Jelige: Összeköttetés – Összeköttetés

Jelige: Összeköttetés

Összeköttetés

1939-ben találkoztak először egy interjún. Kellér Lujzát, a Pesti Hírlap fiatal, öntudatos, álnéven publikáló riporternőjét rendkívül megfogta Térei Bálint különös varázsa, aki nemesi származása ellenére festőnek állt, s ahelyett, hogy folytatta volna társadalmilag elfogadott, sőt, elvárt szakmáját, hivatásos tróger lett: politikai ügyvitelek helyett paletta, biztonságos családi élet helyett kóborlás - Kellér Lujza helyett futó kalandok és utazás. Sokat gondoltak egymásra, „jó volna írni neki” - de aztán mégsem - álmodtak is a másikkal, ám végül meghagyták, hogy különös afférjuk kizárólag egy fizikai síkon kívüli, lelki dimenzión élje virágvasárnapjait. Kellér Lujza a festő vásznán húzódott meg kínos pirosakban, sáros barnákban, elnyomott pasztellekben, és kongón hideg kékekben. Térei Bálint az író betűiben, kizárólag fehér lapon élt tovább - elevenen. Lassú, cseppfolyós halmazállapotban folytak ki egymás teréből, bár az idő folyton pengette akkordjukat a végtelen fél percekben - bekristályosodtak a nincs-idő kvarc órájába. Kellér Lujza férjhez ment, gyermeket szült, Térei Bálint ismert, sikeres művész lett, számos kiállítása volt Londonban, Berlinben.

1944 februárjában véletlenül találkoztak ismét Budapesten egy konyakos szürke délután, az Abbaziaban, s ott folytatták, ahol abbahagyták, mintha el sem telt volna az a pár év, amelyet szó nélkül töltöttek. Térei Bálint a kávéházból hazaérve hosszan hezitált Kellér Lujza „Férjnél vagyok. Gyermekem van.” súlyos mondatát magában egyre felidézve, mégis írt Kellér Lujzának azeste. Levelezésbe kezdtek.

T.B.: Remélni merem, hogy levelemmel nem tolakodom. Mikor találkozhatunk újra?

K. L.: Kedves barátom, oly szórakoztató, s romantikus, hogy levelezésben állhatunk. Minek ezt elrontani?

T.B.: Nyomorulttá tesz.

K. L.: Sokat gondolkozom azon, hogy vajon mi a rosszabb: a német aljasság, vagy a bolsevik becstelenség? Vagy-vagy.

T.B.: A Képíró utcában van egy kis zug, a Lámpás. Kevesen járnak oda. Holnap délután ötkor ott fogom várni. Jöjjön el, Lujza. Várom.

Kellér Lujza - noha lélekben százszor is megélte a találkozás örömét - nem ment el. Térei Bálint ezután több levelet is küldött, azonban ő egyetlen helyszínen sem jelent meg. Ezalatt az országban lehetetlen állapotok uralkodtak. A német megszállás ólmos kétségbeesést, állandó félelmet generált, s az akasztottak báljában halálszagon táncolt a csőcselék káosz-keringője - a Teréz körút pedig már csak „Tejút” volt a köznyelvben sok csillag miatt.

Hosszas csend után egy októberi este Kellér Lujza eldöntötte, hogy felkeresi Térei Bálintot a lakásán, hiszen hetek óta nem tudott felőle már. Elege volt mindenből, a körülötte növő nyomorból és haláltusából, a kilátástalanságból, gyűlölte az egész világot.

Kellér Lujza izgatottan lépdelt, sietett, de megijedt az indulásra készen álló bőrönd láttán, s végtelen szomorúsággal fogadta az információt, miszerint hajnali négykor Térei Bálint elhagyja az országot, s visszaköltözik Párizsba. Kellér Lujza a váratlan hírre rögvest ki akart ugrani az ablakon, mialatt Térei Bálint kérte, sőt könyörgött neki, hogy tartson vele, hagyjon itt csapot-papot – de azért azt mégsem lehet csak úgy... Térei Bálint szerette volna megfojtani Kellér Lujzát, amiért – a többi nővel ellentétben – annyira megfogta, hogy az már inkább riasztó volt, mintsem kellemes, s legszívesebben elmenekült volna tőle. Kellér Lujza szerette volna kitörölni azt a láthatatlan, lelkébe égetett jelet, amelyet a festő kíméletlenül inzertált lénye legrejtettebb rétegébe minden titkos, féltett szegmensét gondosan, alaposan bevilágítva. Utálták és imádták egymást egyszerre, s némán gyászolták a pillanatot, amely ismét külön útra kényszeríti őket. Szégyellték, megtagadták a másikat, mégis legszívesebben magukhoz láncolták volna - a másik felüket. Lassan, szomorúan nyugodtak bele sorsukba, amely immár másodszorra sem adja meg nekik az önfeledt beteljesülést. Mit lehetett hát tenni? Minek húzták volna tovább az időt? Lehet, hogy öt perc múlva felrobbant volna az egész város, vagy rájuk esett volna egy nyilas a tetőről! A felszólító színek, a titkon üzenő formák, az utaló gondolatok, és a leírt betűk végre nedves húsba olvadva zárhatják be hiányos egyenletük zárójelét. A két ember lelki összeköttetése végre testet ölthetett – s Térei Bálint nem tudta, hogy a pillanat keserédessége-e mélyebb, vagy az intenzitás, amelyet Kellér Lujza kék szemében tapasztalt - mialatt irgalmatlanul áldoztatta a szerelem oltárán.

A búcsú ragadós, tragikus percei után Kellér Lujza órákig kóválygott még az utcákon lövések, kiabálások, egy-egy felakasztott kíséretében, s a „lenne inkább ő is ott” gondolatok kereszttüzében. Érezte, hogy omlik léte fájásáról az események rohadt, elmúlt, dohos vakolata. Sajnálta, hogy Térei Bálint elmerül lelke cseppköves barlangjain, s múlt ideje végleg felkerül az érdeskék jövő polcára.

Hajnalban ért csak haza, s a bérház kapuján belépve, órájára nézve arra gondolt, hogy Térei Bálint már valahol a bécsi határon van... A gangon előtte viszont csak sáros láb- és alvadt vérnyomok voltak, s ajtaját is tárva nyitva találta. Már egy lélek sem volt otthon, kis lakásuk kifosztva, feldúlva, üresen fogadta őt. Odahaza karszalagos testvérek voltak látogatóban.