Jelige: „e.m.” – Elsőáldozás
Jelige: „e.m.”
Elsőáldozás
Harminckét évesen áldoztam először. A szertartásra csak az anyám kísért el, neki el kellett mondanom, ő biztos sértésnek vette volna, ha később kiderül.
A templomból kifelé megnézem lenémított telefonomat, négy nem fogadott hívás. Apám hívott. Gyorsan rányomok a visszahívásra, felveszi:
- Hol vagytok? Voltunk nálatok, csengettünk, hívtalak.
- Nem voltunk otthon. Láttam sokszor kerestél.
- Na, akkor most otthon lesztek?
- Igen, mindjárt.
- Jó, akkor elmegyünk. (A vonalból kifelé, másnak: – Most még visszamegyünk? ... – Menjünk, oda kell adni, most.)
- Mit adtok ide? – kezd érdekelni a dolog.
- Majd meglátod.
Szólok anyámnak, hogy jön az apám a feleségével, hoznak valamit.
- De mit hoznak? – kérdi ő.
- Nem tudom. – felelem én.
- De mit hozhatnak? – kérdezi újra.
- Nem tudom. Talán egy kutyát vagy egy cicát. – direkt hergelem.
- Na, azt ne! Azt csak nem hoznak ide többet. – néz rám ijedten.
- Nem tudom. De valamit hoznak.
- Nincs otthon semmi. Készítek limonádét.
Úgy húsz perc múlva csörög a telefon:
- Na, le tudsz jönni? Gyere le, itt álltunk meg jobb oldalt, a kocsma előtt. Hozzál egy nejlonszatyrot! – harsogja el gyorsan apám.
- Jó. Indulok is. – felelem én.
Szólok anyámnak, hogy lemegyek.
- Nem jönnek fel? – kérdi ő.
- Nem. Azt mondták menjek le. Vigyek nejlonszatyrot. – felelem én. – Van?
- De miért nem jönnek fel? – kérdezi újra.
- Nem tudom. Azt mondták menjek le. – felelem újra.
- Csak szemeteszsák van.
- Jó, akkor azt viszek.
Lemegyek. Az apám cigizik a kocsi előtt. A felesége behajolva derékig, a hátsó ülésnél matat.
- Sziasztok. Adsz egy cigit nekem is? – érkezem oda.
- Hello, itt van, vegyél. Juci, kiválogattad? Azt oda ne add már mindet, hát az a legjobb! – nyomja kezembe (közben Jucit szemmel tartva) a cigis dobozt apám.
- Jól van már, marad is, nyugi. Szia. – int ki Juci.
- Szia Juci. Hogy vagytok? – biccentek én is.
- Hogy vagyunk? – kezdi apám – Hát úgy vagyunk, hogy ez a nő folyamatosan ordít velem, nem lehet nekem semmit mondanom, mert rögtön nekikezdi, hogy … – szemléltetésre szolgáló értelmetlen, érzelemtől túlfűtött hangutánzással egybekötött, grimaszos artikuláció. – Elromlott a fűnyíró gép, mert az amúgy is egy nagy szar volt, az előbb meg, míg vártunk, itt nyírta a füvet egy fazon, egy olyan jó, igazi fűnyíróval, amilyen nekem is kéne. Na, azt hiszed engedi, hogy vegyek egyet? Rögtön ordít, mert minek az.
- Mit mondasz? – Juci, a kocsiból.
- A fűnyírót mondom, igen a fűnyírót, hogy ...
- Ja, jó’van ... fűnyíró …
- Menjetek el kirándulni, olyan szép idő van. – szúrom közbe, halkan.
- Na, akkor boldog gyermeknapot! – nyújtja apám az ekkorra elkészült csomagot.
- Ja, tényleg, az van, köszönöm, jaj, mi ez? Nagyon kedvesek vagytok! – nézek le.
Hipermarket-porciós, langyoshideg zacskókban nyers, halott állatrészek. Szalonna, kolbász, amit felismerek, a többinek fogalmam sincs a háziasszony-szakkifejezéséről. Tizenegy éve nem eszem húst, és az anyám is vegetáriánus lett, úgy másfél éve. Minden évben összejövünk karácsonykor és születésnapokon együtt enni-inni apámékkal.
- Erre nem számítottam. – mondom, talán kicsit a fagyott állatoknál is dermedtebben, miközben kezeimre akasztgatják a sok nehéz mirelit zacskót.
- Na, sietünk is haza, csak ezt akartuk beadni. – ölel át fél kézzel apám, amit viszonozni képtelen vagyok – Puszi anyádnak is.
Gépiesen indulok felfelé. Juci utánam kiabál:
- Jaj, Teri, várj, van még itt két paradicsom, majdnem elfelejtettem, vegáknak.
- ... gyönyörűek ... köszönjük ... – nézem, míg bedobja az egyik levedző zacskóba.
A liftben állok ismeretlen emberek és átható kolbászszag elnyomásában. Csak én vagyok idegen.
Könyökkel manőverezve csengetek. Anyám ajtót nyit. Lala megcsóválja a farkát.
- Nem élnek. – mondom.
