:   George Harrison, ex Beatles. Odaátról jött. Félnapos kimenőt kapott. Hogy jelenlétével megtisztelje a koporsóból hiányzó, merev hulla személyét.

 A temető kapujában, a tejszínű, fojtó ködből kihallatszik a Láthatatlan Csapat lépteinek ritmusa. Ők azok, akiknek bordó bársonypárnákkal letakart, támlás székeket állítottak a ravatal elé, az első sorba. Senki sem gondolta volna, hogy ők annyira láthatatlanok, mintha nem is lennének jelen.  Senki sem mert leülni a helyükre. Nem foglalták el a bordó bársonypárnákkal letakart székeket.  Állítólag dolguk volt, elhúzódott a gyűlés. Valójában valaki, egy egykori jó elvtárs beintett nekik idejében.  Elterjesztett egy rémhírt az “áldozatról”. Hogy magát védje. Nem gondolta, hogy sohasem tudja már letagadni besúgó múltját.

                                                     ***

Taxival érkezik a helyszínre. Mosolyognak szemei. Minden jelenlevővel kezet szorít. A cigányasszonnyal is. George Harrison előtt megtorpan.  Tisztelettudóan meghajol. Fél percig szorítja kezét. Elnézést kér a helyzetért.

Az üres, bordó bársonypárnákkal letakart székek előtt belebotlik egy kinyújtott lábba.  Majdnem hasra esik. Pedig senki sem ül a széken. Érintetlen rajta a „Foglalt” tábla.

Benyúl a koporsót befedő csipkés, fehér lepel alá. Elővesz három üveg orosz pezsgőt. A forróvérű laboránsnő műanyagpoharakat sorakoztat fel a koporsó köré. A sokoldalú karbantartó lakatos segít felbontani a pezsgősüvegeket. Nagyot durrannak.

Mindenkinek jut a finom pezsgőből. A fúvószenekar tagjainak is. Megérdemlik. Tisztességesen végzik munkahelyi kötelezettségüket. A fúvós hangszerekből alkoholszagú légáram tör elő. Betölti a ravatalt körülölelő teret.

                                                     ***

Egyszercsak azt gondolja, elege volt a parádéból. A pezsgőszagú nyüzsgést kihasználva kisurran a temető hátsó kapuján. Ott vár rá a nővér. Szigorú a tekintete. Ráparancsol:

- Tedd már egyszer félre  a múltat! Hessegesd el  sérelmeidet! Mire jó ez az egész?! Indulj el! Igen, azon a göröngyös, sóderrel leterített, keskeny úton. Ne félj rátérni, most már az a te utad. Csak nézz előre merészen! Látod, ahogy szép lassan kiszélesedik? A túlsó végén már leöntötték a friss, fekete, még füstölgő aszfaltot. Észrevehető, mennyire sima lesz ez az út? És tükörfényes, ha ráesik a nyári eső. Délibáb is megjelenik olyankor a felületén. Hív, vonz.  De ahogy közeledsz, felszívódik, felemelkedik a magasba.

Senki sem veszi észre, hogy lelépett. A koporsó alól újabb pezsgősüvegek kerülnek elő. Magasba repülő dugók, csordultig telt műanyagpoharak. Buli. A bordó bársonypárnákkal letakart, támlás székekre is jut egy kevés  az édes nedűből. A Láthatatlan Csapat tagjainak koccintását senki sem hallja. Igaz, az összekoccanó  műanyagpoharak  földöntúli, tompa hangját csak odaát lehet érzékelni.